II. AZ ISKOLA KÖZJOGI HELYZETE

Az a határozottság, amivel a debreceni tanács a lelkipásztor és a tanító alkalmazása ügyében 1557-ben fellépett, mindvégig jellemzi korszakunkban (1660-ig) a magisztrátust. Magatartásán érződik, hogy „szabad királyi városi” privilégiumait komolyan vette, s élt jogaival. Az iskolával kapcsolatosan rendszabályokat foganatosított és fizette az iskola rectorait. A tanács jogköréhez tartozott a rectorok meghívása, illetve marasztása. Az oktatás-nevelés tartalmi kérdéseiről viszont a zsinatok döntöttek, a zsinati végzések tartalmát pedig a reformáció művelődéspolitikai célkitűzései határozták meg. A tanács illetékességi köre megcsorbítását nem hagyta szó nélkül a földesúrral szemben sem. Ennek bizonyítéka, hogy a városi tanács 1502-ben tiltakozott a váradi káptalannál, mert az újonnan beállított plébános a város földesurához, Corvin Jánoshoz fordult tisztében való megerősítésért. Ennek a tiltakozásnak csak az lehetett az alapja, hogy az egyház kegyura maga a város volt. Sem a parókiális jövedelmek, sem az ingatlanok, így a mai Kollégium területe sem voltak királyi vagy egyházi adományok, hanem a város saját tulajdonai.³⁶ Így az iskola nem az egyházi javakat szekularizáló kolozsvári országgyűlés végzése következtében kerül világi tulajdonba, hiszen már azelőtt is abban volt.

A tulajdonosi igény hangoztatása azonban együtt járt a városi tanács részéről az iskoláért vállalt és hozott anyagi áldozat kötelezettségével is. 1556-ban a tanács határozatot hozott arról, hogy a temetéseken végzett énekszolgálatért 16 dénár illeti az iskolát. Ennek fele a rektoré, felét pedig azok a tanulók kapják, akik erre rászorulnak (qui nullum subsidium habent hic).³⁷ Ezt az összeget 1571-ben megduplázták. 1592-ben pedig arról rendelkezett a tanács, hogy az ispotályt illető jövedelmek harmadrésze (malmok haszna, gazdátlan jószág, gazda nélkül maradt birtok eladási ára) „épen és igazságosan az ispotály-mesterek által a scholában levő tanuló deákok hasznára és táplálására rendeltessenek, a két rész pedig az ispotálybeli szegényeknek maradjon”.³⁸ A debreceni céhek is rendszeresen adománnyal járulnak hozzá az iskola fenntartásához. De voltak alkalmi adományok, örökségek is, amelyekkel az iskolai elöljáróság rendelkezett.³⁹ A tanács biztosította az iskola színvonalának megőrzéséhez és emeléséhez elengedhetetlenül szükséges külföldi egyetemjárás költségeit, és gondoskodott arról is, hogy a főúri, vagy fejedelmi adományokból, az iskolát megillető rész valóban el is jusson az iskolába. Szenci Molnár Albert feljegyzései szerint 1617-ben Heidelbergben tanult „Putnoki János, akit Debrecen városa tartott”. 1627-ben Putnoki János Debrecen lelkipásztoraként szerepel a tanácsi jegyzőkönyvekben. A tanácsi testület mellett polgárok is támogatják a peregrinusokat. A Wittenbergbe induló Németi N. János, Debreceni Csorba István, Tolnai (Sartorius) János 1584-ben debreceni polgároktól kapott pénzt⁴⁰. Olyan vonás ez, amelyik a többi, a debrecenihez hasonló iskola történetében ilyen következetességgel nem mutatható ki.

Nemcsak a város, hanem az egyház is sajátjának tekintette az iskolát. A világi és egyházi vezetés azonban nem egymással konkuráló hatalomként lépett fel, hanem egyik a másikat erősítette, esetenként kontrollálta. Az a kettősség, amely Debrecenben a szerzetesi iskola és a világi iskola egymás mellett élésében kifejezésre jutott, a reformáció által szintézist alkotott, abban a szellemben, amely Kálvin iskolaalapító szándékában így fogalmazódott meg: ,,...kollégiumot kell emelni, hogy taníthassuk és előkészíthessük a gyermekeket lelkészeknek és világi vezetőknek.”⁴¹ A reformáció, belső lényegéből fakadóan, létszükségletnek tekintette az iskolákat, s hangsúlyozta a törvényes hatóság ezirányú kötelességét: „Az akadémiákat és iskolákat, melyek az ige veteményeskertei, az ország közjövedelméből gondozzák” – írja az 1562-ben Melius Juhász Péter és Szegedi Gergely által szerkesztett Debreceni Hitvallás.⁴² Melius 1558-ban érkezett Debrecenbe. Befolyása egyre fokozódott az egyházi és iskolai életben, prédikációiban gyakran ostorozta azokat, akik a szekularizált egyházi javakat nem „az oskolák és tanítók szükségére” adják.⁴³ S hogy Melius szavának Debrecenben foganatja volt, azt mutatja az a tény is, hogy 1563-ban az iskola élén ismét olyan rector áll, akinek elegendő tekintélye és bátorsága volt ahhoz, hogy a kassai városi tanácshoz levelet intézzen, melyben a kálvini irány elfogadását ajánlja.⁴⁴

