Kihallgatáson Kajetánnál

Amint Luther látta, milyen hevesen támadják, anélkül, hogy megcáfolnák, magyarázatot írt a 95 tételhez és alázatos levél kíséretében elküldte azt X. Leó pápának. Akkor még nem volt rossz véleménye a pápa felől. De minden alázatosságánál és engedelmességénél erősebb volt benne a Szentíráshoz való hűség s az az elhatározás, hogy semmit sem von vissza, hacsak a Szentírásból meg nem cáfolják.

A pápa Luther ügyét eleinte szokványos szerzetesi vitának tekintette, de a túlbuzgó Domokos-rendiek komoly fegyelmi üggyé dagasztották. Prierias Sylvester, a pápai udvar teológiai szakértője iratot készített a 95 tételről. Elvetette azokat és becsmérlő módon, gorombán támadta a szerzőt. Luthert 1518. augusztus 7-én Rómába idézték. Hatvan napon belül kellett volna megjelennie az eretnekek fölött ítélkező pápai bíróság előtt. Ennek a bíróságnak tagja volt Prierias Sylvester is, akit gorombaságainak viszonzásául Luther egyik iratában kigúnyolt. Jól tudta Luther, hogy ha Rómába kell mennie, vagy börtönben, vagy máglyán fejezi be életét.

Közben Luther más feltűnő lépést is tett. Megtámadta az egyházi átkot. Az egyházi átkot akkor alkalmazták, amikor valaki megsértette az egyház érdekeit. Pl. ha valaki megtagadta a tized beszolgáltatását; avagy valamely város tanácsa egyházi testületeknek bor és sörszállítmányai után vámot követelt s ezeknek a szeszes italoknak egyházi épületekben történő árusítására is adót vetett ki, avagy egy gonosztetten rajtakapott papot a világi bíróság elítélni merészelt stb. A kiátkozott ember nem vehetett részt az egyházi és polgári életben, nem adhatott el, nem vásárolhatott, az egyházi szolgálatokat vele szemben megtagadták, az emberek előtt megvetendőnek tüntették fel, sőt a vele érintkezőkre is kiterjesztették az átkot, holta után pedig túlvilági gonosz sorsának jelképezésére, mint valami állatot, a temető megszentelt területén kívül, harangszó és áldás nélkül földeitekéi. A római katolikusságnak ezzel az intézkedésével szemben Luther 1518. május 16-án tartott prédikációjában kijelentette, hogy aki igaztalan átok alatt hal meg, üdvözül, bárhogyan temessék is el. Erről kémjei útján azonnal értesült Kajetán bíbornok is, aki éppen az ágostai gyűlésen a pápát képviselte. Erre a hírre sürgették a pápát, hogy végre már intézze el ezt az ügyet. Ekkor letartóztatási parancsot küldöttek Rómából Luther ellen s megbízták Kajetánt, hogy a "gonoszság fiát" fogassa el. A Domokos-rendi inkvizítorok már szinte érezték a máglya tüzében égő emberhús szagát. Az "eretnek" már semmiképp sem menekülhet meg.

Avagy talán mégis?

Az öregedő Miksa császárnak legfőbb törekvése az volt, hogy unokaöccse, Habsburgi Károly javára lekösse a választófejedelmek szavazatát. A pápa ezt igen-igen rossz szemmel nézte, hiszen Károlyé volt Spanyolország, a nápolyi királyság s ha ehhez még Németország koronáját is megkapja, akaratát érvényesítheti egész Európában, sőt, még a pápával szemben is. Bölcs Frigyes szász választófejedelem, a legtekintélyesebb uralkodó egyelőre visszautasította Miksa császár óhaját s ezzel oly nagy szívességet tett a pápának, hogy az a legmagasabb pápai kitüntetést, az arany rózsát szánta Frigyesnek. Természetes tehát, hogy amikor Bölcs Frigyes nem akarta Rómának kiszolgáltatni Luthert, aki az ő kedves wittenbergi egyetemét felvirágoztatta és azt kérte, hogy Luthert Németországban hallgassák ki, azonnal teljesítették kérését. Így ez az ügy is Kajetán kezébe került.

1518. október l2-én Ágosta városában Kajetán bíbornok mindannak teljes megtagadását követelte Luthertől, amit eddig tanított. Különösen kifogásolta az 58. tételt, mely szerint Krisztus érdeme nem azonos az egyház kincsével. A bíbornok egy pápai bullára hivatkozott, Luther viszont a Szentírással bizonyította, hogy Krisztus az ő érdemével a bűnök bocsánatát szerezte meg. Az egyház kincse az Isten ingyenvaló kegyelméről szóló örömhír, azaz evangélium. Az egyház nem osztogathatja a Krisztus érdemeit. A bűnbocsánat egyedül Isten hatalmában van.

Erre Kajetán válasza egy durva kiáltás volt, mellyel felszólította Luthert, hogy fenntartás nélkül vonja vissza tételeit. Luther kénytelen volt eredménytelenül eltávozni.

Ezután Luther fellebbezett a "rosszul értesített pápától a jól értesítendő pápához" s ezzel határozottan kifejezte, hogy őt a bíbornok sem meg nem győzte, sem meg nem cáfolta.

*   *   *

1518-ban dr. Staupitz felmentett engem a szerzetesi engedelmesség alól és átadott Istennek. 1519-ben Leó pápa kiközösített egyházából s így másodszor mentettek fel a szerzetesség alól. 1521-ben Károly császár közösített ki a birodalomból és így harmadszor is felmentettek. A zsoltáros azonban ezt mondja (28. Zsolt. 10. v.) "Az Úr magához vesz engem!" Staupitz szavai ezek voltak: "Felmentelek az irántam való engedelmesség alól és az Úr Istennek adlak át téged."

1518-ban a császár birodalmi gyűlést hívott össze Ágostába. Engem ugyan Rómába idéztek, de Frigyes választófejedelem elment Kajetán bíbornokhoz, aki mint a pápa követe jelent meg és kieszközölte, hogy Ágostában hallgasson ki engem. Így is történt.

Akkoriban mindenki elhallgatott és én több mint három évig elhagyatva éltem. Senki sem nyújtotta felém kezét, mindnyájan engedték, hogy egyedül vergődjem a pápa híveivel szemben.

Ágosta felé útközben ez volt a hangulatom: "Most meg kell halnod". Azt gondoltam, hogy számomra a máglya már elkészítve áll és többször mondottam magamban: "Micsoda szégyent hozok szüleimre!" Így ijesztgetett a testi emberem.

Frigyes választófejedelem gyalogosan bocsátott el engem Ágostába, egyetlen barát kíséretében, 20 aranyforinttal. Az utat nem ismertem. Nem volt szabad utazást biztosító levelem sem. Ilyen balga voltam. Jóllehet sokan tanácsolták, hogy ne menjek el, senkire sem hallgattam... Frigyes ugyan azt ajánlotta, hogy a császár szabad utat biztosító levelével menjek a bíbornokhoz. De három nap alatt ezt nem tudtam megkapni.

