MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER[1]

(1536-1572)

Isten annak ad győzelmet, aki kitart Jézus Krisztus mellett.

Mit gondoltok, mi könnyebb, valamelyik tantárgyból jelest kapni, vagy megtartani azt. Bizony megszerezni is nehéz, de megtartani még nehezebb. Így vagyunk sok mindennel az életben, és így volt ez valamikor egyházunk életében is. Könnyebb volt magyar népünket az igaz keresztyén hit útjára vezetni, mint megtartani a megismert helyes úton.

Ha visszagondoltok az első magyar reformátorok életére, nem mondhatjátok, hogy könnyű sorsuk volt. Gondoljatok csak Sztáraira, Dévaira, Szegedi Kis Istvánra, mennyit szenvedtek, mennyi üldözés, börtön jutott nekik osztályrészül. Életük egy percig sem volt biztonságban, hol török, hol tatár, hol a német, hol a régi egyház tört életükre, de volt bátorságuk még a halállal is szembenézni. Küzdelmük azonban nem volt hiábavaló: a magyarság széles tömegei csatlakoztak a reformációhoz, A 16. század közepe táján a magyarság zöme a református, az erdélyi és a felvidéki szászok pedig az evangélikus valláshoz csatlakoztak. Mindegyik igyekezett kiépíteni a maga külön egyházszervezetét. Mintául a régi egyház szolgált. A gyülekezetek lelkészeit még plébánosnak nevezték, és rendszerint a földesúr vagy a városi tanács választotta őket. A gyülekezetek aztán egyházkerületekbe tömörültek, amelyeknek élén a püspök állott, akiket abban az időben superintendensnek neveztek.

A magyar református egyház szervezője, és – Isten után- megtartója Méliusz Juhász Péter volt. Ma az ő küzdelmes és győzelmes életét beszélem el nektek.

Debrecen lelkészt választ

A debreceni Szent András templom nagyharangja búsan zeng végig a városon: Bim-bam…bim-ban…Meghalt valaki. Kis Máténé, a jómódú ács felesége átkiabál a szomszédba:

• Nem tudja kelmed, Julis néni, kit sirat olyan búsan a nagyharang?
• Úgy hallám, hogy Kálmáncsehi Sánta Márton uram, a mi áldott lelkipásztorunk hunyta le végleg a szemét.
• Óh, az Isten nyugtassa! – fogta csendesebbre hangját Kis Mátén. – Jó és igaz ember volt őkelme.

A beszélgetést lovas hírnök szakítja félbe.

• Itthon van-e Máté uram?  Mert ha igen, akkor menjen a városházára, délben tanácsülés lesz.

Egy jó óra múlva Kis Máté ünneplőbe öltözve állít be a városházára, mint ahogy illik is egy tiszteletre méltó városi tanácsoshoz. Ott van már az egész tanács, mind meglett, komoly férfiú. Halkan beszélgetnek, az elhunyt kegyes és tudós lelkipásztorról folyik a szó. Mindenkinek van egy-egy dicsérő szava. No, meg az is szóba kerül, hogy mi lesz most, hogy lesz most?

• Szegedi Gergely lelkipásztor csendes, szelíd ember – mondja valaki-, inkább szeret verset írni, mint harcolni.
• Pedig most olyan zűrzavaros világot élünk, hogy ide nem csak tudós pap kell, hanem erőskezű, bátor ember, aki nem ijed meg a maga árnyékától.
• Bizony, úgy van – helyeselnek a tanácsos atyafiak -, mert nehéz idők elé nézünk.

A beszélgetést Török János úr, Debrecen földesurának megjelenése szakítja félbe. A tanácsosok felállva, illő tisztelettel fogadják. Török János elfoglalja az elnöki széket, és beszélni kezd:

• Atyámfiai, városunk bölcs vezetői, mindannyiunkat lesújtott a szomorú gyászhír, meghalt Kálmáncsehi Sánta Márton, a mi tudós és harcos lelkipásztorunk. Isten adjon neki örök nyugodalmat. Temetéséről illő tisztességgel gondoskodjék a város.
• Meglesz – mondják helybehagyólag a tanácsbéliek.
• Most azonban tovább kell lépnünk, és gondolnunk kell a jövőre! Kit javasolnak kegyelmetek, hogy az ő helyére megválasszunk? Gondolják meg, hogy nagyon nehéz időket élünk: a török is, a német is állandóan sarcol minket, az óegyház is aggatja körmeit, és akkor még nem szóltam a belső ellenségről!
• Bizony úgy van, ahogy kegyelmed mondja, erős és bátor ember kell ide!
• Kire gondoltak kegyelmetek? Kit választanának meg Debrecen város lelkipásztorának:

Az atyafiak tanácstalanul néznek egymásra.

