LUTHER MÁRTON ÖNMAGÁRÓL 1
http://mek.oszk.hu/02500/02567/html/
Virág Jenő
Dr. Luther Márton önmagáról
TARTALOM
Bevezetés
Előszó a harmadik kiadáshoz
Dr. Luther Márton előszava
Szülők. Ifjúkor
Az egyetemen
Első évek a kolostorban
Erfurt. Wittenberg
A római út
A teológia doktora
Az igaz ember hitből él
A szentírástudományok egyetemi tanára
Szerzetesrendi felügyelő
A 95 tétel
Kihallgatáson Kajetánnál
Béketárgyalások Miltitz Károllyal
A lipcsei vitatkozás
Az átokbulla
A wormsi birodalmi gyűlés
Wartburgban
Újra Wittenbergben
A parasztlázadás idején
A házasság
Reformátori munkálkodás. Családi élet
Betegségek. Életveszélyek
Az utolsó utazás
Hazatérés
Ez a könyv történelmi dokumentumok gyűjteménye. A következőkben nem a történetíró mondja el, hogy ő milyennek látja Luther Mártont, hanem maga a nagy reformátor beszéli el utolérhetetlen elevenséggel és kedvességgel élete legfontosabb eseményeit. Szavaiból közvetlenség, őszinteség és szívjóság sugárzik felénk. Minél közelebbről ismerjük meg, annál jobban megszeretjük őt és rajta keresztül azt az ügyet, amelyért életét is annyiszor kész volt feláldozni: Isten igazságának, a Krisztus Jézus evangéliumának ügyét.
Dr. Luther Mártonnak kedves szokása volt, hogy vendégeivel étkezések alkalmával a legkülönbözőbb kérdésekről közvetlenül elbeszélgetett. Ilyenkor barátai többször érdeklődtek életének egyes mozzanatai iránt is. Egyetemi hallgatói és jó barátai mindjárt az asztalnál jegyzeteket készítettek arról, amit "Márton doktor" elmondott. Egyesek ezekből egész gyűjteményeket írtak és később ki is nyomtatták azokat. Így keletkeztek az ún. "Asztali Beszélgetések" (Tischreden). Nagyrészt ezekből az asztalnál mondott baráti beszélgetésekből válogattam ki legérdekesebb életrajzi nyilatkozatait. Az asztali beszélgetések Luther összes műveinek weimari kiadásában hat, nagy lexikon alakú, egyenkint mintegy 700 oldalt kitevő kötetben vannak összegyűjtve. A reánk maradt asztali beszélgetések száma a weimari kiadás szerint 7075. Ahol az életrajz szempontjából az asztali beszélgetésekben nagyobb hézag mutatkozott, ott egyéb műveiből, főképpen leveleiből igyekeztem a hiányt pótolni. Ez a munka - természeténél fogva - nem lehet teljes, minden részletre kiterjedő életrajz. Célom nem is az, hogy a nagy reformátor életének külső állomásairól adjak számot. Belső fejlődését igyekeztem figyelemmel kísérni úgy, ahogyan azt ő maga mondotta el.
Voltak helyek, ahol a folytonosság érdekében néhány magyarázó szót kellett közbeiktatnom. Ezeket azonban, hogy az olvasó élesen meg tudja különböztetni Luther szavaitól, dűlt betűkkel nyomattam.
Minden munkáért és minden áldásért Istennek legyen dicsőség.
Budapest, 1937. a reformáció hónapja.
"Luther teológiája egy egész óceán" - írja Paul Althaus, a kiváló német Luther-kutató. Külföldön és hazánkban is egyre szorgosabban igyekeznek ebből az óceánból meríteni. Nemcsak lutheránus, de régebbi egyháztörténet íróikhoz képest mind elfogulatlanabb katolikus teológusok is. Éppen ezért fájdalmas, hogy a hívek számára elfogadható, olvasmányos, hiteles evangélikus tudatukat is formáló Luther-életrajz máig sem jelent meg magyarul. Egy ilyen mű iránti kívánsággal és igénnyel naponkint találkozunk, s nagy számban az ifjúság soraiból is. Különösen sokan keresik Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról c. művét.
A könyv 1937 reformáció havában jelent meg, s három hét alatt elfogyott. A szerző az olvasók óhajának tett eleget azzal, hogy az 1942. évi második kiadásban a reformátor vallomásaiból összeállított fejezetek előtt dőlt betűkkel összefoglalást közölt, s teljessé tette az életrajzot a reformátor haláláról szóló tudósítással.
A magáról és életéről valló Luther nem folyamatos életrajzot, memoárt írt. Igehirdetéseiben, asztali beszélgetéseiben, irataiban, levelezéseiben villant fel egy-egy részletet életéből. E vallomások olvasása kiváltképpen való hasznot jelent. Luther azt vallotta, hogy a teológia "disciplina experimentális, non doctrinalis", nem ésszel elsajátítható tanrendszer, hanem az egész életet megragadó gyakorlati tudomány. Luther életrajzi vallomásai is a Krisztus halálának és feltámadásának evangéliumától megragadott reformátor példamutató bizonyságtételei a hitből fakadó életre.