Az ágostai birodalmi gyűlésre Kajetán pápai megbízatással jött s Rómában már befejezettnek tekintették azt, hogy a kárhoztatott eretneket elégetik. Isten azonban szembeállított engem, a szegény szerzetest ezzel a sok hatalmas emberrel. A birodalmi gyűlés befejeztével érkeztem meg Ágostába. Nem volt akkor egyetlen garasom sem és a csuklyát is dr. Link rendfőnöktől, a későbbi ev. lelkésztől kellett kölcsön kérnem, amikor útra keltem. Három mérföldnyire Ágosta előtt kísérőmmel együtt kocsira ültünk. A fejedelem megparancsolta Langmantel Kristófnak és a többieknek, hogy engem ne hagyjanak el. Miksa császár vadászaton volt. Tanácsosai azonban ott voltak, többek között a trieri püspök is. Ágostába való megérkezésemről a bíbornok azonnal értesült. Lovas követet küldött hozzám és magához hívatott. El is mentem volna, de azok, akikre rábíztak, megakadályoztak abban, hogy az ő engedélyük nélkül kimozduljak a kolostorból. Így először azt válaszoltam, hogy majd elmegyek. Másnap egy szónok jött, igazi olasz, s rá akart beszélni, hogy elmenjek. De védelmezőim azt mondták, hogy ne menjek, nem ismerem az olaszokat, s nem lehet bennük vakon bízni. Ezért maradtam. A harmadik nap követ jött: "Miért nem jössz a bíbornokhoz? Jóindulatú irányodban, ha csak annyit mondasz: Revoco (visszavonok) - úgy megmenekülsz. Csak hat betű (Re-vo-co), könnyen kimondhatod. A harmadiknak nyíltan megmondtam: parancsom van arra, hogy itt maradjak. "Hogyan?" - monda a szónok - "azt hiszed, hogy temiattad a fejedelmek fegyvert fognak?" "Semmi esetre" feleltem. "Hol akarsz hát megmaradni?" - "Az ég alatt!" Erre eltávozott tőlem szolgáival együtt. Közben védelmezőim a császári tanácsosoknál szorgalmazták, hogy szabad utat biztosító levelet adjanak. Ezt végül ki is eszközölték. Megérkeztem Kajetánhoz. Elmagyarázták, hogy miképpen kell viselkednem nála. Először tehát arcra borultam előtte. A parancsra, hogy felálljak, feltérdeltem. S további parancsára felálltam. A bíbornok hízelegve szólított meg: "Te Németországot megmozgattad a búcsúk feletti vitával. Mert a többi cikkeket Krisztusról és a megigazulásról nem támadta senki. Ezért, ha az egyháznak engedelmes tagja akarsz lenni, és ha azt akarod, hogy a pápa kegyelmes legyen hozzád, akkor vond vissza tételeidet! Így nem fenyeget semmi veszély. Különben, amint hallom, Te doktor és tudós vagy és sok a tanítványod" Röviden azt válaszoltam, hogy a jövőben hallgatni fogok, ha ellenségeim is hallgatnak. De akkor még nem akartak ezzel megelégedni, hanem egyszerűen azt kívánták, hogy vonjam vissza tételeimet.

A következő napon, október 14-én ismét elmentem. Eleinte szokásos címzéseit használtam megszólításnál, mikor azonban felhevültem, egyszerűen azt mondtam "Ön" és kijelentettem: "Nem vonhatok vissza semmit, ha csak valami helyesebbre meg nem tanítanak, mert a Szentírástól el nem térhetek." - Erre ő: "De még Máté {27, 9.) is téved a próféta nevét illetőleg!" Amikor ezt meg akartam cáfolni, így szólt: "Elég! Vondd vissza s akkor az egész ügy el van intézve!" Én azonban még komolyabban ellenálltam. Ezért a bíbornok olaszul így kiáltott fel: "Óh testvér, testvér, tegnap még igen jó voltál, s ma egészen megváltoztál!" És újra elém tartotta VI. Kelemen bulláját. Erre én: "Őszentsége kiforgatja a Szentírást!" - Ekkor kezdtem el küzdeni a pápa ellen. Felingerelve mondotta Kajetán: "Eredj! Vondd vissza tételeidet, vagy vissza se térj!" Ő azonban nem tudta, hogy bennem szilárd elhatározás volt s hogy fenyegetéseit semmibe sem vettem. Nem hitte, hogy én ezeket a szavait fogadom meg: "Vissza se térj!"

Később így nyilatkozott rólam: "Ennek a barátnak mély nézésű szemei vannak, a fejében pedig csodálatos gondolatok".

Ágostában maradtam még néhány napig és kétszer írtam Kajetánnak. Leveleimben felfogásomat fejtettem ki. Ő azonban nem válaszolt. Viszont azzal kérkedett, hogy megbízatása van, hogy engem és a rendfőnököt elfogasson. Ekkor Staupitz számomra lovat szerzett egy rendfőnöktől. S mivel a város összes kapuit őrizték, titkos ajtón át bocsátottak ki. Fegyver, csizma, nadrág nélkül, csuklyában vászon ingbe öltözve, kalappal és kabátban - gondolatokba mélyedve egy ágostai kísérő társaságában Koburgig lovagoltam. Lipcse mögött eltévesztettem az utat. Kembergen át mindenszentek napján érkeztem meg Wittenbergbe és tartottam még egy misét. Ennyire szent voltam!

Mikor a bíbornok hazatért, egy alkalmi követtel levelet küldött a választófejedelemnek - ami ezt bosszantotta - s felpanaszolta, hogy köszönés nélkül távoztam onnan; továbbá, hogy ő mindent megtett, ami a békét szolgálhatta volna. Ha ezután tűzvész tör ki, ő nem vétkes és mossa kezeit. (Ártatlanságának jeléül, mint Pilátus. Máté 27, 24.)

A fejedelem okosan válaszolt a levélre. Ő is mossa kezeit, mert ők semmit sem akartak a dologhoz hozzátenni. Ő úgy rendelkezett velem, ahogy neki a császár őfelsége parancsolta s az üggyel kapcsolatban nem is tud többet tenni.

Mivel nem akartam tételeimet visszavonni, minden emberi védelem elhagyott: a császár, a pápa, a bíboros pápai követ, Frigyes szász választófejedelem, a szerzetesrend, sőt még legmeghittebb barátom, Staupitz is. Frigyes választófejedelem nem jó szemmel nézte Ágostából való távozásomat. Ebben az elhagyatottságban azon töprengtem, hogy hová is mehetnék. Németországban nem volt reménység. Franciaországban hasonlóképpen nem lehetett biztos a tartózkodás a pápa fenyegetései miatt. Akkoriban a legnagyobb szorongatottságban voltam. Így tehát visszatértem Szászországba: Wittenbergbe.

Ha a bíbornok Ágostában kevésbé követelőén kezelt volna és felkarolt volna, mikor a lábai elé borultam, sohasem jutott volna a dolog ennyire, mert abban az időben még keveset tudtam a pápa tévelygéseiről. Ha ő hallgatott volna, könnyen meglehet, hogy én is hallgattam volna.

A római udvarnak ugyanis a homályos és bonyolult ügyekben az volt a szokása, hogy a pápa kijelentette: pápai hatalmunknál fogva ezt az ügyet kézbe vesszük, teljességei eltöröljük és kioltjuk azt.

Az ágostai birodalmi gyűlésen a spanyolok, olaszok és franciák semmi egyebet nem tettek, mint öszvéreiken bejárták az utcákat, éltették a császárt s igen zsugori módon éltek.

Béketárgyalások Miltitz Károllyal

Kajetán bíbornok Lutherrel szemben a hatalom eszközeit akarta igénybe venni. Bölcs Frigyestől azt kívánta, hogy szolgáltassa ki Luthert a római udvar kezeibe. A 95 tételt senki komoly érvekkel meg nem cáfolta s így Luther nem vonhatta vissza azokat. Elhatározta hát, hogy önként elhagyja Szászországot és Franciaországba megy. Ott talán nagyobb biztonságban lesz a pápásokkal szemben. Tisztelői azonban meggyőzték a fejedelmet afelől, hogy akkor cselekszik a leghelyesebben, ha megvédi Luthert. Amikor Luther a wittenbergi feketekolostorban éppen búcsúvacsoráját tartotta, megérkezett Spalatin levele arról, hogy Luther a fejedelem kívánságára maradjon itthon.

