A családi név korábban Lyder volt, ebből képezték ellenségeim a Lutter-t s Luther-t. Lyderben szászos y van s azt jelenti: Lauter (tiszta). Nagyatyámat Luther Henriknek hívták, atyámat Luther Jánosnak. Az Eisenach melletti Möhra faluból származott.

Falusi ember fia vagyok. Ősatyám, nagyatyám és édesatyám igazi póremberek voltak. Atyám azt mondta rólam, hogy vezető leszek, talán bíró, vagy ami faluhelyen gyakoribb, elöljáró leszek szolgatársaim felett.

György szász herceg, egyik elkeseredett ellenségem, származásommal kapcsolatosan gyalázkodásokkal illetett engem. Nyíltan vallom, hogy az Eisenach melletti Möhrába való parasztember fia vagyok. Mégis a Szentírás doktorává és a pápa ellenfelévé lettem. Hogy baccalaureus és magister lettem, majd a barna tudósi föveget letettem, mással cseréltem fel szerzetbe lépvén, amit atyám bizony nagyon rossz néven vett és hogy később mégis megtámadtam a pápát s ő is engem, hogy kilépett apácát vettem feleségül - ki látta ezt előre? Ki tudta volna megjövendölni?

Möhrából atyám feleségestül, gyermekestől, Mansfeldbe költözött, ahol bányász lett.

Atyám átlátott a szerzetesek ravaszságán. Első misém napján (1507. május 1.) így szólt az ebédnél: "Nem tudjátok-e, hogy meg van írva: Tiszteld atyádat és anyádat?" (II. Móz. 20, 12.) Ugyanis nem akarta, hogy kolostorba vonuljak. Viszont örült, mikor elhagytam azt.

Amint egyszer Mansfeldben súlyos beteg volt és a pap arra akarta rávenni, hogy hagyományozzon valamit a papságnak, egyszerű szívvel azt felelte: nekem sok gyermekem van, azokra hagyok mindent. Ők jobban rászorulnak.

Egyszer édesatyám egy közönséges polgárral találkozott, aki fején a tudósok fövegével büszkélkedett. Megszólította: "Olvasd csak el ezt a levelet!" Erre az bevallotta, hogy nem tud olvasni. Atyám pedig: "Az ördög vigyen el, hát miért viseled a tudósok fövegét?" Máskor pedig azt hallotta, hogy egy nagyon is jelentéktelen ember Berthold úrnak hívatja magát. Erre így szólt szolgájához: Miki, ezután a te neved sem Miki lesz, hanem Miklós úr.

Ha szükségesnek látta tudott bőkezű lenni. Első misém alkalmával húsz forintot ^[3] küldött a konyha számára és maga is húsz emberrel jött, akikről ő gondoskodott.

Ezt azonban csak hosszú esztendők kemény munkája után tehette meg. Atyám fiatal korában szegény vájár (bányász) volt.^[4] Édesanyám a hátán hordta haza a fát, melyre gyermekségünk idején szükség volt. Keserves munkában töltötték éltüket, amit ma már nem tenne meg a világ. Nagy szigorúsággal neveltek engem szüleim s szinte bátortalanná tettek. Édesanyám egyszer egyetlen dió miatt véresre vert. Ezzel a kíméletlen fegyelmezéssel végül is a szerzetesrendbe űztek. Igaz, hogy ők ezt szívbeli jó szándékkal tették, én azonban így félénkké lettem. Nem tudták helyesen mérlegelni, hogy az ember veleszületett hajlamain a javításokat milyen eszközökkel vigyék véghez. Úgy kell büntetni, hogy alma is legyen a vessző mellett.

Hálát adok Istennek, hogy édesatyám boldogan halt meg. Kevéssel elhalálozása előtt vigasztaló levelet írtam neki, melyet a lelkész a haldokló előtt felolvasott.^[5] Arra a kérdésre, hogy hiszi-e azt, amit hallott, ezt felelte: "Ha nem hinném, gonosz volnék." Édesapám 1530. május 29-én halt meg. Édesanyám pedig 1531. május 30-án költözött el az élők közül.

