DÉVAI BÍRÓ MÁTYÁS[1]

(1500-1545)

Isten igéjét semmiféle erőszak nem tudja bilincsbe verni.

A magyar reformáció nagy alakjának sorában először Sztárai Mihállyal foglalkoztunk. Milyen embernek ismertétek meg Sztárait? Talán emlékeztek arra is, hogy hol kezdte el az evangélium hirdetését. Csak Baranyában? A magyar reformátorokat az örök mozgás, a szüntelen úton létel jellemzi. A reformáció ismert alakjai közül egy sem maradt sokáig egy helyen. Ha valahol elhintették az igaz vallás magvait, máris vették a vándorbotot, és továbbmentek, hogy minél több embernek hirdessék a vigasztaló jó szót vagy a megtérésre hívó isteni parancsot. Hajtotta őket a belső tűz, a megismert igazság szent eszméje. Mit gondoltok: más nem hajtotta, nem űzte őket?

Dévai Wittenbergben

Ma olyan valakinek mondom el a történetét, aki úgy volt fél Magyarország reformátora, hogy szüntelenül menekülnie kellett ellenségei elől. Dévai Bíró Mátyásnak hívták. Ő is a ferencesek szigorú rendjéből (az obszervánsok sorából) lett az evangélium hirdetőjévé. Hogy mikor és hogyan tért meg, nem tudjuk. Ami keveset élete kezdetéről feljegyeztek, csupán annyi, hogy Krakkóban tanult. Hazajövetele után Tomory István földesúr udvari papja lett Boldogkőváron 1527-ben. Talán tanúja volt az üldözött evangélikusok vértanúságának. Látta, hogy milyen félelem nélkül lépnek a vérpadra, vagy égnek el a máglyán. Mindez csupán feltevés, csak azt látjuk, hogy egy jól képzett római katolikus pap elindul Wittenberg felé, hogy Luther Mártontól tanulja a hit igazságait. Kísérjük el most őt mi is, és álljunk meg az egyetem kapuja előtt. És kit látnak szemeink? Egy báránybőr kucsmás fiatalembert, aki éppen dörömböl a vaskapun.

• Hol az ördögbe lehet az a kapus? Már véresre verem öklöm ezen a vaskeretes kapun, de senki nem jelentkezik.

Emberünk megunja a dörömbölést, és nagyot kurjant:

• Hé, valaki! Nyisson már kaput! Bőrig ázom ebben a havas esőben.

Egyszerre lépések zaja hallatszik. Kulcs fordul a zárban, kinyílik a kapu egy résnyire. Ám ez elég arra, hogy a dörömbölő atyafi benyomuljon rajta. Majdnem fellök egy zömök embert.

• Hová, hová olyan szaporán, atyámfia az úrban? – szólal meg a kapunyitó -, talán bemutatkoznál!
• Dévai bíró Mátyás vagyok Magyarországból. Hát az úr kicsoda? – kérdezi Dévai, s jól szeme közé néz a kapunyitónak. – Talán kapus?
• Nem, barátom – feleli az hamiskásan-, egy kicsit feljebb.
• Talán a diákok vezetője?
• Még feljebb!

Dévai jobban szemügyre veszi az előtte állót. Hirtelen eszébe villan valami, amitől fülig elvörösödik.

• Tán csak nem maga Luther Márton személyesen?
• De bizony én vagyok, édes fiam!

Dévai lekapja báránybőr süvegét s tisztelettel meghajtja magát:

• Bocsáss meg, uram, nem tudhattam…

Luthernek – mert hisz tényleg ő volt – nagyon megtetszett ez az élénk szemű magyar, s kitárva karját magához ölelte.

• Isten hozott Dévai Bíró Mátyás Wittenbergben! Gyere a szobámba, és melegedj meg, bizonyára nagyon átfáztál ebben a decemberi havas esőben.

Bevezeti szobájába, leülteti, megvendégeli. Dévainak megered a szava a sok könyv láttán.

• Mennyi tudomány! És ezt te mind tudod, Luther Márton?
• Nem az a fontos, hogy ez mind a fejünkben legyen, hanem sokkal fontosabb, hogy szívünkben égjen a Krisztus iránti szeretet és az Ő igazsága melletti bátor kiállás, még ha bilincseket kell is viselnünk érte.