Ebben a helyzetben érkezett Bölcs Frigyeshez a pápa követségében Miltitz Károly kamarás. A legmagasabb pápai kitüntetést, az erény aranyrózsáját hozta két óhaj kíséretében. Az egyik: a fejedelem a császárválasztásnál a pápa érdekeit képviselje s a másik: szolgáltassa ki Luthert. A biztonság kedvéért Miltitz átokbullát is vitt magával. Az általános hangulat hatása alatt azonban megfordította köpenyegét és átok helyett béketárgyalásokat kezdett az eretnekkel". Altenburgban 1519 januárjában sikerült is megegyeznie Lutherrel abban, hogy mindkét fél elássa a fegyvereket s a jövőben kölcsönösen hallgatnak. A kifogásolt tételeket pedig egy pártatlan bíróság elé viszik. Luther ezt jó lelkiismerettel ígérhette meg, hiszen tételei tulajdonképpen vitatételek voltak. Nagy volt Miltitz Károly öröme afölött, hogy a veszedelmes embernek kihúzta a méregfogát. Bár Luther a megállapodáshoz szigorúan alkalmazkodott, Miltitz kísérlete mégsem vezethetett tartós békére. A küzdelem ugyanis nem emberi véleményekért, hanem Isten igéjéért folyt.

Eközben a wittenbergi egyetem soha nem álmodott fejlődésnek indult. Luther hihetetlen bőséggel és gyorsasággal ontotta könyveit. Időnként három nyomda sem győzte kéziratainak kinyomását. Könyvei szertevitték a Szentíráson alapuló teológiát a szélrózsa minden irányába. Egész Európa felfigyelt munkásságára s a mindenünnen Wittenbergbe sereglő egyetemi ifjúság számára új egyetemi épületet kellett emelni. Fokozta az egyetem vonzóerejét a nagyhírű, humanista műveltségű, tudós tanár: Melanchthon Fülöp.

Miksa császár halála (1519. I. 12.) után a pápa ismét felelevenítette Bölcs Frigyessel ápolt kapcsolatait. A pápa most barátságos levélben szólította fel Luthert tételei visszavonására. A római udvar pedig Bölcs Frigyesnek kedvét keresvén felajánlotta azt is, hogy Luthert bíbornokká lépteti elő és megteszi érsekké. Luther azonban e titkos tervekből egyelőre még nem tudott semmit.

A Miltitz Károllyal kötött megállapodást Luther ellenségei sorozatosan megszegték. Ez kényszerítette Luthert arra, hogy a hallgatásból kilépjen. Egymásután jelentek meg védekező és Szentírást magyarázó könyvei.

*   *   *

Amikor Wittenbergbe megérkeztem, ott tartózkodott egy pápai nemes: Miltitz Károly. Ez a Miltitz Károly elbizakodottságában eladta atyai örökségét 6000 forintért, Olaszországba ment és a pápánál akart nagy emberré lenni. Kapott is zsíros állásokat. Utoljára a mainzi püspöknél volt követ, ahol nyomorultul belefojtották a Rajnába. Ezt a Miltitz Károlyt a pápa a szász választófejedelemhez küldte a pápai aranyrózsával. Akkoriban ez becses ajándék, és egyedülálló pápai kitüntetés volt, melyet különleges ünnepélyességek közben szoktak átnyújtani. Az ajándék indítóoka azonban az volt, hogy Frigyes választófejedelem ezért hálából viszont Miltitz Károllyal Luthert, mint foglyot küldesse el a pápához. Evégből a pápa Miltitz Károlynak 70 ún. apostoli levelet adott, hogy megengedjék neki a fogoly Lutherrel együtt az egyes városokon át a biztonságos utazást. Ezt később tudtam meg a fejedelmi udvartól. Nagy reménységgel jött Károly a megbízatás teljesítése végett Németországba. Azonban nagy kiábrándulás érte.

Ő maga mondta, hogy Németország legkülönbözőbb nagyvárosaiban szerte érdeklődött Luther felől, de a tanításáról szóló új hír mindenkit annyira megmozgatott, hogy még ha 30 000 svájci katonája volna, akkor sem remélné, hogy Luthert Németországon keresztül el tudná vinni Rómába. Arról panaszkodott, hogy magamhoz láncolom az egész világot és elidegenítem a pápától. A vendégfogadókban mindenütt azt tapasztalta, hogy öt ember közül Rómának alig van két, vagy három híve.

Frigyes hercegtől bölcs gondolat volt, hogy valahányszor megkérdezték tőle, miért tűr engem országában, így válaszolt: "Semmi rosszat sem tudok róla, semmi közöm nincs hozzá. Ha valamit helytelenül tesz, vitatkozzatok és tárgyaljatok vele Wittenbergben. Ott van az egyik egyetemen. Ő maga válaszoljon. Olyan sok tudósom van Wittenbergben, hogy ha valami igaztalan dolgot cselekedne, azok sem tűrnék meg."

Amikor Rómába kellett volna engem küldenie, összes tanácsadóival együtt megbeszélte, hogy mit cselekedjék. Ekkor von Feilitzsch Fábián, a fejedelem tanácsosa elmondta, hogy a farkasok a juhokkal miképpen kötöttek békét. A farkasok azt kívánták, hogy a juhok szolgáltassák ki a kutyákat kezesekül, hogy túszok legyenek náluk. Amikor a juhok, e balga állatok, kiszolgáltatták a kutyákat, akik őket védték és így védelem nélkül maradtak - a farkasok reájuk támadtak és széttépték őket. Hasonlóképpen járnánk - monda -, ha ezt az embert az országból kiadnók. Ha most ők azt színlelik is, hogy a jövőben a legjobb barátaink akarnak lenni, mégis, mint eretnekeket megtámadnának bennünket, mi pedig nem tudnánk védekezni. Ezért tanácsolom, hogy tartsuk meg ezt az embert. Ő meg tud minket védeni irataival. Így majd bennünket is békében hagynak.

Von Feilitzsch Fábián evangélium-prédikálásom kezdetén, amikor könyveimet olvasta, így szólt: "Hát nem lehetett volna már előbb is beszélni a pápával?"

Az ágostai birodalmi gyűlés után a pápa hívei tomboltak és Károly császárnak azt javasolták, hogy engem égettessen el. A választófejedelem viszont nem akarta az egész birodalom ellenérzését magára vonni azzal, hogy a barátot ellenük megvédelmezi. Ekkor írta azt, hogy Wittenbergből azonnal távozzam és más titkos helyre vonuljak vissza, ahol életem biztonságban lesz. Mert Wittenbergben nem tud engem megvédelmezni. Kénytelen voltam engedelmeskedni a fejedelemnek. A búcsúlakománál együtt ültem a szerzetesekkel még teljes bizonytalanságban afelől, hogy hová is kellene mennem. Vacsora közben levél jött Spalatin barátomtól, a fejedelem titkárától, melyben ezt közölte: a fejedelem csodálkozik, hogy még nem távoztam el. Tehát sürgősen el kell utaznom. Ez a hír igen megrendített, mivel azt hittem, hogy már mindenki elhagyott engem. Közben új reménység ébredt bennem és azt mondtam: "Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem." (Zsolt. 27, 10.) Nem sokkal később egy másik levél jött még ugyanazon étkezés alatt, melyben Spalatin azt közölte, hogyha még nem indultam volna el, maradjak. Miltitz ugyanis tárgyalt a fejedelemmel s az ügyet egy megbeszéléssel vagy vitával el lehet intézni.

Így jött létre az altenburgi megbeszélés.

Amikor Miltitz engem meglátott, így kiáltott fel: "Ah! Hát te ilyen fiatal vagy? Azt hittem, hogy törékeny aggastyán vagy és hogy senki sem híved. Nem hiszem, hogy Rómába el tudnálak vinni, még ha 25 000 svájci katona segítene is.

Sírt és hevesen vádolta Tetzelt, mert ügyetlenségével okot adott a vitára. Végül a következő pontokban egyeztünk meg: Először megígértem, hogy a dolgot a jövőben nem bolygatom és hagyom az egész ügyet elaludni (amennyiben az ellenpárt is elhallgat). Mert az a véleményem, hogy ha irataimat engedték volna ellenkezés nélkül terjedni, már régen hallgatna minden, elcsendesedett volna és mindenki belefáradt volna a maga nótájába. Tartani kell, hogy ha ezt a módszert nem követik, hanem továbbra is támadják, akár erőszakkal, akár szóval, akkor fog a dolog igazán átmenni a közvéleménybe és a tréfa komollyá válik. Nekem még teljes a tartalékom. Ezért azt tartom a leghelyesebbnek, ha ebben az ügyben csend lesz.