Testvéreim és rokonaim igazságtalanul bántak velem, amikor atyai örökségünk szétosztására került a sor. Mit fognak majd gyermekeimmel szemben elkövetni halálom után?! Háromszáz forintnyi örökségemet tartsák meg az ördögök nevében. Isten nekem többet ád ennél. Évi bevételem több, mint örökségem összege. Isten, aki engem, az ő szolgáját szeret, ezután is jól fog tartani. Ezt már eddig is bebizonyította rajtam. Istenemre bízom gyermekeimet, Ő legyen atyjuk. Ő legyen legnagyobb kincsük. Hálátlan rokonaim gyermekeit azonban nevelem, elhunyt szüléimet tisztelem bennük és az ő akaratukat teljesítem ezzel. Aki istenfélő akar lenni, ne fukarkodjék a jó cselekedetekkel s ha valami hálát kap, tekintse külön nyereségnek.

Ha most kerülnék atyám házába, mennyivel másképp látnék mindent, mint egykor. De már vége.

Hogy engem atyám nevelt, ez a legnagyobb érték, ami innen javamra vált. A gazdasági életnek ugyanis legáldottabb gyümölcsei közé tartozik a tudományos pályákra készülő fiatalok nevelése.

Én, Luther Márton 1483-ban születtem Eislebenben. Itt is kereszteltek meg, a Szent Pétertemplomban. Gyermekkoromtól fogva úgy szoktattak, hogy el kellett sápadnom és meg kellett rémülnöm, ha Krisztus nevét hallottam. Mert engem csak arra tanítottak, hogy őt szigorú és haragos bírónak tartsam.

Mansfeldben nevelkedtem, s itt kezdtem iskolába járni.

Eszembe jut, mi történt velem egyszer gyermekkoromban. Én és még egy fiú farsang idején szokás szerint énekeltünk az ajtók előtt és kolbászt gyűjtöttünk. Egy polgár tréfából ránk ordított: "Mit csináltok, ti rosszcsontok!? Hej azt'a erre-arra!..." És felénk rohant két szál kolbásszal, hogy nekünk adja. Társam és én azonban megijedtünk a kiáltástól és elszaladtunk a jámbor ember elől, aki tulajdonképpen nem rosszat, hanem jót akart velünk tenni. S meg akarván mutatni, hogy ő jó ember, utánunk kiáltott és szép szóval hívogatott, míg végül visszatértünk és a kolbászt elfogadtuk tőle. Ugyanígy viselkedünk a mi jó Istenünkkel szemben is, "aki az ő fiát sem kímélte, hanem odaadta őt értünk s vele együtt mindent nekünk ajándékozott." (Róm. 8,32.) Mégis menekülünk előle és azt gondoljuk, hogy ő nem kegyelmes Istenünk, hanem szigorú bíránk. Pedig bizonyos, hogy Isten sokkal jóságosabb hozzám és szívesebben beszél velem, mint Katám, a feleségem. Sem Katám, sem én, gyermekünk szemét akarattal ki nem szúrnók és nem vágnók le a fejét. Isten még kevésbé. Az ő szíve a benne hívők iránt sokkal jóságosabb és kedvesebb, mint a szülők szíve gyermekük iránt. Ezt Isten maga is mondja Esaiás próféta könyvének 49. fejezetében (15. v.): "Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön meg fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem."

1497-ben a magdeburgi iskolába küldtek, ahol egy évig maradtam. Utána négy esztendeig voltam Eisenachban.