Dévai átszellemülten hallgatja a nagy reformátor szavait, és alig hallható szóval ismétli: …még ha bilincseket is kell viselnünk érte.

Így beszélgetett egymással a reformáció nagy vezére és a szegény magyar nép egyszerű fia. Luther nagyon megszerette ezt az érdeklődő fiatalembert. Otthonába fogadta, vendégül látta.

A reformáció helyzete hazánkban

Dévai két évig tanulta az új és mégis régi tudományt. Szoros barátságot kötött Luther Márton jeles munkatársával, Melanchton Fülöppel is, és jó kapcsolatot tartott fenn a hazai szász ifjakkal, akik szintén Wittenbergben tanultak. Gyakran ült Luther asztalánál, és ebéd közben a bibliatudomány mellett, szóba került a magyarországi helyzet is.

• Hogy áll most nálatok a reformáció ügye? – érdeklődött Luther.
• Még nagyon a kezdet kezdetén vagyunk. A felvidéki és erdélyi szászok között már kezd gyökeret verni, de a magyarság nagy része alig ismeri, és sokan igen ellenségesen fogadják. A főurak egy része pártolja ugyan, s volt szerzetestársaim közül többen hirdetik, de még sok munka és küzdelem vár ránk, amíg a reformáció eszméi diadalra jutnak hazánkban. Az ország állapota is kétségbeejtő. Három éve Mohácsnál elveszett az egész magyar hadsereg. 15 000 magyar vitéz holtteste borította a csatateret. Odalett a király is. A török pedig végigdúlta az országot, és maga előtt hajtva a foglyok ezreit, zsákmánnyal dúsan megrakodva, kivonult az országból.

Dévai torka elszorul, hangja megcsuklik, és nehezen birkózik a könnyeivel:

• …most a fél ország temető, fölégetett városok, falvak, földönfutó nép. Pártoskodás, polgárháború tizedeli a megmaradt népet, magyar a magyarnak ontja népét. A két megválasztott király csak a hatalomért harcol, és nem a haza mentéséért. A védtelen jobbágy népet mindenki sarcolja, utolsó darab kenyerét elveszik.

Luther meleg együttérzéssel hallgatja Dévai beszámolóját, és amikor megszólal, hangjában szeretet és bátorítás van:

• Ne ess kétségbe, Mátyás! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?! Menj haza, és az evangélium erejével önts lelket az elalélt népbe. Intsd a rendetleneket, fedd a gonosztevőket, vigasztald, aki szomorú, bátorítsd, aki félelmes szívű. A magyar reformátoroknak most ez a küldetésük: a lelkek mentése és a jövő építése. Egyet azonban ne felejts el: Isten igéje nincs bilincsbe verve.
• Köszönöm bátorító szavadat, Luther Márton. Ezt fogom tenni. Magasra emelem az evangélium fáklyáját, hogy oszoljon a sötétség.

Buda és Kassa

1531-ben hazajött. Első útja Budára vezetett, ahol Zápolya János király volt az úr. Bátran kezdi hirdetni az igét szóban és írásban. Szószéke nincs, de szószék minden magas kő, amire ráállhat, s messze csengő hangja a „harangszó” amely odavonzza az embereket. Budán azonban nem sokáig marad. A kassaiak hírét veszik a bátor igehirdetőnek, és meghívják lelkipásztoruknak. Dévai elfogadja, bár azt is tudja, hogy a város Ferdinánd fennhatósága alatt van, és a király ellensége a reformációnak. Mégis vállalja, és buzgón kezdi terjeszteni a reformáció eszméit. A kassaiak nagy figyelemmel hallgatják, és csak úgy tódulnak az igehirdetéseire. Egy nap azonban, amikor éppen a templomból jön ki, fegyveres katonák rontanak rá. Szalaházy Tamás  egri érsek pribékjei.

• Add meg magad, Dévai, fogoly vagy!

A katonák megkötözik, a hívek bénultan nézik a jelenetet, de aztán valaki elkiáltja magát:

• Emberek! Hát tétlenül nézzük, hogy elhurcolják a mai papunkat?