Másodszor, hogy írni fogok a pápa Őszentségének, teljes alázattal meghódolok, elismerem, hogy heves és éles voltam, de nem azzal a szándékkal, hogy a római egyházat megbántsam. Sőt ellenkezőleg, bizonyságát akartam adni annak, hogy én, mint az egyház hű fia támadtam a búcsúkról való káromló prédikálást. Mert sok gúny, rágalom, tiszteletlenség és harag keletkezett a nép között a római egyház ellen.

Harmadszor, hogy röpiratot bocsátók ki, melyben mindenkit buzdítok arra, hogy kövesse a római egyházat, legyen engedelmes és tisztességtudó és irataimat úgy értsék, hogy azokat a római egyháznak nem szégyenére, hanem dicsőségére írtam. Tételeim visszavonásából azonban semmi sem lesz. Beszéltem Károly úrral is. Ő nem követelte, hogy tételeimet visszavonjam, hanem azzal váltunk szét, hogy az ügy felől tovább tárgyalunk. Károly úr röviden le fogja írni az ügyek állását a pápa szentatyának és kieszközli, hogy a pápa őszentsége esetleg egy tudós püspököt bízzon meg az üggyel, aki megmutatja a tévedésen alapuló tételeket, amelyeket vissza kell vonnom. S ha akkor bebizonyítják, hogy tévedtem, szívesen visszavonom tételeimet és a római szentegyház tekintélyét és hatalmát nem gyengítem. Ezután barátságosan, sőt csókkal váltunk el egymástól (természetesen Júdáscsókkal). Intelmei alatt is sírt. Én pedig úgy tettem, mintha nem ismertem volna fel, hogy ezek krokodilkönnyek. Eddig jutottunk. Nem tudom, mit tesznek majd most Rómában?

A lipcsei vitatkozás

Eck János az ingolstadti egyetem tanára többször írt már Luther ellen anélkül, hogy a közvélemény őt észrevette volna. Mindenáron a nagy nyilvánosság elé akart kerülni. A kegyelem és a szabad akarat kérdésében ellentétben állott Karlstadt András wittenbergi egyetemi tanárral. A kérdés tisztázására Eck vitatkozásra hívta ki Karlstadtot Lipcse városába. Mikor azonban Luther elolvasta Eck vitatételeit, igen meglepődött, mert azok nem annyira Karlstadt, mint inkább őellene irányultak. Eck ismerte azt a pápai nyilatkozatot, mely szerint az egyház hivatalosan is helyesnek tartja a búcsúk hirdetését és árusítását. Így tehát a hivatalos egyház védelme alatt érezte magát. Eck János fölvetette azt a kérdést, vajon honnan ered a pápa elsőbbsége? Eck szerint a pápa mindenkor Péter követője s így Krisztus utódja. Luther szerint viszont a pápák hatalmi igénye csak a negyedik században kezdődik. A pápa egyházi egyeduralma azonban még Luther előtt száz évvel sem volt meg, mert a konstanzi zsinat (1414-1418) kijelentette egyik hivatalos iratában (Sacrosancta, 1415. TV. 6.), hogy az egyházban a legfőbb hatalom a zsinaté és nem a pápáé. A zsinat a pápa felett áll. Hatalmát a zsinat gyakorolta is, mert a meglevő pápát letette és újat választott. Luther nyíltan kijelentette, hogy a korabeli pápai hatalom az utolsó négy évszázad pápai rendeleteire vezethető vissza. A pápai hatalommal szemben áll a Szentírás, a niceai zsinat (325) és az egyház történetének több mint egy évezrede. Luther szerint a pápát a hagyomány, az állással járó tisztesség s emberi jog alapján különös megbecsülésben részesíthetik hívei: az egyház azonban nem egy látható főnek a hatalmán, hanem a Krisztustól való függésen alapul. Az egyház nem ott van, ahol a pápa hatalmát elismerik, hanem ott, ahol az Isten igéjét hirdetik és hisznek benne. Ezek a vélemények ütköztek meg a lipcsei vitában.

Karlstadt mindjárt az első napokban (1519. június 27 - július 1.) csatát vesztett Eck Jánossal szemben. Ekkor Luther vette át a szót. Eck felette is inkább a bíró szerepét akarta játszani, mint a tudományos vitatkozóét. Mivel a lipcseiek még borzadva emlékeztek a huszita háborúkra, Eck arra törekedett, hogy Luthert huszita eretnekséggel vádolhassa. A husziták ugyanis tagadták mind a pápa, mind a zsinatok egyházi hatalmát. Így nemcsak a pápa, hanem a zsinatok tekintélyének a kérdése is belekerült a tárgyalásba. Luther bátran megállóit az igazság mellett akkor is, amikor ilyen alattomos módon akarták veszélybe sodorni s kijelentette, hogy mind a zsinatok, mind a pápa tévedhetnek, hiszen emberi tényezők. Eck János örvendezett, hogy kimutatta Lutherben a huszita eretneket és a hírverés minden eszközét felhasználta, hogy Luther ellen hangolja kortársait.

A lipcsei vitatkozásban felszínre került gondolatok hatalmasan megmozgatták a lelkeket. Különösen helyeselték a kortársak Luthernek azt a megállapítását, hogy a pápa hatalma nem Krisztustól ered, hanem emberektől.

*   *   *

Lipcsébe való megérkezésünk órájában, még ki sem szálltunk a kocsiból, a merseburgi püspöknek a vitatkozás ellen kiadott tilalmát szegezték ki a templomok ajtajára. Ennek megírásánál a kérdésre vonatkozó új pápai magyarázatot érvényesítették és mellékelték is azt hozzá. A tilalmat azonban figyelmen kívül hagyták és azt, aki kifüggesztette, a városi tanács börtönbe záratta, mivel az ő előzetes tudomása nélkül cselekedett.

Amikor ezzel a mesterséges fogással mit sem értek el, másra szánták el magukat. Külön magukhoz hívták Karlstadt Andrást és igen bő beszéddel arra igyekeztek rávenni, hogy a vitatkozás élőszóval történjék ugyan, de jegyzőkkel okmányszerűleg ne rögzíttessék le. Eck akarta így. Azt remélte ugyanis, hogy nagy hangjával és mozdulataival túlsúlyra juthat. Ezzel szemben Karlstadt azt válaszolta, hogy amúgy állapodtak meg s követelte, hogy a szerződéshez alkalmazkodjanak, ti., hogy a vitatkozást jegyzők írják le. Hogy ezt elérje, végül is bele kellett egyeznie abba, hogy a vitatkozásról készülő jegyzőkönyv ne kerüljön nyilvánosságra, csupán néhány közéletben szereplő embernek mutassák be. Ezután újabb huzavona következett az ítélő bírák választása körül. Végül kikényszerítették a beleegyezést abba is, hogy majd a vitatkozás befejezése után fognak megállapodni a bírákra vonatkozólag. Másképp egyáltalán nem akarták a vitát megengedni. Ilyesformán két malomkő közé kényszerítettek, hogy mindkét esetben kellemetlen helyzetbe hozzanak bennünket. Vagy teljességgel visszautasítjuk a vitát, vagy igazságtalan bírák ítéletének kellett volna magunkat alávetnünk. Látod tehát, milyen durva fogásokkal rabolták el kikötött szabadságunkat. Mert azt, hogy az egyetemek és a római pápa vagy sohasem hoznak ítéletet, vagy ha hoznak is, csak miellenünk szólót hoznak, azt mindenki bizonyosra vette. Nekik pedig ez a legfőbb vágyuk.