Budapest 1991. szeptember
Az Ordass Lajos Baráti Kör elnöksége
Valamikor szerzetes voltam s a pápa szenvedélyes híve. Mikor az egyházjavítás munkáját elkezdtem, annyira elvakult voltam s annyira belemerültem a pápa dogmáiba, hogy - ha módom lett volna rá - szinte arra is kész lettem volna, hogy öljek, vagy segédkezzem és beleegyezzem azok kiirtásába, akik a pápának csupán egyetlen szava iránt is megtagadják az engedelmességet.
Én is Saulus voltam, mint eddig már mások is oly sokan. Én azonban nem voltam olyan hideg és fagyos a pápaság védelmében, mint Eck és a hozzá hasonlók, akikről azt látom, hogy inkább saját gyomruk érdekében védelmezik a pápát, mintsem hogy komolyan foglalkoznának az üggyel. Sőt még ma is úgy látom, hogy kinevetik a pápát. Én azonban komolyan vettem a dolgomat, rettegve féltem az ítéletnaptól és bensőm legmélyéből vágyódtam az üdvösség után.
Eleinte a pápának igen alázatosan engedtem sok és fontos ügyben. Ezeket az engedményeket mind ma, mind a jövőben a legsúlyosabb káromlásnak és átoknak ítélem. Tévedésemet - avagy mint ellenségeim gonoszul állítják: ellentmondásomat - az időnek és tapasztalatlanságomnak a rovására írjad Kedves Olvasó. Kezdetben teljesen egyedül voltam és bizony az ilyen súlyos dolgok tárgyalásához nem voltam eléggé tapasztalt és tanult. Én ugyanis egészen véletlenül, akaratom és szándékom ellenére kerültem ebbe a perpatvarba. Isten a tanúm. Ezeket pedig Kedves Olvasó, azért mondom el: jól jegyezd meg, hogy én is azok közül való vagyok, akik - mint Augustinus írja magáról - írás és tanítás közben haladtak előre és nem azok közül, akik senkikből hirtelen a legnagyobbakká lettek, holott valójában továbbra is senkik; nem dolgoztak, nem próbáltattak meg, nem is tapasztaltak, hanem egyszerűen azt hiszik, hogy ők a Szentírás egész szellemét első tekintetre kimerítik.
Élj boldogul az Úrban Kedves Olvasó és imádkozzál, hogy az ige terjedjen és ellenálljon a sátánnak. Erősítse meg bennünk Isten, amit elkezdett és vigye véghez az ő munkáját (Fil. 1,6) bennünk az ő dicsőségére. Ámen.[1]
Dr. Luther Márton ősei a thüringiaiMöhra nevű faluban egyszerű parasztemberek voltak. Szegény családból való származását a reformátor sohasem szégyelte, sőt azokkal szemben, akik őt emiatt támadták, önérzetesen hangsúlyozta is. Mivel a családi birtokot ottani szokás szerint mindig a legfiatalabb fiú örökölte, újabb földet pedig nem lehetett vásárolni, Luther János, mint családjának legidősebb fiútagja, feleségével, Ziegler Margittal 1483-ban MöhrábólEislebenbe, a rézbányászat egyik központjába költözött. Itt született dr. Luther Márton 1483. november 10-én. A szegénységgel küzdő bányászcsaládot egy évvel később Mansfeldben találjuk, ahol Luther János hamarosan nagy tekintélyre tett szert munkatársai között.
Luther Jánosék nagy szigorúsággal nevelték gyermekeiket. A törvény kíméletlen, rideg szelleme az evangélium melegsége nélkül, abban a korban jellemezte mind a családi, mind az iskolai nevelést. A reformátor mégis, élete végéig nagy szeretettel emlékezett vissza szüleinek komolyságára, szigorúságára és nevelői hatására. Édesapja minden szigorúsága mellett, alapjában jókedvű ember volt s szerette a tréfát. Édesanyját hagyományos komolysága már ritkábban hagyta el; néha-néha mégis dalolt gyermekeinek.
A kis Mártont már ötéves korában beíratták szüld a mansfeldi iskolába. Idejárt nyolc esztendeig, írást, olvasást, éneklést tanult latin nyelven. Abban a korban a latin nyelv alapos ismeretére volt szükség, hogy valaki magasabb tanulmányokat folytathasson. Latinul tanulta a Miatyánkot, Hiszekegyet, Tízparancsolatot, a reggeli és esti imádságot, a keresztelési és úrvacsorai igéket. Még egymás között is latinul kellett a diákoknak beszélniök. Feladataikat gépiesen be kellett tanulniok. Többet a tanító nem tudott elérni, hiszen az iskola egyetlen termében egyidejűleg tanult minden osztály. A tanító egyszerre csak egy évfolyammal foglalkozhatott s bizony a többieket legtöbbször vesszővel tartotta kordában. Az itt elszenvedett igazságtalan büntetések kitörölhetetlen nyomot hagytak Luther lelkében.