Az 1564-es tűzvész, amely elpusztította a Szent András templomot, a parókiát és az iskolaépületet, majd a városban garázdálkodó rablócsapatok dúlásai válságos helyzetbe sodorták az oktatást is. Valószínű, hogy 1564–67 között szünetelt is a tanítás. Ebben a helyzetben a debreceni iskolát a váradi pótolhatja.⁴⁵ Melius Juhász Péter 1566-ban Váradon János Zsigmondtól házat kapott birtokul, hogy az ideköltözött Hoffhalter nyomdáját „egyháza érdekében minél inkább igénybe vehesse”.⁴⁶ Az 1567-es debreceni zsinat XL. és LXV. kánonaiban már behatóan és részletesen foglalkozott az iskolaüggyel.⁴⁷ A zsinat mindenekelőtt megjelölte az iskolák célját: „az iskolákból is előállíthatja az Úr a lelkipásztorokat, tanítókat, az egyház oktatóit...”, körvonalazta a tantárgyakat: „Azért a keresztények iskoláiban elsőben a nyelvek ismérete, latin s görög nyelvtan (a hol lehet zsidó is), észtan, szónoklattan és más a theologia ismeretére megkívántató tisztességes tudományok taníttassanak, azután a hittudomány, a szent írás görög és latin nyelven adassanak elő az ifjúságnak.” Az oktatási formák közül külön kiemelték a disputációk fontosságát: „Tartsanak vizsgálatot az iskolatanítók is iskoláikban, rendezzenek gyakran iskolai vitatkozásokat” (disputációkat). (A szakirodalom egy tanácsi jegyzőkönyvi adat alapján már 1564-ben bizonyítottnak véli a nyilvános disputációk tartását. Ez a jegyzőkönyvi bejegyzés azonban a szövegösszefüggés alapján nem tekinthető Literátus Ambrus és Simándy Mihály nyilvános disputájának.)⁴⁸ A tanítók „tisztességes függéssel” rendeltetnek alá a lelkipásztoroknak, akik viszont kötelesek nekik megadni a „kettős tisztességet”, tudniillik a becsületet és kiszabott mindennapi eledelt, ha ezzel hivatalból és szerződés szerint tartoznak. A diákság részére a mértéktartó magatartást, ruházatot és hajviseletet írták elő a kánonok. A kötelességmulasztások között szerepel az az elítélendő magatartás, hogy „mindig kószálnak, helyöket szerte változtatják, folyvást új tanítókat keresnek, az iskolai munkát és gyakorlatokat folytatni nem bírják”. Itt nyilvánvalóan a diákság és a tanítás állandóságát célozzák a kánonok. Emellett azt is világosan bizonyítják, hogy a debreceni Kollégiumban 1567-ben már felsőszintű oktatás folyt.

A zsinatok a XVII. század első felében is foglalkoztak az iskolaügy kérdéseivel. Így az 1605-ös nagykárolyi zsinat azt kéri Bocskaitól, hogy vagy egy főiskola állíttassék, vagy a meglevő iskolák bővebben segélyeztessenek.⁴⁹ A zsinat határozatai között szerepel az is, hogy egy-egy iskola javára gyülekezeti perselypénzeket rendelnek. Az 1606-os szatmári közzsinat a falusi iskolákba kiment rectorok kérdésével foglalkozott, s azt határozta, hogy a rectorok 2 éven túl ne igazgassák az iskolát, hanem ha alkalmasak voltak, a tanításra azaz a lelkészségre bocsáttassanak ki, ha nem, utasíttassanak vissza a főiskolákba.⁵⁰

Ugyanaz az öntudatos felelősség érződik ezekben a határozatokban is, mint a városi tanács rendeleteiben. Ezek alá rendelve fejlődött ki az iskolai életnek az a sajátságos református típusa Debrecenben is, amely ezek mellett a faktorok mellett kialakította saját belső önkormányzatát.