Másnap (1519. június 27.) engem külön is hívattak és ugyanazt az ajánlatot tették. Én ezeket a feltételeket mind visszautasítottam, mert féltem a római pápától és mert barátaim is ezt tanácsolták. Erre felkínálták a többi egyetemeket a római pápa kizárása mellett. Én azonban azt kívántam, hogy hagyják meg szabadságunkat úgy, amint eredetileg megegyeztünk. Amikor ezt nem akarták, a vitatkozást kereken visszautasítottam. Erre azonnal azt a hírt röppentették szét, hogy nincs bátorságom a vitatkozás elfogadására és ami még rosszabb, hogy én semmilyen vitabírót nem fogadok el. Mindezt a legcsúfabbul és gonoszabbul hirdették s úgy magyarázták, hogy legjobb barátaimat is megtántorították. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy egyetemünkre örök szégyen hárul. Ezután barátaim tanácsára elmentem és a feltételt akaratom ellenére elfogadtam. De csak úgy, hogy részemről fenntartom a fellebbezés lehetőségét, továbbá, hogy ügyemben semmiféle előzetes döntést hozni nem lehet, valamint a római udvar kimarad a játékból.

A vitatkozást Eck először Karlstadttal folytatta egy hétig, a szabad akaratról. Karlstadt, aki könyveit magával hozta, a szabad akaratra vonatkozó érveket és megoldásokat Isten segítségével kitűnően és győzedelmes erővel adta elő. S amikor Eck válasza után Karlstadtnak is lehetősége volt arra, hogy ellentmondjon, Eck ezt csak azzal a feltétellel akarta megengedni, ha a tudományos könyveket otthon hagyják és úgy érvelnek. Karlstadt András ugyanis azért szokta magával hozni a könyveket, hogy Ecknek szemébe vághassa, hogy ő a Szentírás igéit és az egyházatyák szavait helyesen idézi és nem olyan önkényesen kezeli őket, mint Eck szokta cselekedni. Erre újabb zavar támadt. Végül is Eck javára döntöttek, hogy a könyveket otthon hagyják. De ki ne látná világosan, hogy ha valóban az igazság kiderítése végett vitatkoztak volna, egyenesen követelni kellett volna, hogy minden könyvet elhozzanak. Semmiben sem jutott ilyen arcátlanul kifejezésre velünk szemben táplált gyűlöletük és részrehajlásuk.

Végül az alattomos fickó mindent helyeselt, amit Karlstadt állított. Jóllehet hevesen támadta őt, végül mégis kijelentette, hogy teljesen egyetért vele s ezen felül azzal kérkedett, hogy Karlstadtot megnyerte saját álláspontjának. Ugyanis egyszerre elvetette mind Scotust a scotistákkal együtt, mind Capreolust a thomistákkal együtt s azt állította, hogy a skolasztikusok ugyanazt tudták és tanították, amit Karlstadt. Ezzel elesett Scotus és Capreolus, ti. a scotisták és thomisták két hatalmas pártja. Ugyanis Duns Scotus oxfordi egyetemi tanár (1270-1308), ferences-rendi szerzetes teológiai felfogása a ferenceseknél kötelező volt. A Domonkos-rendieket viszont kiátkozás terhe mellett kötelezték Aquinói Tamás (1225-1274) teológiájának képviselésére. A thomisták és scotisták elkeseredett ellenségek voltak. A második héten (július 4-9.) Eck velem vitatkozott. Eleinte egészen éles volt a vita a római pápa főhatalma felett. Fő érvei ezek az igék voltak: "Te Péter vagy" (Mt. 16, 18), továbbá: "Legeltesd az én juhaimat", "Kövess engem" és "Atyádfiait erősítsed". (János 21. 17. 19. 22. Lk. 22. 32.) Ezekhez idézte az egyházatyák sok fontos nyilatkozatát. Amit válaszoltam, hamarosan nyomtatásban olvashatod. Erre kiélezte a végsőkig és minden hangsúlyt a konstanzi zsinatra helyezett. Ugyanis itt kárhoztatták Húsz János tételét, aki azt állította, hogy a pápai hatalom a császártól ered. Mintha bizony isteni jogon alapulna! Ezután a saját csataterén hevesen előretört, miközben elém tárta a cseheket és engem nyilvánosan eretnekséggel s a cseh eretnekek védelmezésével vádolt. Ő ugyanis nemcsak szemtelen, de könnyelmű álbölcs is. Ezek a vádak csodálatos módon jobban csiklandozták a lipcseiek kíváncsiságát, mint maga a vitatkozás.

Én viszont Eck szemei elé tártam a görögkeletieket ezeréves történelmükkel és azokat az egyházatyákat, akik nem voltak a pápa alattvalói. Ekkor még nem tagadtam, hogy a pápának különös tisztelet jár. Végül a zsinat tekintélyéről folyt vitatkozás. Én a nyilvánosság előtt kijelentettem, hogy Konstanzban istentelenül kárhoztattak néhány olyan tételt, melyet tisztán és világos szavakkal tanítanak Pál apostol, Augustinus, sőt maga Krisztus is. Erre elöntötte a méreg a viperát. Igen-igen nagynak tüntette fel az én "gonoszságomat" és szinte magán kívül volt amikor a lipcseieknek hízelgett. Végül én a zsinat saját szavaival bizonyítottam be, hogy nem minden ott kárhoztatott tétel eretnek és téves. Ezért ő bizonyítékaival mit sem ért el. Így hát az ügy még függőben maradt.

A harmadik héten a bűnbánatról, a tisztítótűzről, a búcsúról s a lelkészek feloldozó hatalmáról vitatkoztunk egymással. Karlstadttal ugyanis nem szívesen vitatkozott. Ő csak velem akart dolgozni. A búcsú teljességgel megbukott s Eck majdnem mindenben egyetértett velem. Sőt a búcsú védelme nevetésbe és gúnyba fulladt, holott én azt vártam, hogy a tervezett vitatkozásnak ez lesz a fő tárgya. Végül még a nyilvánosság előtt mondott prédikációjában is bevallotta ezt s a köznép is rájött arra, hogy Eck a búcsút értéktelennek tartja.

Állítólag még azt is bevallotta, hogy minden nehézség nélkül az egész vonalon megegyezésre jutott volna velem, ha én nem vitatkoztam volna a pápa hatalmáról. Végül ezt mondta Karlstadtnak: "Ha Mártonnal annyira meg tudnék egyezni, mint veled, akkor még szállásán is meglátogatnám". Ilyen ő: ingatag, csalárd, mindenre kész. Igen, ő, aki Karlstadtnak azt állította, hogy a skolasztikus tudósok ugyanezt tanítják, velem szemben pedig Rimini-i Gergelyt († 1358) hozta fel, aki szemben áll az összes többi skolasztikussal s egyedüli, aki egyezik velünk. Ilyesformán ugyanazt a dolgot a változó körülmények szerint egyszer helyeselni, másszor tagadni, - ő nem tartja bűnnek. A lipcseiek ezt természetesen nem veszik észre. Annyira korlátoltak. És hogy a szörnyűség teljes legyen: ha a vitatkozásban valamit elfogadott is, a templomban a nép előtt az ellenkezőjét prédikálta. Amikor Karlstadt megkérdezte, miért ilyen ingatag, a jellemtelen ember az felelte, hogy a nép előtt nem kell azt hirdetni, amiről vitatkozunk.

Amikor az én vitatkozásom lezárult, az utolsó három napon ismét Karlstadttal vitázott. Ekkor újból elfogadott mindent és kijelentette, hogy egyetért velünk. Mégpedig abban, hogy annak cselekvése, ami bennünk van, bűn; hogy a szabad akarat kegyelem nélkül másra nem képes, mint bűnre; hogy minden jó cselekedetben ott van a bűn; hogy az is merő kegyelem, ha a bennünk levők cselekvésével a kegyelemre készülünk elő. A skolasztikusok azonban mindezt tagadják. Így ezen a vitatkozáson jóformán semmit sem intéztünk el, legalábbis nem méltó módon, kivéve az én 13-ik tételemet. Egyelőre Eck nyerte el a tetszést. Diadalt ül és játssza a nagy urat, de csak addig, míg mi ki nem nyomtatjuk a mi dolgainkat. Ugyanis, mivel a vitatkozás rosszul folyt le, újból kiadom a pápai hatalomról szóló 13-ik tételem védőiratát.