Egyszerre megmozdul az egész sokaság, botok emelkednek a levegőbe, és elkezdik csépelni a katonákat.

• Üsd, vágd, nem apád! Nem szégyellitek, hogy védtelen emberre törtök? Inkább a törököt vernétek.

Ilyen és hasonló kiabálások hangzanak. Pillanatok alatt csatatérré válik a templomtér. A katonák valahogy mégis kitörnek az embergyűrűből, és magukkal hurcolják Dévait.

• Ne félj, Dévai, nem hagyunk magadra…, ezt megfogadjuk.

Szalaházy érsek előbb Likava várbörtönébe záratja Dévait, majd Bécsbe viteti, és Fáber püspököt bízza meg, hogy Dévait gondosan őriztesse, és ha lehet győzze meg tévelygésétől.

A bécsi börtönben

Fáber püspök minden hájjal megkent, ravaszdi ember. Többször maga elé vezetteti Dévait, és hol ígérgetéssel, hol fenyegetéssel próbálja hitehagyásra bírni.

• Nézd, Dévai, én is rokonszenvezem nemrég a reformációval, de lásd, észre tértem, és látod, most mást püspök vagyok. Te is lehetsz akár püspök is, ha felhagysz ezekkel a badarságokkal, amiket Luther hirdet.
• Köszönöm, püspök úr, de én csak Jézus Krisztus egyszerű szolgája akarok maradni.
• Nagyon megbánod, Dévai, ha nem hallgatsz az okos szóra. Te lásd…Katonák! Vigyétek vissza a börtönbe ezt a megátalkodott ember, és a legsötétebb zárkába zárjátok. Büntetésül csak kenyeret és vizet kapjon.

Egyik nap, úgy éjfél tájban, különös zajra ébredt Dévai. Vajon mi lehet ez? Talán patkány, vagy egér? Van belőle elég a börtönben. De nem, másféle zaj ez, kívülről jön. Hallgatózni kezd: mintha nevemet szólítanák. Dévainak hirtelen az jut az eszébe, hogy valamikor régen Isten az Ő angyalával szabadította meg a börtönbe zárt Péter apostolt. Felkelt a helyéről, és a rácshoz vonszolta magát. Most már tisztán hallotta, hogy nevén szólítják:

• Dévai Bíró Mátyás, hol vagy? – Ismerős volt a hang. Istenem, hol is hallottam én ezt a hangot: magyar szó, német földön. Odanyomta arcát a börtönrácshoz:
• - Itt vagyok, itt vagyok!...Nagy isten! – kiáltott fel boldog szívvel-, hiszen ezek a kassaiak.
• Ne félj, utánad jöttünk, és addig nyomoztunk, amíg rád találunk.

Feszítővasak kerülnek elő, reccsen a vasrács, szabad volt az út. Dévait erős karok ragadták meg, és kihúzták a mély börtönből. Lábairól leverték a bilincset, lóra ültették, s mire az őrség észbe kapott, már messze jártak. A fölkelő nap sugarai már Pozsony alatt találta őket.

• Köszönöm a hűségeteket! – búcsúzott tőlük. Ha Isten akarja, még találkozunk az életben.

Újra börtönben

Nem ment vissza Kassára, ott most nehéz idők jártak, nem lett volna tanácsos odamenni. Újra Budán telepedett le. Régi hívei nagy örömmel fogadták. Megérkezése  urán rögtön munkához látott, hogy az igaz hitben megerősítse híveit.

• nem a mise, nem a fülbe gyónás, hanem a Krisztusban való hit szabadít meg bűneitekből. Ő az egyedül közbenjáró, és nem a szentek.

Dévai tábora rendkívül megnőtt. Nem tetszett ez a budai papnak, és addig áskálódott ellene, hogy Zápolya börtönbe záratta – mégpedig a toronybörtönbe, ahová a halálraítéleteket vitték. Egyik nap egy nagy termetű, mogorva embert löktek melléje, a király patkolókovácsát. Az az ember azonban senkivel sem beszélt, csak ült magába roskadtan. Így teltek-múltak a hetek, hónapok. A kovács a nyirkos hideg falak között nagyon megfázott, hideg rázta. Dévai nagyon megszánta a szerencsétlent, betakarta a maga pokrócával, megitatta, ápolta. A beteg jobban lett.