III. A KOLLÉGIUM BELSŐ SZERVEZETE, ÖNKORMÁNYZATA

(A falakon belüli szabadság)

A debreceni Kollégium életét, jellegét alakító tényezők sorában a világi és az egyházi vezetőség mellett természetesen kezdettől fogva jelen volt a tanuló ifjúság idősebb tagjai által szervezett és ellenőrzött belső önkormányzat a maga ösztönző és fegyelmező hatásával.

Az iskolába beiratkozott tanulók névsorát 1588-tól ismerjük folyamatosan.⁵¹ A Series studiosorum, az ettől kezdve folyamatosnak tekinthető névsor (csupán az 1594. és 1596. év hiányzik) egy már kialakult diákszervezet meglétét feltételezi, hiszen a név mellett az illető által viselt tisztséget is feljegyzi. Az első iskolai törvénynek tehát 1588 előtt kellett létrejönnie. Ez a törvény elveszett ugyan, de az 1657. évi törvénybe átvett részleteiből tudunk létezéséről és néhány pontjáról is.⁵² Az első iskolai törvény mintája és forrása a wittenbergi magyar diákok coetusának 1571-ben az egyetem által is elfogadott alapszabálya volt, amelyet a helyi viszonyokra alkalmazva és Trotzendorf goldbergi iskolájának törvényeivel párosítva vettek át a XVI. századi magyar református kollégiumok (Pápa, Sárospatak, Debrecen).⁵³ Trotzendorf, Melanchthon és Sturm mellett a XVI. századi protestáns nevelés kiemelkedő alakja. Iskolájában a római köztársaság tisztségviselőinek mintájára osztotta be a tanulókat különböző nevelési és fegyelmezési feladatok végzésére. Talán ez, az egyenlőség elvét hirdető hatás az oka annak, hogy a debreceni diáknévsorban sehol nem tüntették fel, hogy ki a nemes származású. Olyan önkormányzati forma körvonalai bontakoztak ki előttünk, amely alapjaiban életképesnek bizonyult évszázadokon át a debreceni iskola életében, s hatása máshol is érvényesült (pl. Nagybánya).⁵⁴

A városi tanács által választott rector mellett az ifjúsági önkormányzat élén a maguk választotta senior állt. Az 1588-as névsorban két másik tisztségviselőre történik utalás: a collaborator, a tanítás munkájában a rectornak segítő diák, a contrascriba pedig a senior helyettese.

Az 1657-es törvényekből rekonstruálhatjuk a diákönkormányzat vezető testületét, a senatus scholasticus-t, melynek tagjai a senior, a contrascriba, az énektanítók (cantores 4–5), és az ún. collegák (az alsóbb osztályok tanítói, 5–6 fő). A senatus scholasticus-nak nem volt tagja a rector. Főként anyagi és fegyelmezési ügyekben érvényes jogköre biztosította a coetus tagjainak relatív szabadságát külső hatóságokkal szemben. A kifelé való önvédelem mellett azonban igen fontos szerepe volt a belső munkamegosztás megszervezése és ellenőrzése. A diáktisztviselőkről a törvény a „Leges speciales” III–X. fejezetében rendelkezik.⁵⁵

A senior és a contrascriba választás útján került tisztségébe. A választás a coetus belügye volt. Figyelembeveendő szempontok, hogy az illető „okos, tudós, józan, jámbor, kipróbált hitű, erkölcsű és életű” legyen, aki „tisztében való hűséges eljárásra a rector előtt letett esküvel kötelezi magát.” (III.)

A senior kötelességei között első helyen szerepelt az iskola jó hírének megőrzése, gyarapodásának elősegítése. Ő kezelte a coetus vagyonát, kötelessége, hogy igazságosan és méltányosan ossza ki a járandóságokat. A tisztségek betöltésére arra alkalmas embereket kellett kiszemelnie, a büntetések kiszabásánál személyválogatás nélkül kellett ítélnie. A coetus pénzét kölcsönbe kívülvalóknak nem adhatja, a kapott adományok felét az iskola pénztárába teszi, másik felét a diákok között szétosztja. A törvény elkötelezte a seniort, hogy a rector tekintélyének őre, s ne rombolója legyen. Kötelességmulasztás esetén a senior büntetése rectori intés, pénzbírság, virgácsolás, hivatalvesztés, az iskolából való eltávolítás lehetett, az eset súlyosságától függően. (IV.)