• Talán tudna nagyságod ajánlani valakit, aki tudós is, bátor is – szólal meg Kis Máté.
• Ismerek egy fiatalembert, akit szívem szerint ajánlok. Igaz, nem az Alföld szülötte, a távoli Somogyból való. Ősei vitéz katonák voltak, ő is jól forgatja a kardot. De inkább akart Krisztus katonája lenni. Ezért örömmel támogattam, hogy kimehessen a híres wittenbergi egyetemre, és Melanchtontól tanulja az igaz tudományt.
• Aztán hogy hívják?
• Méliusz Juhász Péter a neve, s amilyen a neve, olyan ő maga is: Juhász, vagyis pásztor, Péter, azaz kőszikla. Esze olyan éles mint a borotva, szíve olyan mint az oroszláné, nyelve ékesen szóló, mint a nagy Luther Mártoné. Ezt a fiatalembert szívem szerint ajánlom kigyelmeteknek.

A tanácsosok egyetértően bólogattak:

• Nagyságod ajánlása a legjobb ajánlólevél. Bízunk benne, hogy ez az ember nem fog meghátrálni, ha jő a veszedelem.

A lelkipásztor

Wittenbergbe nemsokára megérkezett Török János hazahívó levele: amilyen gyorsan csak tudsz, siess haza, Debrecen város magisztrátusa egyhangúlag lelkipásztorául választott. Méliusz nem késlekedett, barátaitól elbúcsúzva, nagy örömmel és szent elhatározással utazott haza. Úgy érezte, hogy ez a meghívás magának az Úrnak a rendelése, aki őt választotta ki erre a szolgálatra. A város tanács nagy ünnepélyességgel fogadta új pásztorát. Mindenkinek megtetszett ez a jó kiállású fiatalember. A gyülekezet előtt való bemutatkozása napját is kitűzték (1558). Egy vasárnap feszült várakozással és ünnepi hangulatban várta Debrecen egész közössége az új lelkész bemutatkozását. Minden szem rajta csüngött, minden szív együtt dobbant az övével, amikor beszélni kezdett:

• Szeretett testvéreim! –csendült meg ércesen a hangja. – Eljöttem hozzátok, mert hívtatok, pásztorotok leszek, mert szükségetek van rám. A jó pásztor pedig életét adja a juhokért. Nem fogom kímélni magamat, de nem fogom kímélni az ellenségeimet sem. Titeket hívlak segítségül, hogy a gonosz száját bedugjuk. Isten látja lelkem, nem leszek néma eb. Tormbita, kiáltó szó akarok lenni, hogy ébresszek. Nem magamtól szólok, hanem amit az Úrtól kaptam. Hiszem, hogy mellettem álltok majd küzdelmeimben, és egy jottányit sem hátrálunk, ha jön az ellenség.

Így indult Méliusz munkája Debrecenben. Ezután hatalmas erővel hirdette az igét, világosan, hogy mindenki megértesse, személyválogatás nélkül, nem kímélve a gazdagokat sem. És lig telt bele egy-két év, nemcsak Debrecen, hanem az egész Tiszántúl, sőt Erdély lelkészei és népe is a helvét reformációhoz csatlakozott. De nem elégedett meg ennyivel. Gondja volt az iskolára, ahol maga is tanított. Újjászervezte és országos hírűvé tette. Gyakorta elvegyült a vásáros nép között is, hogy hallja: miről folyik a szó, s nem kis örömére szolgált, hogy nemcsak arról beszélgettek: mibe kerül egy pár csizma, hanem a régi és az új vallás igazságait is vitatták. Máskor pedig arról: be jó volna egy jó énekeskönyv.