• Köszönöm, amit értem tettél.
• Jézus nevében tettem, neki köszönd meg.

Ettől kezdve jó barátok lettek. A kovács elmondta, hogy véletlenül rosszul patkolta meg a király lovát, a ló lesántult, emiatt zárták börtönbe. Dévai a fejét csóválta: ilyen semmiségért börtönbe zárni valakit…

• De ez még semmi – folytatta a kovács -, ha a ló elpusztul, engem felakasztanak. Dévai nem akart hinni a fülének:
• Egy ló többet ér, mint egy ember?
• Ne búsulj – vigasztalta-, a ló meg fog gyógyulni, és te megszabadulsz.
• …és ha nem, akkor nekem végem.

Egyik nap zörrent a kulcs a zárban.

• Biztosan értem jönnek, visznek a bitófára.

A börtönparancsnok volt.

• No, kovács szerencséd van, a ló meggyógyult, szabad vagy! Na, indulj!

A kovács ránézett Dévaira, s szívében valami forró szeretet támadt. Itt hagyja azt az embert, aki neki az élet útját mutatta meg?

• Nem kell a szabadság, csak úgy, ha Dévait is szabadon engedik.
• Ne okoskodj! Dévai sohasem szabadulhat.
• Akkor nekem sem kell a szabadság.

A parancsnok elment, és jelentette a királynak a furcsa esetet. Zápolya a fejét csóválta.

- No, ha annyira ragaszkodnak egymáshoz, engedd szabadon mind a kettőt!

A fáklyavivő

Szabadulása után, 1536-ban Nádasdy Tamás sárvári birtokán telepszik meg. Itt írja meg az „Apologia” című kitűnő könyvét a reformáció védelmében. Ebben 52 tételben kifejti a reformáció rendszerét úgy, ahogy Luthertől tanulta. Sárváron nyomdát és iskolát alapít. Megírja az első magyar helyesírási szabályzatot, Orthográfia címmel.

Dévait azonban súlyosbodó szembaja arra kényszeríti, hogy újra útra keljen. Németországba megy, ahol Dietrich Veit, nürnbergi lelkész vendége. Hazatérve újra Sárváron találjuk, majd Németújvárra megy, a Battyány birtokra, hogy ott is hirdesse az igét. 1537-ben Sárosptakon van, ahol Perényi Péter udvari papjaként a jobbágyok egész sorát téríti az evangéliumi hitre. De nem marad sokáig, elvállalja a szikszói iskola vezetését. 1541-ben innen is menekülni kényszerül, Szalaházy pribékjei mindenütt nyomában vannak. Újra Németországba megy. Wittenbergben Melanchtonnál vendégeskedik. Hazajövet útba ejti Bázelt is, ahol ekkorra már készen van Kálvin Institutiója. Valószínűleg ismerte, mert az úrvacsoráról való tanítása ugyancsak eltért Lutherétől, amiért a nagy reformátor súlyos szemrehányást tesz neki. Miskolcra hívják lelkésznek, de papok üldözése miatt Erdődre menekül, ahol Drágffy Gáspár az úr, és az ő pártfogása mellett végzi reformátori tevékenységét. Részt vesz a nagyváradi hitvitán, ahol egyszerű, világos szavakban fejti ki a megismert hitigazságokat. Nem állíthatjuk biztosan, de valószínű, hogy elfogadja a debreceni lelkipásztorságot, ahova Török Bálint özvegye, Pemflinger Katalin hívja meg. Itt is fejezi be küzdelmes életét.

Dévai nyughatatlan, örökké mozgó lélek. Alig van olyan vidéke az országnak, ahol ne fordult volna meg, és ne hirdette volna az éltető evangéliumot. Érezte, hogy a népnek soha nem volt  olyan szüksége a bátorító, vigasztaló szóra, mint éppen azokban a vérzivataros időkben. „Az Isten beszéde életadó kenyerének édességét megkóstoltatta és megízleltette népünkkel. Sietett, míg nappal vagyon” – írta róla Bod Péter a 17. század jeles egyháztörténet írója, a Magyar Athenas című könyvében.