A középkorban minden iskola, így a mansfeldi is egyházi intézmény volt. A tanulóifjúság nem csak ünnepen, de hétköznapokon is részt vett az istentiszteleteken s itt az iskolában tanult latin énekeket énekelte. A késői középkor emberének lelkivilágában igen erős szerepet játszották a boszorkányokról, az ördögökről szóló történetek és a babona. A "megrontásokkal" szemben pedig az egyház ajánlott különböző védelmi lehetőségeket. Így a gyermek Luther előtt mintegy megerősített és védelmet nyújtó lelki menedékhely jelent meg az egyház. Az egyház, és nem Krisztus. Mert Krisztust a világ szigorú és kegyetlen ítélőbírájának tartották.
Tizenhárom éves korában, 1496-ban, a könnyen megközelíthető magdeburgi latin iskolában találjuk Luthert. Egy év múlva pedig az eisenachi iskolába iratkozott be, mivel anyai nagyszülein kívül sok más rokona is lakott ebben a városban. Rokonai is nyomorban éltek, nem segíthették. A szegénység arra kényszerítette, hogy akkori szokás szerint társaival az ajtók előtt énekelve keresse meg kenyerét. A nyomorból egy vagyonos kereskedőnek, Kotta Konrádnak a felesége, Orsolya asszony emelte ki, házukba fogadván a széphangú, vallásos és komoly diákot. Négy esztendeig járt az eisenachi "György" iskolába. Itt a szokásos tantárgyakmellett különösen a latin nyelv kifogástalan használatát és versek készítését gyakorolta.
Középiskolai tanulmányainak befejezése után búcsút mondott Eisenachnak, ahol Kottáék házánál élete legnyugalmasabb éveit töltötte és Erfurtba ment az egyetemre.
* * *
A Luther név összefügg[2] a Lydewig, Lyder, Lydegarius, Lythringenek nevével, akik egykor Rómát feldúlták.
A családi név korábban Lyder volt, ebből képezték ellenségeim a Lutter-t s Luther-t. Lyderben szászos y van s azt jelenti: Lauter (tiszta). Nagyatyámat Luther Henriknek hívták, atyámat Luther Jánosnak. Az Eisenach melletti Möhra faluból származott.
Falusi ember fia vagyok. Ősatyám, nagyatyám és édesatyám igazi póremberek voltak. Atyám azt mondta rólam, hogy vezető leszek, talán bíró, vagy ami faluhelyen gyakoribb, elöljáró leszek szolgatársaim felett.
György szász herceg, egyik elkeseredett ellenségem, származásommal kapcsolatosan gyalázkodásokkal illetett engem. Nyíltan vallom, hogy az Eisenach melletti Möhrába való parasztember fia vagyok. Mégis a Szentírás doktorává és a pápa ellenfelévé lettem.Hogy baccalaureus és magister lettem, majd a barna tudósi föveget letettem, mással cseréltem fel szerzetbe lépvén, amit atyám bizony nagyon rossz néven vett és hogy később mégis megtámadtam a pápát s ő is engem, hogy kilépett apácát vettem feleségül - ki látta ezt előre? Ki tudta volna megjövendölni?
Möhrából atyám feleségestül, gyermekestől, Mansfeldbe költözött, ahol bányász lett.
Atyám átlátott a szerzetesek ravaszságán. Első misém napján (1507. május 1.) így szólt az ebédnél: "Nem tudjátok-e, hogy meg van írva: Tiszteld atyádat és anyádat?" (II. Móz. 20, 12.) Ugyanis nem akarta, hogy kolostorba vonuljak. Viszont örült, mikor elhagytam azt.
Amint egyszer Mansfeldben súlyos beteg volt és a pap arra akarta rávenni, hogy hagyományozzon valamit a papságnak, egyszerű szívvel azt felelte: nekem sok gyermekem van, azokra hagyok mindent. Ők jobban rászorulnak.
Egyszer édesatyám egy közönséges polgárral találkozott, aki fején a tudósok fövegével büszkélkedett. Megszólította: "Olvasd csak el ezt a levelet!" Erre az bevallotta, hogy nem tud olvasni. Atyám pedig: "Az ördög vigyen el, hát miért viseled a tudósok fövegét?" Máskor pedig azt hallotta, hogy egy nagyon is jelentéktelen ember Berthold úrnak hívatja magát. Erre így szólt szolgájához: Miki, ezután a te neved sem Miki lesz, hanem Miklós úr.
Ha szükségesnek látta tudott bőkezű lenni. Első misém alkalmával húsz forintot[3] küldött a konyha számára és maga is húsz emberrel jött, akikről ő gondoskodott.
Ezt azonban csak hosszú esztendők kemény munkája után tehette meg. Atyám fiatal korában szegény vájár (bányász) volt.[4] Édesanyám a hátán hordta haza a fát, melyre gyermekségünk idején szükség volt. Keserves munkában töltötték éltüket, amit ma már nem tenne meg a világ. Nagy szigorúsággal neveltek engem szüleim s szinte bátortalanná tettek. Édesanyám egyszer egyetlen dió miatt véresre vert. Ezzel a kíméletlen fegyelmezéssel végül is a szerzetesrendbe űztek. Igaz, hogy ők ezt szívbeli jó szándékkal tették, én azonban így félénkké lettem. Nem tudták helyesen mérlegelni, hogy az ember veleszületett hajlamain a javításokat milyen eszközökkel vigyék véghez. Úgy kell büntetni, hogy alma is legyen a vessző mellett.