A lipcseiek természetesen se nem üdvözöltek bennünket, se nem látogattak meg s úgy kezeltek, mint halálos ellenségeiket. Amazt állandóan kísérgették, el nem hagyván őt, vele lakomáztak, vendégségbe hívták. Ezenfelül ruhát ajándékoztak neki, teveszőrből készült szövetet adtak hozzá, sétalovaglásra jártak vele. Röviden szólva minden elképzelhetőt megtettek, hogy bennünket megszégyenítsenek. Ezenfelül még Pflug Cézárt, György szász herceg tanácsosát s magát a herceget is meggyőzték a maguk igazsága felől, úgyhogy ők nyerték el a herceg tetszését. Irányunkban csak egyet tettek meg: szokás szerint megtiszteltek egy ital borral. Ennek elmulasztása gonoszságnak tűnt volna fel előttük. Valamennyi jóakarónk mintegy titokban jött el hozzánk.

Auerbach doktor, aki rendkívül jó ítélőképességű ember és Pistor, az egyetem egyik rendes tanára mégis meghívtak bennünket magukhoz. Bennünket hármunkat György herceg is meghívott.

Ugyanez a herceg őfensége engem egymagámban is hívatott és terjedelmesen tárgyalt velem könyveim felől, különösen az Úr imádságáról írt munkám felől. Kibökte, hogy a csehek nagyon reménykednek bennem, s hogy a Miatyánkról írt könyvemmel sok lelket megzavartam s ezek arról panaszkodnak, hogy négy napig sem tudnának elimádkozni egyetlen egy Miatyánkot, ha rám kellene hallgatniok. Sok egyebet is mondott. Én természetesen nem voltam oly korlátolt, hogy ne tudtam volna megkülönböztetni a fütyülőt attól, aki fújja. Fájlaltam, hogy ez a derék és vallásos herceg ilyen könnyen és készségesen szívja magába az idegen befolyásokat. Pedig észrevettem és tapasztaltam, hogy milyen fejedelmi módon tud beszélni, mihelyt a magáét mondja.

A gyűlölet utolsó szörnyűsége a következő volt. A pomerániai herceg, a mi wittenbergi egyetemünk rektora Péter-Pál-napján meghívott, hogy őfensége előtt hirdessem az evangéliumot a várkápolnában. Prédikációm híre egyszerre megtöltötte az egész várost s az egybesereglő férfiak és asszonyok nagy tömegétől kényszerítve éreztem magam, hogy a vitatkozás termében prédikáljak. Odaállították és odahívták a mi magistereinket és a legellenségesebb érzelmű megfigyelőket. Éppen arról az evangéliumi szakaszról kellett szólanom, mely nyilvánvalóan a két vitatkozás tárgya volt. (Mt. 16, 13-19.) így az egybegyűltek előtt ismertetnem kellett az egész vitatkozás tartalmát. Ez természetesen nem tetszett a lipcseieknek. Erre Ecket állították ellenem sorompóba. Négyszer prédikált különböző templomokban, minden tételemet ócsárolta és nyilvánosan gyalázta azokat. Ugyanis ezzel bízták meg a "hittudósocskák", az én lipcsei ellenségeim. Ezzel szemben engem egyetlen egyszer sem engedtek ezután prédikálni, jóllehet sokan óhajtották. Engem csak vádolni és gyanúsítgatni akartak, de igazolásomat nem akarták hallani. Így tettek a vitatkozás alkalmával is. Jóllehet Eck volt a támadó, mégis ő kapta az utolsó szót, hogy én őt meg ne cáfolhassam. A végén Pflug Cézár, amikor prédikációm hírét meghallotta (ti. amikor prédikáltam, ő távol volt), így szólt: "Szerettem volna, ha Márton doktor várt volna a prédikációjával a wittenbergi elutazásig." Röviden szólva sok gyűlöletet tapasztaltam már, de soha orcátlanabbat és szemérmetlenebbet.

Az átokbulla

Lipcséből hazatérvén, az eddiginél is nagyobb munkakedvvel ült Luther íróasztalához. A vihart megelőző szélcsendben emberfeletti munkát fejtett ki. Építő és vitatkozó könyveket írt. (Előkészülés a halálra. A keresztség. A bűnbánat. Az úrvacsora. Az egyházi átok. A jócselekedetek stb.) A szellemi harcban egyre láthatóbb lett a régi és új lelkiség közötti szakadék mélysége. Prierias Sylvester, a pápa tanácsadója 1519-ben megtámadta Luther lipcsei tételeit és a pápának valóságos isteni jogkört tulajdonított. A római főpap istenítését tartalmazó iratot Luther néhány megjegyzés kíséretében újra kinyomatta. Hadd ítéljen az olvasók józan értelme. Eck János is írt Luther tételei ellen. Ezzel valóságos céltáblává tette magát, mert nem vette figyelembe Válla Lőrinc (1407-1457) olasz tudós leleplezéseit arról, hogy a legrégibb pápai okiratok hamisítványok. Egy Alfeld nevű Ferenc-rendi barát is kihegyezte tollat Luther ellen. "Az apostoli székről" szóló förmedvényében azt írta, hogy "Luthert, a pokolnak eme kutyáját" ő nemcsak megugatja, de meg is marja.

Mivel ezeket az iratokat sokan olvasták, Luther kénytelen volt védekezni. Ezért írta meg "A római pápaságról" szóló könyvét.

Az események hatása alatt egyre erősödött Lutherben az a vélemény, hogy a római trónon maga az antikrisztus ül s az egyházban uralomra jutott az "ős ellenség". Le kell hát leplezni és meg kell szüntetni az antikrisztus titkos üzelmeit. Idevonatkozó gondolatait Luther "A német nemzet keresztyén nemességéhez" írt világtörténelmi jelentőségű könyvében fejtette ki. A könyv 1520 augusztusában került ki a nyomdából és két hét alatt négyezer példány fogyott el belőle. Példátlan hatást váltott ki mind a barátok, mind az ellenség táborában. Különös örömmel olvasták a Sickingen Ferenc (1481-1523) vezetése alatt álló lovagok, akik Róma kapzsisága ellen vívott küzdelmükben fegyvertársként üdvözölték Luthert. A reformátor azonban nem szövetkezett a lovagokkal. Világosan látta, hogy nem Róma erkölcsi romlottsága körülfolyik a harc, hanem Isten igéjéért. Nem emberi részletterveket kell megvalósítani, hanem magát a keresztyénséget. S nem fegyverek reformálják a világot, hanem Isten igéje.

"Az egyház babiloni fogságáról" szóló munkájában a szentségek kérdését vizsgálta meg Luther. Megállapította, hogy a szentségek a pápák kezén elvesztették eredeti lényegüket, emberi érdemszerző cselekedetté váltak, mélyekkel a papság rendelkezik. Éppen ezért az egyház nem tudja Isten kegyelmét szabadon közölni. Emberi rendelkezések fogságában sínylődik, mint régente Izrael népe Babilonban. Vissza kell hát térni a szentség eredeti szentírási értelmezéséhez.

Ezalatt Rómában újra tárgyalták Luther ügyét. A lipcsei vitában híressé vált Eck János közreműködésével elkészítették s 1520. június 15-én kiadták a Luther elleni pápai bullát. Eszerint, ha Luther a megjelölt tételeket hatvan nap alatt vissza nem vonja, egyházi átok sújtja. Luther levelet írt a római pápának, melyben világosan kifejtette, hogy csak a Szentírásból vett bizonyítékokkal lehetne őt tételei visszavonására bírni.

Ugyanebben az időben, 1520 végén jelent meg Luthernek egyik igen nagy hatású könyve: "A keresztyén ember szabadságáról."