A senior helyettese a contrascriba volt. Esküje ugyanolyan szövegű, mint a senioré. Ő gyakorolt közvetlen felügyeletet a tanulók iskolán belüli és iskolán kívüli tevékenysége fölött. Ellenőrizte a tanórákon és az istentisztelen való megjelenést, átvette a kántortól a temetési éneklésért kapott összeget, s továbbította a seniornak. Különös gonddal kellett annak utána néznie, hogy kapuzárás után (este 9-kor) nem hiányzik-e valaki. (V.)

A diákönkormányzat „tisztikara” (officiales) mellett azonban ott találjuk a fontos részfeladatokat végző „közlegényeket” is. Az oeconomus gondoskodott arról, hogy reggel mindenki időben (3 órakor) felkeljen. Télen minden lakóhelyiségben be is kellett gyújtania. Este 7 órakor ő adott jelt a bibliaolvasásra és az imádságra, majd utána katalógust olvasott, s följegyezte a hiányzókat. Este 9 órakor jelezte a lefekvés idejét, kiküldte az épületből az idegeneket, bezárta az ajtót, majd átadta az iskola kulcsát a seniornak. Nyilvános előadások, vitatkozások alkalmával ugyancsak köteles volt feljegyezni a hiányzókat. Felügyelt a takarítás rendjére, a tanulók iskolai magaviseletére. Ügyelt arra is, hogy a diákok ne használjanak illetlen szavakat, s beszédükbe ne keverjenek magyar szavakat (hungarizmus). Ezen kívül latin vagy görög nyelvű beszédet kellett készítenie, s azt szombatonként kívülről el kellett mondania. Ezt helyettesítheti a Szentírásból megtanult néhány fejezet elmondásával is. (VI.)

A coquus volt az élelmezésért felelős diáktisztviselő. Naponta kétszer végigjárta néhány szegény diák (mendikáns) kíséretében azokat a polgárokat, akik rendszeresen juttattak ételt a diákoknak. Ha valahol étel helyett pénzt kapott, azt köteles volt átadni a contrascribának. Minden másfajta ajándékot magának megtarthatott. Az ő felelőssége volt, hogy a fazekak épségben visszakerüljenek gazdájukhoz, valamint, hogy a coetus tulajdonában lévő kosarak mind meglegyenek. E tisztség viselője két hónapnál tovább nem maradhatott hivatalában. (VII.)

Az explorator is két hónapig viselte hivatalát, helyzete azonban korántsem volt olyan irigylésre méltó, mint a coquus-é. A törvény is elismerte róla, hogy ez a szolgálat terhes és semmi haszonnal nem kecsegtet (gravis et inutilis). Naponként kétszer felderítő útra indul a városba. Meg kellett tudakolnia, hol lesz olyan létszámú és rangú vendégsereg, akiket a diákoknak illendő énekléssel köszönteniük kell. Ő volt a felelős azért, hogy a diákok a vendégségben illendően viselkedjenek, valamint időben hazatérjenek. (VIII.)

A lotor tisztsége viselőjétől mindenekelőtt alázatot követelt. Így kellett fogadnia, ha az „officiales” a három hónapig tartó mosogatás szolgálatát rótta ki valakire. Tűzre, vízre, tisztaságra is ő ügyelt. Hanyagság esetén újabb egy hónapig végezte ezt a munkát. (IX.)

Két éjjeliőr, vigil teljesített szolgálatot minden éjszaka este 9 és hajnali 3 óra között. A második őr kötelessége volt, hogy röviddel 3 óra előtt ébressze az oeconomus-t. Az őrség közbeni kötelességmulasztást súlyos esetben az iskolából való eltávolítással büntették. (X.)

A két utóbbi szolgálatra való beosztás tulajdonképpen már a büntetések közé tartozott. A törvények minden tisztség esetében részletesen intézkednek a büntetések fajtáiról. Leggyakoribb a pénzbüntetés (általában 25 dénár), de megtaláljuk a büntetések nemei között a megintést, a megdorgálást, a nyilvános bocsánatkérést, beszéd készítését és nyilvános előadását, a szolgálati idő meghosszabbítását, a hivatalvesztést, a fizető tanítványoktól való megfosztást, a nyilvános verést és az iskolából való kicsapást. Ha valaki nem volt képes megfizetni a büntetést, azt levonták a coetus pénztárából neki járó havonkénti részesedésből. A büntetések kiszabása és végrehajtása a senatus scholasticus mellett működő „sedes scholastica”, az iskolai törvényszék feladata volt. Ennek működéséről korszakunkban pontos adataink nincsenek. Az iskolai törvényszék hatáskörén kívül eső kirívó esetekben (gyilkosság, házasságtörés) a sedes scholastica megfosztotta a vétkest coetustagságától, s a kiközösítés után átadta a városi hatóságnak.⁵⁶