• Bizony, igazuk van – mondta magában-, ezen segíteni kell! De hogyan, ez volt a kérdés. nyomda kellene, ahol ki lehetne nyomtatni egy-egy jó könyvet, hitvallást, amelyeből megismernénk a református vallásuk igazságait. De honnan szerezzek, töprengett magában. Egyik  nap, amint éppen ezen tépelődött, egy poros ruhás ember kopogtatott be hozzá. Méliusz meglepetten nézte ezt a szegényes öltözetű embert. Ilyennel a jómódú Debrecenben még véletlenül sem lehetett találkozni. Az ismeretlen bemutatkozott:
• Huszár Gál, üldözött felvidéki lelkész vagyok. Menedéket kérni jöttem hozzátok.
• Házam mindenki előtt nyitva, különösen pedig az üldözöttek előtt.
• Nem üres kézzel jöttem, elhoztam könyvnyomdámat is.
• Te az én emberem vagy – kiáltott örömmel Méliusz. – Most már keresztülvihetem régi terveimet: egy jó református hitvallást ás énekeskönyvet adhatok a nép kezébe.

Egy hét múlva már dolgozott is a nyomdagép, és alig telt bele két hónap, az emberek kézről kézre adták a híres Debreceni Hitvallást és az énekeskönyvet. De nem elégedett meg ennyivel: egymás után nyomtatta ki  a jobbnál jobb könyveket. 15 év alatt 44 könyvet írt és nyomtatott ki. prédikációk, vitairatok, növénytan könyv (Herbárium címmel), az Újtestamentum magyar fordítása, a Debreceni Hitvallás – amely Egervölgyi Hitvallás címen is megjelent – alkották a gazdag könyvtermést. Ezt az áros népnek (kereskedők) ajánlotta ezekkel a szavakkal: „Tanuljatok s tétova (ide-oda) járván, tuggyátok az eretnekek szájába dugni.”

• Ezt a pásztort az Isten küldte – hallotta az emberek áradozását.

Híre, neve egyre nőtt. Erdély népe is a helvét irány mellé állt. Alesius kolozsvári evangélikus püspököt menesztették, és helyébe Dávid Ferencet választották püspökké. Lelkésztársai is nagyon szerették és tisztelték. Még az erdélyi fejedelem, János Zsigmond is nagyra becsülte, és a debreceni nyomda kibővítésére jelentős adományt adott. Így történt aztán, hogy 28 éves korában püspökké választották.

A város égése. A török támadás

Élete eddig sem volt nyugalmas, ettől kezdve szakadatlan küzdelemmé vált, de bármilyen nagy volt a harc, soha egy lépést sem hátrált. Kálvinnal ő is vallotta: „Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk…”. Hat éve munkálkodott már Debrecenben, és ez meglátszott a város életén. A templom mindig megtelt, a kollégiumban vidám ifjúsereg tanult, a nyomda éjjel-nappal dolgozott. S ha volt is ellenség – mert az mindig van – legyőzve menekült a városból. Egyik éjjel félrevert harangok kongására ébredt. Kiugrott az ágyából, és az ablakhoz sietett.

• Teremtő Isten! Ég a város!

Ruháját magára kapkodva rohant ki a felbolydult városba. A megrémült emberek összevissza rohangáltak, mindenki a maga házát igyekezett megmenteni. Méliusz szava azonban rendet teremtett:

• A templomot és az iskolát kell oltani! – adta ki a parancsolt

Az asszonyok vödrökkel hordták a vizet, a férfiak és a tűzoltó diákok hosszú létrákon igyekeztek az égő tetőre jutni. Méliusz mindenütt ott volt, segített, parancsolt, keményen dolgozott. Nem kímélte magát. Ruhája, keze, arca is megpörkölődött, de nem törődött vele. A tüzet nagy nehezen sikerült megfékezni, de sajnos a templom és az iskola tetőzete is áldozatul esett a tűzvésznek. A nagy zűrzavarban valaki sikítozva rohant végig az utcán:

• Emberek, fogjatok fegyvert, rablók törtek Török János úr házára!