Hálát adok Istennek, hogy édesatyám boldogan halt meg. Kevéssel elhalálozása előtt vigasztaló levelet írtam neki, melyet a lelkész a haldokló előtt felolvasott.[5] Arra a kérdésre, hogy hiszi-e azt, amit hallott, ezt felelte: "Ha nem hinném, gonosz volnék."Édesapám 1530. május 29-én halt meg. Édesanyám pedig 1531. május 30-án költözött el az élők közül.
Testvéreim és rokonaim igazságtalanul bántak velem, amikor atyai örökségünk szétosztására került a sor. Mit fognak majd gyermekeimmel szemben elkövetni halálom után?! Háromszáz forintnyi örökségemet tartsák meg az ördögök nevében. Isten nekem többet ád ennél. Évi bevételem több, mint örökségem összege. Isten, aki engem, az ő szolgáját szeret, ezután is jól fog tartani. Ezt már eddig is bebizonyította rajtam. Istenemre bízom gyermekeimet, Ő legyen atyjuk. Ő legyen legnagyobb kincsük. Hálátlan rokonaim gyermekeit azonban nevelem, elhunyt szüléimet tisztelem bennük és az ő akaratukat teljesítem ezzel. Aki istenfélő akar lenni, ne fukarkodjék a jó cselekedetekkel s ha valami hálát kap, tekintse külön nyereségnek.
Ha most kerülnék atyám házába, mennyivel másképp látnék mindent, mint egykor. De már vége.
Hogy engem atyám nevelt, ez a legnagyobb érték, ami innen javamra vált. A gazdasági életnek ugyanis legáldottabb gyümölcsei közé tartozik a tudományos pályákra készülő fiatalok nevelése.
Én, Luther Márton 1483-ban születtem Eislebenben. Itt is kereszteltek meg, a Szent Pétertemplomban. Gyermekkoromtól fogva úgy szoktattak, hogy el kellett sápadnom és meg kellett rémülnöm, ha Krisztus nevét hallottam. Mert engem csak arra tanítottak, hogy őt szigorú és haragos bírónak tartsam.
Mansfeldben nevelkedtem, s itt kezdtem iskolába járni.
Eszembe jut, mi történt velem egyszer gyermekkoromban. Én és még egy fiú farsang idején szokás szerint énekeltünk az ajtók előtt és kolbászt gyűjtöttünk. Egy polgár tréfából ránk ordított: "Mit csináltok, ti rosszcsontok!? Hej azt'a erre-arra!..." És felénk rohant két szál kolbásszal, hogy nekünk adja. Társam és én azonban megijedtünk a kiáltástól és elszaladtunk a jámbor ember elől, aki tulajdonképpen nem rosszat, hanem jót akart velünk tenni. S meg akarván mutatni, hogy ő jó ember, utánunk kiáltott és szép szóval hívogatott, míg végül visszatértünk és a kolbászt elfogadtuk tőle. Ugyanígy viselkedünk a mi jó Istenünkkel szemben is, "aki az ő fiát sem kímélte, hanem odaadta őt értünk s vele együtt mindent nekünk ajándékozott." (Róm. 8,32.) Mégis menekülünk előle és azt gondoljuk, hogy ő nem kegyelmes Istenünk, hanem szigorú bíránk. Pedig bizonyos, hogy Isten sokkal jóságosabb hozzám és szívesebben beszél velem, mint Katám, a feleségem. Sem Katám, sem én, gyermekünk szemét akarattal ki nem szúrnók és nem vágnók le a fejét. Isten még kevésbé. Az ő szíve a benne hívők iránt sokkal jóságosabb és kedvesebb, mint a szülők szíve gyermekük iránt. Ezt Isten maga is mondja Esaiás próféta könyvének 49. fejezetében (15. v.): "Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön meg fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem."
Gyermekkoromban egy történetet adtak szájról szájra. Eszerint a sátán egy férj és a felesége között semmiképpen sem tudott veszekedést támasztani, mivel igen szerették egymást. Csak egy vénasszony segítségével érte el célját, aki mindkettejüknek a fejpárnája alá egy-egy borotvát dugott, majd megsúgta a dolgot nekik. A férj megtalálván a borotvát, meggyilkolta a feleségét. Ezután megjelent a sátán és egy hosszú rúd végén egy pár cipőt nyújtott át a vénasszonynak. S amikor ez megkérdezte, miért nem jön közelebb hozzá, a sátán így felelt: Te rosszabb vagy még nálamnál is, mert te a férj és felesége között véghezvitted azt is, amit én nem bírtam. - Ebben is azt látjuk, hogy az ördög mindig ellensége annak, amit a mi Istenünk alkot. A sátán a bányákban is sok embert becsap és csúffá tesz boszorkányos megrontásaival, úgyhogy nagy tömeg ércet és ezüstöt látnak ott is, ahol semmi sincs. Ha az embereket a föld felszínén, fényes napvilágnál is meg tudja babonázni, úgyhogy a dolgokat másfélének látják, mint amilyenek - mennyivel inkább megteheti ezt a bányában, ahol az embert igen gyakran kijátssza.