A törvények alapján kirajzolódó iskolai szervezet nemcsak Debrecenre jellemző. Alapvonalaiban ez tükröződik az 1585-ös pápai, az 1621-es sárospataki és az 1654. évi nagybányai iskolai törvényekben is.⁵⁷ Ugyanaz a keret, ugyanazok a tisztségviselők, a feladatkörök. Ennek magyarázata részben a fentebb említett közös gyökérzet, de az a törekvés is, hogy ezek az iskolák ne egymástól függetlenül, hanem egymást segítve fejtsék ki tevékenységüket. Ezért fogadtak kölcsönösen szívesen egymástól diákokat és tanárokat, s tudtak beilleszkedni a máshonnan jött, de azonos lelki-szellemi arculatú, s azonos vagy közel azonos belső rendhez szokott tanítványok és tanulók. Olyan belső mozgást tett lehetővé ez a közös értékrendszer, amely mindegyik iskolát gazdagította és gyarapította.

Az azonosság mellett természetesen adódnak hangsúlyeltolódások is. A törvények nem légüres térben keletkeznek, s fejlődnek. Ennek tudható be, hogy a debreceni coetus élete és jogköre szélesebbnek tűnik, mint akár a pápaié, akár a sárospatakié. Hiszen a pataki coetus főúri, illetve fejedelmi patrónusok támogatását élvezte, de érezte azok korlátozó jogait is, s elvesztésük esetén pedig létének és megmaradásának alapját veszítette el. Debrecenben a coetus autonómiája ilyen módon nem ütközött kegyúri korlátokba. A tanács segítette, de a XVII. század közepéig nem igényelt felette hatalmat. S ha igényelt volna is, számolnia kellett az egyházkerület vétójával. Ugyanakkor a coetus részben levette a tanács válláról az iskola háztartásának gondját.

Feltűnő, hogy a debreceni törvényekben nem szerepel hitvallási eskü, mint akár Wittenbergben, akár Genfben, és nem hangsúlyozzák a hitvallásokhoz való hűséges ragaszkodás kötelességét, mint a pataki törvények a II. Helvét Hitvallás megtartását és a Heidelbergi Káté szorgalmas tanulását.⁵⁸ Nyilvánvalóan Debrecent nem érintette olyan mértékben az ortodoxiától való elhajlás veszélye, mint Patakot 1621-ben.

A törvények olyan iskolai életet tárnak elénk, amelynek sikere igen nagymértékben múlt a tanuló ifjúság öntevékenységén, felelősen sokrétű közreműködésén. A nevelő és önnevelő intézmény rendszere magától értetődően nem lehetett meg a tanítás munkájában sem a diákok aktív részvétele nélkül. Bár a tananyagról, tantervről, az oktatás tartalmáról szinte semmit nem részleteznek a törvények, mégis fontos információkat nyújtanak a jellegzetes református kollégiumi tanítás-nevelés módszeréről. Az öntevékenység fontos formáját jelentették az ún. collatio-k, a 8 főből álló tanulókörök, amelyek a rector által előírt feladatokat közösen végezték el, egymást ellenőrizve és segítve. A collatio tekinthető a későbbi önképzőkör ősének.

A tanítás megszervezése a rector feladata és hatásköre. A rector a tanács által választott és a lelkipásztor felügyelete alá rendelt személy, akitől a törvény megkövetelte, hogy megfelelő képzettségű (azaz valamelyik helvét irányzatot valló külföldi akadémia neveltje), kegyes életű, jó hírnevű, hűséges, szorgalmas, melegszívű ember legyen. Előadásait a szabályszerű időben köteles megtartani. A teológiát és a filozófiát ne csak vitatkozó, hanem kifejtő, magyarázó módon adja elő. Az ún. „instrumentális” tárgyakat, amelyek előkészítésül szolgálnak a tudományokat megkoronázó teológia műveléséhez (latin, görög, héber), a poétikát, a retorikát, logikát és a klasszikus írókat szorgalmasan tanitsa.⁵⁹

A rector természetesen nem tudta egyedül az összes növendéket tanítani, az ő hallgatói csupán a subscribált tógátus diákok voltak. Az alsóbb szinteken diákokat vont be a tanítás munkájába, ezek voltak a collaboratorok, vagy „praeceptor publicus”-ok, az osztálytanítók. Az 1657-es törvény 6 osztály meglétéről beszél. Ezek megnevezése sorban felfelé haladva: rudimentáriusok, donatisták, etymologicusok, syntaxisták, rhetorok, poéták osztálya. Ezt a hatosztályos középfokú iskola-tagozatot tanították a rector által kijelölt praeceptor publicus-ok, az osztálytanítók.