Megfújták a riadót, a polgárok fegyveresen gyülekeztek, és rárontottak a harácsoló, rabló török csapatra. A rablók nem akarták a megszerzett zsákmányt a kezükből kiadni, de végül mégis megfutamodtak, hátrahagyva sebesültjeiket és az összerabolt kincset. Méliusz maga sem tudta, hogyan került haza. Holtfáradtan dűlt ágyára, s úgy aludt el kormosan, égett ruhájában. De másnap már frissen, új kedvvel állt neki a munkájának. A romokat eltakarították, s hozzáfogtak a templom és az iskola leégett tetőszerkezetének kijavításához. Két évnyi kemény munkába került, míg Debrecen újjáépült.

Elkeseredett harc a Szentháromság - tagadók ellen

Erdélyben 1566-nan váratlan fordulat következett be. A fejedelem udvari orvosa, Blandrata György ravasz csellel és ígérgetésekkel, a könnyen befolyásolható Dávid Ferencet elfordította a helvét iránytól. A Szentháromság – tagadók Erdély szerte igyekeztek elhódítani a református híveket is, sőt már a fejedelmet is a maguk pártjára állították. Ez az új irányzat már a Tiszántúlt, sőt Felső – Magyarországot és a hódoltságot is fenyegette. Méliusz azonban résen volt. Jól tudta, hogy  győzelmet csak úgy remélhet, ha táborát rendezi, és a megismert igazság fegyvereivel felvértezi. Ezért 1567-ben összehívta a Tiszántúl és a Felvidék református lelkipásztorait gyűlésre, amit zsinatnak neveznek. Nagy nap volt ez a debreceniek életében. A várost feldíszítették, az emberek ünneplőbe öltözve várták a vendégeket. Jöttek is a lelkészek minden felől, ki kocsin, ki gyalog, mert hívta őket okos és bátor vezetőjük, a püspök. Amikor mind együtt voltak, Méliusz felállt, és a zsinat tagjait köszöntve, így kezdte beszédét:

• Ti tudjátok, hogy milyen halálos veszedelem fenyeget minket. Az Erdélyben lábra kapott Szentháromság – tagadók falkája kitátotta ránk zsákmányra éhes száját. Ez ellen az átkos eretnekség ellen csak úgy védekezhetünk, ha felvesszük Istennek minden fegyverét. Azért ma az apostol szavával intelek: „Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.” (Efézus 6,14.16)

A lelkesítő szavakra kitüzesedett szemek és kipirult arcok volt a válasz. Méliusz két könyvet vett elő és felmutatta:

• Íme, itt van az erős pajzs, amin ki fog csorbulni ellenségünk nyila. Az egyik a II. helvét Hitvallás, amit a nagy Bullinger írt, a másik a Heidelbergi Káté, Olevianus és Ursinus hittudósok műve. Elfogadjátok? Aláírjátok?
• Elfogadjuk, aláírjuk – hangzott az egyhangú válasz.

A zsinat ezek után törvényt alkotott az egyház kormányzására és belső rendjére is. Ez volt az első Egyházi Törvénytár a magyar református egyházban, ami később mintául szolgált sok egyházi törvénynek.

A gyűlés után Méliusz első dolga volt, hogy a hitvallás rövid foglalatát elküldje az erdélyi fejedelmeknek, „mint az igaz egyház táplálójának és védőjének”. Sajnos azonban ennek csekély haszna volt, mert János Zsigmond ekkor már teljesen az unitárizmus hatása alá került. Méliusz azzal is tisztában volt, hogy a hitvallások önmagukban nem elég erős gátak a megáradt eretnekség hullámai ellen. Ezért minden idejét arra használta, hogy alaposan felkészüljön a várható összecsapásra. Küzdőtársait: Czeglédit és Károlyit is figyelmeztette:

• „Itt az ideje, hogy fegyvereinket összemérjük, és a pestisnek útját szegjük.”

Az erdélyi újítók sem késlekedtek. Dávid Ferenc, aki nagy tudású és kiváló író volt, két könyvet is kiadott, amelyekben cáfolta a Hitvallás és a Káté Szentháromságról szóló tanítását. Méliusz a vitás kérdés tisztázására meghívta Dávid Ferencet és társait egy Debrecenben tartandó nyílt vitára, de azok elutasították, mondván:

• „ Persze azért hív, hogy tőrbe csaljon, aztán foglyul ejtsen, és kiszolgáltasson a németnek.” Ha vitázni akar, jöjjön ő Erdélybe.

Méliusz egy percig sem habozott, hogy elébe menjen a kihívásnak.