A római udvar intézkedésére Luther könyveit igen sok helyen máglyatűzben hamvasztották el. A pápai átok még hatalmas fegyver volt. Hírére sok olyan ember, aki eredetileg Luther mellett foglalt állást, teljesen tanácstalanná vált.

Dr. Luther Márton, akit a pápa kiátkozott nyájából, nemsokára válaszolt is az átokra. 1520. december 10-én Wittenberg városfalain kívül a pápaság legfontosabb könyveit az átokbullával együtt nyilvánosan elégette. Az átoklevelet e szavakkal dobta tűzbe: "Mivel megszomorítottad Isten szentjét (ti. Krisztust), égessen meg téged az örök tűz." A Rómától való elszakadás, mely lelkileg már egy évtizeddel ezelőtt, a Szentírás megismerésekor kezdődött Lutherben, most lett teljessé és nyilvánossá. Ennek a lépésnek mérhetetlen jelentőséget egyedül Luther látta világosan. Másnap tanítványai előtt arról beszélt, hogy aki ilyet cselekszik, az előtt csak két út van. Az egyik a kárhozatba, a másik a vértanúságba visz. Aki nem vállalja Isten ügyéért a harcot, annak sorsa a kárhozat. Aki pedig vállalja, készülnie kell a vértanúságra.

*   *   *

X. Leó pápához 1520. október 6-án írt levélből:

Igaz, hogy én élesen támadtam - de csak általánosságban - néhány keresztyénellenes tanítást. Ellenfeleimmel szemben is kíméletlen voltam. De nem gonosz életük, hanem keresztyénellenes tanításuk és védekezésük miatt. Ezt egyáltalán meg nem bántam, sőt az a szándékom, hogy ilyen serény és éles maradok, tekintet nélkül arra, hogy azt egyesek mire magyarázzák. Ebben Krisztus a példaadóm, aki ellenségeit kíméletlen buzgósággal kígyófajzatnak, képmutatóknak, vakoknak, ördög gyermekeinek nevezi. Pál apostol is a mágust az ördög gyermekének mondja, aki tele van gonoszsággal és csalással. Egyes hamis apostolokat pedig kutyáknak, csalóknak és Isten igéje elferdítőinek nevez. Ha az elpuhult, kifinomodott fülek ezt hallották volna, bizonyára azt kellett volna mondaniok, hogy senki sem volt olyan kíméletlen és türelmetlen, mint Pál apostol. És kicsoda kíméletlenebb a prófétáknál? De a mi időnkben a füleink annyira lágyak és elpuhultak lettek az átkos hízelgők nagy száma következtében, hogy mihelyt nem dicsérik minden dolgunkat, jajgatunk a kíméletlenség miatt. Mivel pedig nem tudunk kitartani az igazság mellett, lemondunk róla a kíméletlenség, türelmetlenség és szerénytelenség ürügye miatt. De mire való a só, ha nem csípős? Mire való a kard pengéje, ha nem éles? Hiszen a próféta ezt mondja (Jerem. 48, 10.): "Átkozott, aki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi és túlságosan kíméli."

Azért kérlek szent atyám Leó, fogadd el ezt az én mentségemet és hidd el rólam, hogy a te személyed ellen semmi rosszat nem akartam tenni. Én olyan ember vagyok, aki neked a legjobbat kívánja, aki perlekedni és vitatkozni nem akar senkivel az illető gonosz élete miatt. Kizárólag csak az Isten igéjének az igazságáért. Mindenben szívesen engedek bárkinek, csupán az Isten igéjét nem akarom és nem lehet sem elhagynom, sem megtagadnom. Ha valaki másként vélekedik rólam, vagy irataimat másként fogta fel, az téved és nem értett meg engem.

Annyi azonban igaz, hogy erősen hozzányúltam a római székhez, melyet római udvarnak neveznek... Az bántott engem, hogy a te nevedben és a római egyház nevében a szegény népet az egész világon becsapták és megkárosították. Ezzel szálltam szembe és fogok is szembeszállni mindaddig, amíg csak keresztyén élet él bennem. Nem azért, mintha ilyen lehetetlen dologra vállalkoznék, vagy azt remélném, hogy valamit rendbe hozok, különösen akkor, amikor annyi dühös hízelgőd támad ellenem; hanem azért, mert én magamat minden keresztyén ember köteles szolgájának vallom. Ezért feladatom, hogy tanácsot adjak nekik és intsem őket, hogy a rómaiak pusztítása rájuk nézve kisebb kárral is járhatna.

Mert előtted sem titok, hogy hosszú évek óta Rómából az egész világra semmi más nem árad ki, mint a testnek, léleknek, javaknak a romlása.

Eközben te, szent atyám Leó, úgy ülsz ott, mint Dániel az oroszlánok között és mint a juh a farkasok között (Mt. 10, 15), mint Ezékiel a skorpiók között (Dániel 6, 16, Ezékiel 2, 6), Mit tudsz tenni te egymagád ez ellen a sok vad szörnyeteg ellen? Még ha három vagy négy kegyes bíbornok állana is melléd, mi volna az ebben a tömegben? Még bele sem fognátok a bajok orvoslásába, máris méregtől kellene elpusztulnotok.

Neked és a bíbornokoknak volna kötelességetek, hogy ezt a bajt elhárítsátok. De a betegség mit sem ad az orvosságra. A ló és a kocsi nem hallgatnak a kocsisra. Ez az oka annak, amiért mindenkor fájlaltam, hogy te, kegyes Leó pápa lettél ebben az időben, te aki méltó lettél volna arra, hogy jobb korban légy pápa. A római szék téged és hozzád hasonlókat nem érdemel meg.

Íme, szent atyám, ez az oka annak, amiért oly erősen megtámadtam ezt a széket... Azt reméltem, hogy nálad kegyet és hálát találok és elismerik, hogy én a te javadat munkáltam, amikor ezt a te börtönödet hevesen és élesen támadtam. Engedd meg itt szent atyám, hogy egyszer neked is előadjam ügyemet. Kétségtelenül tudsz arról, hogyan tárgyalt velem Ágostában Kajetán bíbornok, a te követed. Bizony szerénytelenül, helytelenül, sőt hűtlenül is, pedig a te akaratodból azért bíztam kezére minden ügyemet, hogy békét teremtsen. Én végét akartam vetni az ügynek és hallgatni akartam, ha ellenfeleim is hallgatnak. Ezt ő könnyen, egy szavával elérhette volna. Azonban nagyon vágyott a múló dicsőségre, megvetette kérésemet és arra vállalkozott, hogy ellenfeleimnek fogja pártját és nekem tanításom visszavonását parancsolja meg, holott erre ő nem kapót utasítást. Így az ő erőszakos eljárása következtében a dolog sokkal rosszabbra fordult, pedig akkor egészen jó kerékvágásban volt. Azért, ami ezután történt, nem az én vétkem, hanem a bíbornoké, aki nem akarta, hogy hallgassak. Pedig én erre nagyon is kértem. Mit tehettem én itt többet?

Azután Miltitz Károly jött. Ő is szentséged követe, aki sok fáradtság és utazás után minden igyekezetét latba vetette, hogy az ügyet újra jó kerékvágásba igazítsa, ahonnan a gőgös és erőszakos bíbornok kivetette. Végül a felséges választófejedelem, Frigyes, szász herceg segítségével kivitte, hogy velem néhányszor értekezett. Itt ismét engedtem és a te neved tisztességéért hallgattam. Beleegyeztem, hogy a trieri érsek és a naumburgi püspök vizsgálják meg az ügyet és döntsenek. Ez így megtörtént és elintéztetett. Amikor az ügy jó reménységben és békességben volt, belevágott a te legnagyobb, igazi ellenséged, Eck János az ő lipcsei vitatkozásával, amelyet dr. Karistadt ellen szándékozott tartani. Kapkodó beszédével beleköt a pápaság dolgába és zászlót bont, hajszát indít váratlanul én ellenem. Ezzel a tervezett békesség ügyét teljesen elrontotta.