A tanítási órák reggel 6–7 és 9–10 között, délután 2–3 és 4–5 között voltak. A praeceptorok felelősek tanítványaik pontos megjelenéséért, iskolán belüli és kívüli (templomi) viselkedésükért. Osztályaikat egymás között nem cserélgethették, a félév befejezése és a nyilvános vizsga megtörténte előtt osztályuk tanítását nem hagyhatták abba. Kezdetben ingyen tanítottak, csak az 1657. évi törvény biztosít számukra rendszeres járandóságot.

Az osztálytanítók mellett voltak magántanítók (praeceptores privati) is. A rector tudtával és beleegyezésével kaphattak növendéket, egyszerre többet is. Tanítványaik többsége a helybeli tehetősebb szülők gyermekei közül került ki, akik különböző módokon fizethettek tanítójuknak: pénzzel – nummisták, étellel – cibisták, mosással – lotorok. A tanárok a fizetni nem tudó gyermekek mellé is rendelhettek magántanítót, az ilyen tanítványok voltak a gratisták. A magántanítók munkáját közös módszer szabályozta, tanítványaikat egymás között nem cserélhették, tanári engedély nélkül tanításukkal nem hagyhattak fel.⁶⁰

A tanítás munkájában való részvétel a felsőbb éves diákok számára egyben már előkészítésül is szolgált arra az időre, amikor önállóan kellett vezetniük egy-egy falusi iskolát a Kollégium partikulájaként. A rectorságra menetel azt a célt is szolgálta, hogy az illető összegyűjtse a külföldi akadémia felkereséséhez és az ottani tanulmányokhoz szükséges összeget. Gyakran előfordult, hogy olyan diák ment ki rectorságra, aki tanulmányait még nem fejezte be teljesen. Az ilyen tanuló egyszer kérhette visszavételét a coetusba. Az önállóság és szabadság megtapasztalása után természetesen ők már nehezebben illeszkedtek vissza a szigorú törvények keretei közé, ezért is igyekezett ezt a szokást a törvény visszaszorítani, amennyire csak lehetséges volt.

A tanulmányaikat itthon már befejezett, külföldre készülő diákok, valamint a lelkésszé szentelésükre váró ordinandusok kívül estek az iskolai törvények hatáskörén. Rájuk már a zsinati rendelkezések voltak érvényesek. 1595-ben a tasnádi részzsinat előírta, hogy az ordinandusok a következő zsinatig is kibocsáttassanak a tanításra, a keresztség kiszolgálására, a vigasztalásra (temetés?), de úrvacsorát nem szolgáltathatnak ki.⁶¹ A teljes jogú lelkészség feltétele a zsinati vizsga volt. Ennek letétele után az illető ordinált lelkészként élete végéig maradhatott hivatalában. 1629-ben a határozatot úgy módosították, hogy a keresztelés az ordinatio előtt exmittált „akadémikusoknak” engedtessék csak meg.⁶² A lelkészségre kimenő búcsúzó diákok szokása volt a búcsúlakoma, az ún. „exitus” tartása. Amikor valaki az iskolát elhagyta, az illető egyház gondnoka a búcsúünnep céljára pénzt, vagy bort és ennivalót hozott magával. Az ünnepet hosszú időn keresztül az auditoriumban, vagy a senior lakásán, esetleg kinn a városban tartották. Az 1657-es törvények a legtöbb bajt okozó szokásnak tekintették, s úgy rendelkeztek, hogy az exitusra csak 7 collega (a collatio tagjai) lehet hivatalos, s azt a lakószobában kell megtartani.⁶³

Az 1567-es zsinati törvények is intézkedtek már az ifjúság öltözködését illetően. Ezeknek érvényére hívta fel a figyelmet a XVII. század elején Dengelegen tartott zsinat, amikor kimondta, hogy „a deákok tudományára és ruházatjára nézve a majores articuli nevű kánon LXV-dik cikkelye szorosan megtartassék”.⁶⁴ Egységes viseletet 1624-ben rendel el Bethlen Gábor fejedelem megbízásából Rákóczi György felsőmagyarországi kapitány, a későbbi fejedelem. Az egyenruha ettől kezdve bokáig érő kapcsos dolmány, felette zöld színű tóga sárga zsinóros díszítéssel, a fejen hosszú magyar süveg ugyancsak zöld rojttal.⁶⁵ Ez a viselet maradt érvényben egészen 1774-ig. A tógát csak a lelkészi pályára készülőknek volt kötelező viselni. Innen érthető az 1588-as névsor későbbi feliratának megkülönböztetése (tógások és nem tógások). A debreceni és váradi iskola szoros kapcsolatára utal, hogy a váradi iskolában is ugyanilyen tóga viselése kötelező 1624-től kezdve.