1497-ben a magdeburgi iskolába küldtek, ahol egy évig maradtam. Utána négy esztendeig voltam Eisenachban.
Amikor tizennégy éves koromban Magdeburgban jártam iskolába, saját szememmel láttam egy anhalti herceget, aki a mezítlábas szerzetesek csuklyájában járt a széles utcán kenyér után és cipelte a zsákot, mint a csacsi, úgyhogy majd a földig görnyedt alatta. Szerzetestársa üres kézzel haladt mellette, hadd gondolja magáról a kegyes herceg, hogy egyedül ő a szerzetesi szent élet legmagasabb példaképe. Annyira elámították, hogy a kolostorban minden munkát éppúgy végzett, mint a többi barát, ugyanúgy böjtölt, virrasztott, korbácsolta magát, míg egészen olyanná vált, mint valami élő halott, csupa csont és bőr. Hamarosan meg is halt. Ezt a kemény életmódot nem bírta el. Aki ránézett, elámult a nagy ájtatosságtól és szégyenkezés fogta el világi munkálkodása miatt. Azt hiszem, sokan élnek még ma is Magdeburgban, akik ezt látták.
Tanítóim között bizony voltak durva emberek is. Helytelen dolog, ha a gyermeket olyan szigorúan büntetik, hogy szüleire megharagszik, vagy ha a tanuló a tanítónak emiatt ellenségévé lesz. Mert sok ügyetlen tanító tönkreteszi a gyermek finom lelkületét dörgéseivel, viharzásaival, ütlegeléseivel és verekedésével. Úgy bánnak a gyermekkel, mint a börtönőr, vagy a hóhér a rablóval. A gyermekeket meg kell büntetni, de ugyanakkor szeretni is kell őket. Amint Pál apostol is mondja a kolossebeliekhez írt levele III. részében (21. v.): "Ti atyák, ne bosszantsátok gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek." Valamint az efezusbeliekhez írt levele VI. részében (4. v.): "Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint."
Ha a nevelő zsarnok, a gyermekeket csüggedtekké, vagy kétségbeesettekké teszi. A gyermeknek azt kell látnia, hogy szeretnénk, ha jó lenne. Salamon is ezt mondja (Példab. 19,18): "Fenyítsd meg a te fiadat, mert még van remény felőle, de annyira, hogy őt megöld, ne vigyen haragod." A gyermeket nevelni kell, amíg csak van remény hozzá, de még ha remény sem volna arra, hogy a gyermek valamit megtanul, azért nem kell még agyonverni, hanem valami másra kell ránevelni. A tanítók egy része olyan kegyetlen, mint a hóhér. Egyszer én is egyetlen délelőtt tizenötször kaptam ki az iskolában egészen ártatlanul.
Ellenségeim azt híresztelték rólam, hogy "huszita eretnekektől" származom. Holott Eisenachban lakik majdnem egész rokonságom. Ők engem igen jól ismernek és ma is, becsülnek, hiszen négy esztendeig képeztem itt magam a tudományokban. Egyetlen város sem ismer engem jobban. S valószínű, hogy egyikük sem lett volna olyan ostoba, hogy Luther János fiát az egyik unokájának, a másik édesanyja fivérének, a harmadik anyai részről való unokatestvérének tartotta volna - pedig sok ilyen rokonom van ott -, ha úgy tudták volna, hogy édesatyám és édesanyám cseh származásúak és másfajtájúak, mint a többi itt született ember.
A fiúgyermek meg tud élni, bármely vidékre kerüljön is, ha akar dolgozni. De aki szegény, kell hogy vándorbot legyen a kezében. Az iskolásfiú kenyeret kéregethet, hogy később művelt emberré lehessen - ha van benne akarat.
Azért ne vessed meg azokat a fiúkat, akik az ajtók előtt "Isten nevében kenyeret" kérnek és énekelnek a kenyérért... Én is voltam ilyen koldusdiák és a házak kapui előtt gyűjtöttem a kenyeret, különösen Eisenachban, az én kedves városomban. Igaz, később édesatyám az erfurti egyetemen teljes hűséggel és szeretettel gondoskodott rólam és verejtékes, keserves munkájával odasegített engem, ahová jutottam. Mégis, voltam én koldusdiák is.
Később Eisenachban egy Schalbe Henrik nevű polgárnak a házához kerültem, akinek a fiát kellett iskolába vezetnem. 1498-ban pedig egy előkelő, vallásos asszonynál kaptam szállást, aki áhítatos éneklésemért és imádkozásomért igen megkedvelt. Ez Kotta Orsolya asszony volt.