• Ha kell, az ellenséget a saját táborában ejtem foglyul.

És elment. A nagy hitvita 1568-ban Gyulafehérváron zajlott le. Méliusz rendkívüli tudásával és nagyszerű vitatkozó képességével úgy sarokba szorította Blandratát, hogy az csak hebegett, hápogott, de válaszolni nem tudott. Végül azzal vágta ki magát, hogy meg van fázva, és be van rekedve. A fejedelem végül is lezárta a vitát, amely nem hozott megegyezést. János Zsigmond négyszemközt megpróbálta rávenni Méliuszt, hogy csatlakozzék az unitárizmushoz. Méliusz azonban kereken  elutasította, vállalva ezzel, hogy a fejedelem előtt kegyvesztetté lesz. Dávidék abban a hiszemben, hogy ők győzték rávették a fejedelmet még egy hitvita tartására. Ez létre is jött a következő év októberében Nagyváradon, A fejedelem is megjelent egész udvartartásával, de sok alja ember is beférkőzött a vitatkozók közé, akik aztán gúnyos közbekiabálásokkal ás trágár szavakkal zavarták a vita menetét. A kitűzött téma helyett mos már Méliuszt kezdték személyében támadni: hazugnak, csalónak, a Sátán képviselőjének csúfolva. Méliusz hallatlan önuralommal viselte ezt mocskolódást, és csak annyit mondott:

• „A mi orcánk bátor szégyenüljön meg, csak dicsőítessék meg Isten.”

Ez a vita is eredménytelenül ért véget. Az unitárizmus azonban a fejedelem hathatós támogatása révén egyre jobban terjedt. Méliuszt azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja a harcot, újabb és újabb könyvekben cáfolta ezt az új eretnekséget. János Zsigmond fiatalon, 1571-ben meghalt. Dávid Ferenc és társai egyre szélsőségesebb irányba sodródtak.  Elvetette az Újszövetséget és csak az Ószövetséget fogadta el. Tiltotta Jézus imádását, s a Szentháromságot az alvilág hármas fejű kutyájához, a Ceberuszhoz hasonlította. Túlzásai és szertelensége miatt végül is Báthori István fejedelem elfogatta és a dévai várba záratta. Ott is halt meg elborult elmével ez a nagy tudású férfiú. Milyen hathatós harcosa lehetett volna a reformációnak, ha megmarad a Szentírás világos tanítása mellett. A unitárizmus gyors győzelmét gyors bukás követte. Az elámított és félrevezetett tömegek zömmel újra visszatértek a református egyház kebelébe. Méliusz sem sokáig élt. Régi betegsége – úgy tudják, hogy epileptikus volt – korán sírba vitte. Halála közeledtét érezte, betegágya köré gyűlt lelkésztársai és a városi tanács előtt, Isten iránti hálával mondotta:

• „ Tizennégy esztendőtől fogva hirdettem kegyelmetek között és kegyelmetek oltalma alatt az igaz Istentől való tudományt.  Isten kegyelme és útmutatás szerint sokat munkálkodtam és fáradtam. Hitemet egy minutumig sem tagadtam meg, sem el nem fordítottam.”

Hamvait – végakarata szerint – egyszerű koporsóban, gyászbeszéd nélkül temették el jeltelen sírba. Ma sem tudjuk, hogy hol pihen.

Hogy ki volt Méliusz Juhász Péter, nehéz lenne egy mondatban összesűríteni. Különös, tüneményszerű jelenség volt, aki 23 évesen a nagy tudós és a harcos férfi teljes fegyverzetében áll előttünk. Ő a magyar református egyház megszervezője, akit méltán neveztek „magyar Kálvinnak”. Béza Tódor „az igazság rendíthetetlen bajnokának” nevezte. Debrecen arcát ő formálta át, és tette – a kálvinizmus jellemformáló erejénél fogva – a jobbágysorsú népet gerinces, öntudatos polgárrá, civissé. Nemcsak népének volt jó pásztora, de lelkésztársainak is igaz barátja, aki a fogságban sínylődő Szegedi Kis Istvánért életét is kockára tette, amikor közbenjárt érte Peruiz vajdánál. Ha nagy volt, csak azért lehetett nagy, mert Krisztus lett naggyá benne.