A coetus, a városi tanács és az egyházkerület egymással való viszonya természetesen nem volt mentes a súrlódástól, sőt a nyílt szembehelyezkedéstől sem. A városi tanácsot 1618-tól kezdve saját iskolájának anyagi támogatása mellett megterhelte a gyulafehérvári akadémia költségeinek részbeni viselése is. A Török család kihaltával ugyanis a fejedelmi kincstárra szállt Debrecen 2000 forintnyi évi földesúri adója. Ettől kezdve szinte állandósul a feszültség a coetus és a városi tanács között jogi és anyagi kérdésekben. A tanáccsal szemben a coetus az egyházi hatóságoknál keresett panaszaira orvoslást, így ebben a háromszögben ki-ki a saját pozíciójának fenntartásáért, illetve erősítéséért küzdött a maga eszközeivel.

A helyzet 1626-ban éleződött ki igazán a coetus és a tanács között. Ekkor kezdődött meg a még 1564-ben leégett templom újjáépítése, nagyrészt a városi tanács költségén. Mivel ugyanebben az esztendőben az iskolában létrehozták a második tanári állást, ami szintén anyagi megterhelést jelentett a városnak, a tanács 1627-ben úgy döntött, hogy a céhek adománya, a só és a bírságok jövedelme, ami eddig a coetus pénztárát gyarapította, a templom újjáépítésére fordíttassék.⁶⁶ A diákság a rendelkezésre lázadással válaszolt, s az ügyet a szatmári generális zsinat elé vitte. A zsinat ugyan nem a tanács javára döntött, az elvont járandóságot a diákok visszakapják, de a tanács jogkörének bővülésére utaló határozatot hozott. A tanács joga felügyeletet gyakorolni a coetus egyes anyagi ügyei felett. A coetus a temetési éneklésért járó fizetséget nem hajthatja be adó módjára, hanem a régi szokás szerint kell azt kérnie.⁶⁷ Ugyanakkor azt is kimondta a zsinat, hogy ezentúl a coetus nem fordulhat panaszaival közvetlenül a tanácshoz, hanem csak a lelkészek által a rector tudtával és beleegyezésével. A coetus szabadsága korlátozásának tekintette a rendelkezést, s nem fogadta el. Erre újabb rendelkezés született 1629-ben Váradon, amelyik már a tanrendet is érintő kérdésekben döntött. A iskolai törvényekbe való betoldás elleni tiltakozásként következett az újabb lázadás 1631-ben, amelyet a piskolti zsinat végzése zár le: „Az iskolatanulók mindenféle összeesküvéstől, szövetkezésektől és rendetlen gyűlésektől eltiltatnak. Ezen szabály a coetus könyvébe a törvények közé irattassék be. Ha a gyűléstartás kikerülhetetlen, a rector engedélyével kell tartani büntetés, vesszőzés terhe alatt.”⁶⁸ A rend helyreállításában, a diákság lecsillapításában nyilván nagy szerepe lehetett az új rectornak, Medgyesi Pálnak, a XVII. századi magyar puritán mozgalom egyik kiemelkedő alakjának.

Közös baj idején a városban a diákság megmutatta, hogy nem csupán ellenlábasa, hanem segítőtársa is Debrecennek. Példa erre az 1640-es tűzvész idején tanúsított magatartásuk, amelyről Kismarjai Veszelin Pál prédikátor így emlékezett meg: „Ezen... siralmas jajt öregbíté a sok napokon városunkban levő kibeszélhetetlen nagy félelem, éjjeli és nappali rettegés, és a szertelen nyughatatlanság, mely miatt még innep napokon is az úrnak házába istenszolgálatra fel nem gyülekezhettek városunk lakosai, hanem – a tűzgyulladástól rettegvén – utczánként hallgatták scholánk-béli tudós ifjak szájából, az Úrnak beszédét”⁶⁹