Az eisenachi György-iskolának, ahova én is jártam, Trebonius János volt a rektora. Tekintélyes, tudós ember, akinek tehetségét dicsérettel kell említenem. Valahányszor bejött a tanterembe, ahol tanulói ültek, mindig levette fejéről tudósi fövegét s csak akkor tette föl ismét, amikor székébe leült, ahonnan előadásait tartotta.[6] Ezt munkatársainak is meg kellett tenniök az iskolában, és ha valamelyik elfelejtette fövegét idejében levenni, komolyan a lelkére beszélt. Mert sokan ülnek itt - monda - e fiatal tanulók között, akiknek egyikét Isten köztiszteletben álló polgármesterré, a másikat kancellárrá, tudós doktorrá, vagy uralkodóvá teheti, jóllehet erről még most nem tudtok. Előttük tiszteletet kell tanúsítanotok.
Ennek az iskolának egy másik tanítója, akinek sokat köszönhetek, GuldennapfWigand volt.
Eisenachban a Domonkos-rend kolostorában volt egy csodatevő szobor. Magam is láttam. Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal. Ha gazdag ember jött oda és könyörgött, a gyermek anyja felé fordult, mintha látni sem akarná. Ezt azért tette, hogy a bűnös ember Máriánál keressen közbenjárást és segítséget. De ha sokat ígért a kolostornak, ismét feléje fordult. S ha még többet ígért, a gyermek Jézus kedves lett és kiterjesztett karral keresztet vetett föléje. A szobor azonban belül üres volt s csuklókkal és zsinórokkal volt fölszerelve. Mögötte állandóan ült egy gaz kópé, aki a zsinórokat húzogatta s az embereket zaklatta és becsapta, úgyhogy azok kénytelenek voltak az ő tetszése szerint cselekedni. De ha azt akarták a papok, hogy a gyermek valakivel szemben könyörtelen legyen, még hátat is fordított az illetőnek. Talált egyszer az angol király is egy hasonló szobrot. Megmutatta a népnek, majd összetörette. Pedig jó lenne, ha az ilyesmit megőriznék, hadd lássák utódaink milyen emberek voltak a pápa hívei.
Luther ifjúkorában Németország leghíresebb egyeteme Erfurtban volt. Idejött ő 1501 áprilisában. A fiatal Lutherre nagy hatást tett a soktornyú, gazdag és nagyforgalmú város.Minden egyetemi hallgatónak valamelyik diákotthonhoz kellett tartoznia. Luther a "György" diákotthonba iratkozott be. Az otthonok a legszigorúbb, szinte kolostori időbeosztással foglalkoztatták diákjaikat s kitöltötték minden percüket. A napot imádsággal kezdték s rendszeresen tartottak áhítatokat. Testületileg jártak templomba és az egyetemi előadásokra. Sót kötelező volt a diákotthon egyenruhájának a viselése is.
Az egyházi dogmatika az egyetemi munkára is rányomta bélyegét. A tanulmányok elején az akkor modern világképet kellett a hallgatóknak lelkileg feldolgozniok. Az uralmon lévő skolasztikus theológia megkísérelte, hogy amennyire lehet, az isteni kinyilatkoztatás alapján ugyan, de az emberi ész segítségével fogja át a világjelenségeit, hogy összeegyeztesse Isten kinyilatkoztatását az emberi ésszel, Krisztust a pogány Aristotelesszel. Ennek az iránynak első nagy képviselője Aquinói Tamás (1225-1274) már nem volt a legfőbb tekintély Luther korában. Erfurtban az Occam (1280-1349)-féle irányzat uralkodott. A modern occámisták abban különböztek a többi skolasztikusoktól, hogy arra a kérdésre, vajon az emberi értelem eljuthat-e biztos megismerésre a hit érzékfeletti dolgaira vonatkozólag, a leghatározottabb tagadással feleltek. Viszont annál erőteljesebben hangsúlyozták, hogy a hit dolgaiban az egyházi dogma csalhatatlan megismerést tartalmaz. Ezért a dogma iránt mind valláserkölcsi, mind tudományos szempontból a legteljesebb engedelmesség az egyedül helyes álláspont. Az a terület, amelyre vonatkozólag a természetes emberi értelem helyes ismeretekre juthat, a világ.
Az egyetemi tanulmányok alsófokát a "trivium" (három út) alkotta. Főbb tárgyai: nyelvtan, bölcseleti szónoklattan és logika. Ennek célja a lét alapfogalmainak megismerése, logikus gondolkodás és a gondolatok irodalmi kifejezése volt. Ezután következett a "Quadrivium" (négy út) tanulmányozása. Főbb tárgyai: magasabb számtan, csillagászat, mértan és zene. Végig mind a hét tudományos "úton" a legtöbb időt Aristotelész bölcseletének szentelték. Az alsó fokot Luther másfél év alatt végezte el s ezzel megszerezte a "baccalaureusi" tudományos fokozatot. A felsőbb tanulmányokat is a lehető legrövidebb idő alatt, 1505 januárjában fejezte be s ezzel elnyerte a "magisteri" tudományos fokozatot.