Ezalatt Miltitz Károly várt. A vitatkozás megtörtént, a bírákat megválasztották, de semmit sem intéztek el, amin nem is csodálkozom, mert Eck a hazugságaival, leveleivel és titkos mesterkedéseivel az ügyet annyira elmérgesítette, összezavarta, tönkretette, hogy bármelyik oldalra kedvezett volna is az ítélet, kétségkívül még nagyobb tüzet gyújtott volna, mert ő a dicsőséget kereste és nem az igazságot. Én mindenkor megtettem, amit reám bíztak és semmit sem mulasztottam el abból, amit meg kellett tennem. Beismerem, hogy ebből kifolyólag a római keresztyéntelen dolgoknak nem kis része került napvilágra. De ami ebben vétek, nem az enyém, hanem Eck vétke, aki olyan dologra vállalkozott, amelynek nem tudott eléggé ura lenni. Saját dicsőségét keresve, a római bűnöket az egész világ előtt szégyenpadra állította.

Miután a vitatkozás semmi eredményre nem vezetett, csak a római szék nagyobb gyalázatára, Miltitz Károly az én szerzetesrendem atyáihoz jött el, tanácsot kért, hogy az ügyet elsimítsa és elhallgattassa, akkor, amikor az a legrosszabbul és a legveszélyesebben állt. Ekkor azok néhány derék férfiút küldtek hozzám közülük, mert tisztában voltak azzal, hogy velem szemben erőszakkal semmit sem érnek el. Azt kívánták, hogy legalább a te személyedet szent atyám tiszteljem és alázatos írásban tisztázzam a te és az én ártatlanságomat. Azt vélték, hogy az ügy még nem veszett el teljesen és nem is kétségbeejtő, ha a szent atya, Leó kezébe veszi azt. Mivel pedig én mindenkor békét ajánlottam és azt kívántam, hogy a csendes és alapos tanulmányozásba merülhessek- ez kedves és örvendetes követség volt nekem. Hálával fogadtam és teljes készséggel rendelkezésükre álltam. Különös kegyelemnek tekintettem, hogy ez a reménységünk valóra válhatik.

Íme, tehát jövök szent atyám Leó és lábaidhoz omolva kérlek, ha lehetséges vedd kezedbe ezt az ügyet és zabolázd meg a hízelgőket, akik a béke ellenségei, jóllehet békéltetőknek adják ki magukat. Abból azonban, hogy én visszavonjam tanításomat, semmi sem lesz. Ne is avatkozzék bele senki, hacsak azt nem akarja, hogy az ügyet még nagyobb bonyodalomba kergesse.

Én ellensége vagyok a perpatvarnak, nem akarok senkit sem bujtogatni, sem ingerelni, de azt akarom, hogy engem se ingereljenek. Ha azonban ingerelnek, nem maradok adós - ha Isten is úgy akarja - sem szóval, sem írással. Bárcsak szentséged kezébe venné az ügyet, néhány rövid, könnyed szóval végét vetné ennek a perpatvarnak és egyúttal hallgatást és békességet parancsolna. Ezt mindenkor szerettem volna hallani.

Azért szentséges atyám, vajha ne hallgatnál azokra, akik édes szavakkal a füledbe hízelegnek s akik azt mondják, hogy te nem vagy csupán ember, hanem Isten költözött beléd, aki minden dolgok parancsoló ura. Nem így van az; hiába is próbálod meg. Te az Isten szolgáinak szolgája vagy. Ne engedd, hogy megcsaljanak, akik azt hazudjak és színlelik, hogy te a világnak ura vagy, akik azt akarják, hogy csak az lehessen Krisztus híve, aki neked aláveti magát, akik azt fecsegik, hogy neked hatalmad van a mennyben, a pokolban és a tisztítótűzben. Ezek neked ellenségeid és arra törekszenek, hogy lelkedet megrontsák. Amint Ésaiás próféta mondja (Ésaiás 3, 12; 9, 16): Édes népem, akik tégedet dicsérnek és magasztalnak, becsapnak azok tégedet.

Tévednek mindazok, akik azt állítják, hogy te felette állsz a zsinatnak és az egyetemes keresztyénségnek. Tévednek azok is, akik egyedül neked adnak hatalmat arra, hogy a Szentírást magyarázd. Ezek mindnyájan csak azt akarják, hogy a te neved alatt keresztyénellenes üzelmeiket a keresztyénségben megerősíthessék; amint azt a gonosz lélek, sajnos sok elődöd által meg is cselekedte. Röviden szólva: ne higgy senkinek, aki téged magasztal, csupán csak azoknak, akik téged megaláznak. Ez az Isten ítélete, amint meg van írva: (Luk. 1, 52.): "Hatalmasokat dönte le trónjaikról és alázatosokat magasztalt fel." íme, mennyire elütnek egymástól Krisztus és az ő helytartója! Pedig mindnyájan az Ő helytartói akarnak lenni. És én valóban attól tartok, hogy ők a szó legigazibb értelmében helytartói. Mert a helytartó az ő ura távollétében helytartó. Ha tehát a pápa a Krisztus távollétében - aki szívében nem lakik - kormányoz, nem a szó legigazibb értelmében helytartója-e Krisztusnak? Mennyivel helyesebben cselekedtek az apostolok, akik magukat csupán a bennük lakó Krisztus szolgáinak és nem a tőlük távollevő helytartóinak nevezték! Talán illetlenül cselekszem, hogy olyan magas méltóságot oktatok, akitől mindenkinek tanítást kellene elfogadnia, amint néhány mérges hízelgőd azt híreszteli rólad, hogy minden király és bíróság a te ítéleted alá tartozik. De én idevonatkozólag szent Bernátnak Jenő pápához intézett könyvét követem, amelyet minden pápának könyv nélkül kellene tudnia.^[10] Nem azzal a szándékkal cselekszem ezt, hogy Téged tanítsalak, hanem kizárólag hűséges gondból és kötelességből.

Nem tudok hízelegni az ilyen komoly és veszélyes ügyben...

Ezzel szentségednek ajánlom magamat. Spalatinhoz 1520. október 11-én írt levélből: Üdv! Végül megérkezett ez a római bulla. Eck hozta. Megvetem ezt és már azon vagyok, hogy mint istentelen, hazug és teljességgel Eck-féle bullát megtámadjam. Ebben, mint te is látod, magát Krisztust is kiátkozzák, de meg nem jelölnek semmiféle okot. Engem sem kihallgatásra, hanem tételeim visszavonására hívnak fel.

A magam személyét nem féltem. Legyen, ahogy Isten akarja. Azt sem tudom, hogy a választófejedelemnek itt mit kellene tennie. Bizonyára az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha mit sem tudna róla.

Ugyanis Lipcsében és mindenütt teljességgel megvetik mind a bullát, mind Ecket.^[11]

Engem Eck ingerelt az írásra. Ő kihívott engem. Szívből kívánnám, hogy helyes útra térjen, ha azonban így marad, azt kívánom neki, hogy legyen pápa. Mert ezt igencsak megérdemli. Minden ellenem irányuló munkát ő vállalt magára. Igaz ugyan, hogy ezért részben meg is jutalmazták. Ugyanis csupán az ingolstadti lelkészségből 700 forint jövedelme van. Ő jó pápa lenne. Nincs egyetlen emberünk, aki ilyesmit meg tudna tenni. Ő adta nekem az első gondolatokat, amelyekre egyébként sohasem jöttem volna rá. Azért ellenfeleink igen hasznosak, jóllehet ők azt hiszik, hogy ártanak nekünk.

Az 1520. esztendő december havának 10. napján 9 órakor Wittenbergben a keleti kapunál, a Szent Kereszt kápolna mellett megégettettek a pápa könyvei.

Amikor a pápa bulláját megégettem, Gödé Hening híres wittenbergi jogász ezt mondta: "Mire vetemedik még ez a nyomorult barát?"