1644-ben újabb zendülés tört ki az iskolában. A diákok elhagyták az iskolát, tiltakozva az ellen, hogy az új kántor nem a régi szokás szerint fizette a diákságnak a temetési éneklésért járó összeget. A városi tanács nem tudott vagy nem akart végleges döntést hozni a kérdésben, ezért csak annyit határozott, hogy a diákok maradjanak csendben, amíg a generális zsinat össze nem ül.⁷⁰ 1650-ben olyan zavargásokra került sor, melyeknek következményei messze kihatottak nemcsak az iskola, de a város határain túlra is, és súlyos következményekkel jártak az iskola életére. Szokolyai István és Mányoki István rectorsága idején történt a nagyméretű lázadás. Szokolyai rectort a coetus felelősségre kívánta vonni „olyannal tévén adóssá, amivel nem bírt, nem is fizethetett”.⁷¹ A ma már pontosan fel nem deríthető ok miatti viszályban a rector a városi tanácsnál és az egyházmegye esperesénél keresett orvoslást sérelmére. A tanács és az egyházmegye képviselői erőszakkal behatoltak az iskola területére. A diákok ragaszkodva a „schóla szabadságához” generális zsinat elé akarták vinni a kérdést. Az iskolai összecsapásnak több sebesültje is lett, végül a seniort és a contrascribát tömlöcbe vetették. Az ügyben a fejedelem által összehívott generális zsinat intézkedett, s a Debrecenben tartott semigenerális zsinat olyan intézkedéseket hozott, amelyek tovább gyengítették a coetus erejét. Az iskolai szenátus, a senatus scholasticus eltörlését már ekkor kimondták. Valójában azonban ezt a rendelkezést nem hajtották végre sem ekkor, sem 1657-ben, amikor a törvény újra rögzíti, hogy a visszaélések miatt eltöröltetik a senatus scholasticus. A határozat a rectort a coetus fölé helyezte, vele szemben a senatus scholasticus nem léphet föl egyenrangú félként. A végzések a tanácsot kártérítés fizetésére kötelezték, az elfogott diáktisztviselőket pedig szabadon kellett bocsátani. Az egyházi befolyás érvényesülését mutatja az a tény is, hogy az iskolát ellenőrző vegyes bizottságban csak a világi tagok számát állapították meg. Túlsúlyban mindenképpen az egyháziak voltak. Az iskola szempontjából a végeredmény mégis csak az lett, amit a krónikaíró Barta Boldizsár így fogalmazott: „A schólát újabb törvényekkel megszorongatják...”⁷²

Az 1657. esztendő hozta meg az „új” iskolai törvényeket. Ezek megszületését az év elején történt véres verekedés idézte elő. Most a diákok törtek rá a tanácsházára és megsebesítettek több városi tanácsi tisztviselőt. A diákok közti fegyelem ilyen nagyfokú lazulásához bizonyára hozzájárult az a körülmény, hogy a tanács az 1650-es rendelkezések óta nem gondoskodott mindig a második rectori állás betöltéséről. Másrészt 1656–1657 általánosan „nyugtalan tanév” volt. A diákzavargások hátterében nyilvánvalóan ott húzódott az általános politikai nyugtalanság és zűrzavar, amelyet II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata, s a kudarcot követő bosszúhadjáratok idéztek elő. Ugyanebben az időben zavargások voltak Sárospatakon, és zsinati küldöttséget küldenek a váradi schola „kicsapongásainak orvoslására”.⁷³ A vétkes diákokat az iskolából kicsapták, s előkészületeket tettek az új törvények megalkotására. A városi tanács 17 pontból álló rendeletben szabta meg a diákok kötelességeit és a saját jogait. A rendelet lényege: a diákoknak tilos tóga nélkül járni, éjszaka a városba kimenni, kántálni, kocsmázni, fegyvert tartani a schólában. A tanács tudta nélkül és akarata ellenére a coetus nem fogadhat be diákot. A diákok által elkövetett vétkek nemcsak az iskolai törvény, hanem a magisztrátus elé is tartoznak. A tanács képviselői legyenek jelen a visitatio-n, törvénytételre az iskola területére bemehessenek. Csak a törvényeket aláíró diák maradhat az iskolában. Az iskolai törvények egy példánya a városi tanács kezeinél legyen.⁷⁴

Az ifjúság válaszul elhagyta az iskolát. A generális zsinattól Tornai István püspök, Nógrádi Mátyás lelkész és Komáromi Csipkés György lelkész megbízást kaptak az új iskolai törvények elkészítésére. Ez még ebben az esztendőben el is készült. Ünnepélyes kihirdetésére 1658. július 7-én került sor. Ekkorra már 216 nagydiák gyűlt újra össze, hogy aláírásával kötelezze magát azok megtartására.

Forrás:

A DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM TÖRTÉNETE, szerk.: Barcza József, Kiadja a MRE Zsinati irodájának Sajtóosztálya, Bp. 1988.

 http://digit.drk.hu/?m=lib&book=2&p=2