Ezek a bölcseleti tanulmányok minden tudományos pályára való készülés bevezetését alkották. Aki ezt elvégezte, szabadon választhatott a teológiai, jogi és orvosi tudományok között, hogy a legmagasabb ismeretek elsajátítása révén megszerezze nemesi oklevéllel szinte egyenlő értékű tudósi oklevelét. Luther 1505 tavaszán jogtudományt kezdett tanulni. Édesapja is, ő is ezt akarták, mert a jogtudomány doktorai a legbefolyásosabb állami és városi állásokat nyerhették el.A fiatal, egyetemi hallgató Luther vallási és lelki élete ezalatt olyan volt, mint társaié. Szorgalmasan járt a templomba és részt vett a diákotthon kötelező vallási gyakorlatain. Egy életveszélyes sebesülés alkalmával Máriát hívta segítségül. Szentírást húszéves korában látott először, amikor egyik tanára bevitte az egyetem könyvtárába. Amint kinyitotta, Annának, Sámuel anyjának történetén akadt meg a szeme. Alighogy ezt elolvasta, csöngették, órára kellett mennie.
* * *
Erfurtban három és fél évig tanultam. Másfél év alatt a baccalaureusi, további két év alatt a magisteri tudományos fokozatot értem el.
Az erfurti egyetem akkor igen híres volt. A többi egyetem az erfurtihoz képest csak elemi iskolának számított... Micsoda méltóságot és pompát fejtettek ki, amikor magistereket avattak! Hogyan vitték a fáklyákat előttük, és milyen tiszteletben részesítették őket! Ennek a világnak bármiféle más öröme aligha ér fel ezzel. Igen nagy volt a pompa és a lárma akkor is, mikor doktorokat avattak. Ilyenkor a városban szertelovagoltak és ehhez külön ruhákat és díszeket vettek fel. Egyebekben Erfurt nem volt más, mint a züllés tanyája és sörház.
Aristotelész iratait gondosan olvastam s őt meg kell szeretni, mert a tudományos módszert pontosan betartja, ha egyébként nem tárgyal is nagy dolgokat. Ugyanis lélekről, Istenről, a lélek halhatatlanságáról semmit sem tud. Cicero tanításában felülmúlja Aristotelészt. Cicerónak a "Kötelességekről" írt műve messze meghaladja Aristotelész erkölcstanát. Cicero, a gondokkal és közügyekkel túlterhelt ember, sokkal nagyobb, mint a lusta Aristotelész, akinek bőven van pénze is, ideje is. Mert Cicero hozzá mer nyúlni az emberi gondolkodás legmagasabb kérdéseihez is, mint pl.: van-e Isten, milyen az Isten és törődik-e ő az emberek dolgaival? És azt állította, hogy kell lennie örökkévaló léleknek stb. Aristotelész azonban, jóllehet éles eszű gondolkodó volt, aki a tudományos rendszert pontosan megtartotta, de a lényeget nem tanította úgy, mint Cicero.
Aristotelész műveit a fizikáról, metafizikáról és a lélekről - s ezek a legjobb könyvei - tudom, hogy tökéletesen megértem. A metafizika a létről, a fizika pedig a levésről szól. E kettőben benne van Aristotelész minden tudománya. A metafizikáról szóló 12. könyvben ezt mondja: A legfelsőbb Lény önmagát szemléli. Ha önmagán kívül másra is nézne, meglátná a világ nyomorúságát. - Ezen a helyen hallgatólagosan tagadja az Istent.
Aristotelész és a Prédikátor könyvének erkölcstana között pedig az a különbség, hogy míg Aristotelész az élet tisztességét az ésszel méri, mely a legjobbat tanácsolja, addig a Prédikátor az Isten parancsolatainak a megtartásával.
Mikor Erfurtban tanultam, örökös civódás és háborúság volt a jogászok és a teológusok között. Amint a törvény és a kegyelem is egymást el nem bírják; így egymás ellen küzdenek a jogászok és a teológusok is. Istennek különös nagy kegyelme az, ha egy jogász jó keresztyén
Pedig atyám azt akarta, hogy jogtudományt tanuljak.
Egy Meiningenből való aggastyánnak, akinek a fiával barátságban voltam, panaszkodtam Erfurtban betegségem miatt. Mire ő ezt mondta: "Kedves Baccalaureus Úr, ne bánkódjék, ön még nagy ember lesz." Prófétát hallottam akkor. Diákkoromban egy másik öreg erfurti ember azt mondta nekem: "Változásnak kell jönnie, mégpedig nagy változásnak! Így nem maradhat!" Azt hiszem, ez meg is történt.
Ifjúkoromban, az 1500-as évek elején senki sem olvasta a Szentírást, úgyhogy mindenki előtt ismeretlen volt. A prófétákat se nem ismerték, se nem értették. Például én húszesztendős voltam már, de Bibliát még nem is láttam. Abban a hitben éltem, hogy a vasárnapi prédikációs könyvekben megírt szentírási részeken kívül nem is létezik evangélium és epistola. Egyszer aztán a könyvtárban találtam egy Bibliát... Ezekben a sötét időkben a pápa uralkodott a legteljesebb babonában és képmutatásban, akinek az angyalokéhoz hasonló tekintélyét sohase mertem volna megtámadni, ha Pál apostol világos bizonyságtételekkel és érvekkel meg nem mutatta volna a pápaság jövendő elvakultságát, és ha Krisztus szent felsége oly hatalmas villámcsapásokkal földre nem sújtotta volna a pápát: "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai." (Mt. 15, 9. Es. 29, 13 sk.)
Az erfurti egyetem könyvtárában láttam először a Szentírást. Olvasni kezdtem Sámuel könyvénél, de megszólalt a csengő s előadásra kellett mennem. Nagy kedvem lett volna elolvasni az egész könyvet, de akkor nem volt rá alkalmam. Amikor diákkoromban a Biblia kezembe került, Sámuel anyjának történetét olvastam. Nagyon tetszett a könyv s arra gondoltam, milyen boldog leszek, ha valamikor nekem is lesz ilyen könyvem. Kevéssel utóbb egy postillás[7] könyvet vásároltam. Ezt nagyon szerettem, mert több evangéliumot tartalmazott, mint amennyit az esztendő folyamán a szószékről tanítani szoktak.
Később, amikor beléptem a szerzetesrendbe és elhagytam mindent, magam felől kétségbeesve ismét a Bibliát óhajtottam. Adtak is egyet a testvérek. Ezt szorgalmasan olvastam és emlékezetembe véstem. De csakhamar elvették tőlem és skolasztikus könyveket adtak.
Még Erfurtban, fiatal magister koromban, a Biblia olvasása közben - nagy aggodalmamra - odáig jutottam, hogy a Szentírás puszta szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem. Ennek ellenére az erfurti könyvtárban ilyesféle gondolataim támadtak: "Mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz?" Az ilyen megfontolások akadályoztak a Szentírás olvasásában.
Egy barátommal a szünidőben haza akartam menni. Útközben véletlenségből kardommal megsebesítettem a lábszáramat s átvágtam az ütőeret. Egyedül voltam kísérőmmel a határban, Erfurttól mintegy félmérföldnyire, körülbelül olyan távolságra, mint Eutzsch Wittenbergtől. Hevesen tört elő a vér és nem lehetett elállítani. Ujjammal keményen leszorítottam a sebet, de ettől erősen feldagadt a lábam. Halálos veszedelemben voltam itt és ezt kiáltottam: "óh Mária, segíts!" Éjjel, amint betegen feküdtem, a seb ismét felszakadt. Eszméletemet vesztettem és újra Máriát hívtam segítségül. Ez húsvét utáni kedden történt, 1503-ban.
Amíg sebesülten feküdtem lakásomon, saját szorgalmamból megtanultam lanton játszani. A zene a felzaklatott ember legjobb megnyugtatója.
A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az ördögöt és megvidámítja az embert. Hallatára az ember elfeledkezik a haragról, erkölcstelenségről, gőgről és minden szenvedélyről. A teológia után a zenét becsülöm a legtöbbre. A Szentírásban is azt látjuk, hogy Dávid és Isten többi szent embere is Istenre irányuló gondolataikat versben, rímekben és énekben fejezték ki.
A zene már a fegyelemnek is fele, kitűnő nevelő, mely az embereket békésebbé, szelídebbé, erkölcsösebbé és okosabbá teszi. A zenét mindenkor szerettem. Aki ért ehhez a művészethez, rendszerint jóra hajló ember. A zenét az iskolában mindenesetre tanítani kell. A tanító értsen az énekléshez, különben látni se akarom. Sőt a fiatal lelkészjelölteket se szabad a lelkészi szolgálatra felavatni, ha a zenét tanulmányaik során nem művelték és nem gyakorolták.
Egyszer Erfurt közelében, Stotternheim falu mellett hatalmas vihar lepett meg. Közvetlen mellettem csapott le a villám s engem félelem fogott el, hogy hirtelen, megtérés nélkül kell meghalnom. A haláltól körülvéve, Szent Annát, a bányászok védőszentjét hívtam segítségül és megfogadtam, hogy kolostorba lépek: "Szent Anna segíts, én szerzetes leszek!"
Később mégis megbántam a fogadalmat s ezenfelül sokan le is akartak beszélni tervemről. Én azonban kitartottam mellette és az Elek napja előtt való napon, július 16-án, búcsúlakomára hívtam meg legjobb barátaimat azzal, hogy reggel majd bekísérnek a kolostorba. Amikor vissza akartak tartani, ezt feleltem: "Ma még láttok engem, de a jövőben soha!" Végül sűrű könnyhullatás mellett bekísértek. Atyám is nagyon haragudott fogadalmam miatt, én azonban ragaszkodtam elhatározásomhoz. Azt gondoltam, hogy a kolostort sohasem fogom elhagyni. Így teljesen meghaltam a világ számára. Mégis: nem szívesen lettem szerzetessé. Atyám is hevesen ellenezte lépésemet. Szinte eszét vesztette. Ismét letegezett[8] és atyai jóakaratát megvonta tőlem. Hiába akarták vele a jó barátok megértetni azt, hogy ha áldozatot akar hozni Istennek, akkor a legkedvesebb és legjobb fiát kell odaadnia.