Amikor tizennégy éves koromban Magdeburgban jártam iskolába, saját szememmel láttam egy anhalti herceget, aki a mezítlábas szerzetesek csuklyájában járt a széles utcán kenyér után és cipelte a zsákot, mint a csacsi, úgyhogy majd a földig görnyedt alatta. Szerzetestársa üres kézzel haladt mellette, hadd gondolja magáról a kegyes herceg, hogy egyedül ő a szerzetesi szent élet legmagasabb példaképe. Annyira elámították, hogy a kolostorban minden munkát éppúgy végzett, mint a többi barát, ugyanúgy böjtölt, virrasztott, korbácsolta magát, míg egészen olyanná vált, mint valami élő halott, csupa csont és bőr. Hamarosan meg is halt. Ezt a kemény életmódot nem bírta el. Aki ránézett, elámult a nagy ájtatosságtól és szégyenkezés fogta el világi munkálkodása miatt. Azt hiszem, sokan élnek még ma is Magdeburgban, akik ezt látták.

Tanítóim között bizony voltak durva emberek is. Helytelen dolog, ha a gyermeket olyan szigorúan büntetik, hogy szüleire megharagszik, vagy ha a tanuló a tanítónak emiatt ellenségévé lesz. Mert sok ügyetlen tanító tönkreteszi a gyermek finom lelkületét dörgéseivel, viharzásaival, ütlegeléseivel és verekedésével. Úgy bánnak a gyermekkel, mint a börtönőr, vagy a hóhér a rablóval. A gyermekeket meg kell büntetni, de ugyanakkor szeretni is kell őket. Amint Pál apostol is mondja a kolossebeliekhez írt levele III. részében (21. v.): "Ti atyák, ne bosszantsátok gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek." Valamint az efezusbeliekhez írt levele VI. részében (4. v.): "Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint."

Ha a nevelő zsarnok, a gyermekeket csüggedtekké, vagy kétségbeesettekké teszi. A gyermeknek azt kell látnia, hogy szeretnénk, ha jó lenne. Salamon is ezt mondja (Példab. 19,18): "Fenyítsd meg a te fiadat, mert még van remény felőle, de annyira, hogy őt megöld, ne vigyen haragod." A gyermeket nevelni kell, amíg csak van remény hozzá, de még ha remény sem volna arra, hogy a gyermek valamit megtanul, azért nem kell még agyonverni, hanem valami másra kell ránevelni. A tanítók egy része olyan kegyetlen, mint a hóhér. Egyszer én is egyetlen délelőtt tizenötször kaptam ki az iskolában egészen ártatlanul.

Ellenségeim azt híresztelték rólam, hogy "huszita eretnekektől" származom. Holott Eisenachban lakik majdnem egész rokonságom. Ők engem igen jól ismernek és ma is, becsülnek, hiszen négy esztendeig képeztem itt magam a tudományokban. Egyetlen város sem ismer engem jobban. S valószínű, hogy egyikük sem lett volna olyan ostoba, hogy Luther János fiát az egyik unokájának, a másik édesanyja fivérének, a harmadik anyai részről való unokatestvérének tartotta volna - pedig sok ilyen rokonom van ott -, ha úgy tudták volna, hogy édesatyám és édesanyám cseh származásúak és másfajtájúak, mint a többi itt született ember.

A fiúgyermek meg tud élni, bármely vidékre kerüljön is, ha akar dolgozni. De aki szegény, kell hogy vándorbot legyen a kezében. Az iskolásfiú kenyeret kéregethet, hogy később művelt emberré lehessen - ha van benne akarat.

Azért ne vessed meg azokat a fiúkat, akik az ajtók előtt "Isten nevében kenyeret" kérnek és énekelnek a kenyérért... Én is voltam ilyen koldusdiák és a házak kapui előtt gyűjtöttem a kenyeret, különösen Eisenachban, az én kedves városomban. Igaz, később édesatyám az erfurti egyetemen teljes hűséggel és szeretettel gondoskodott rólam és verejtékes, keserves munkájával odasegített engem, ahová jutottam. Mégis, voltam én koldusdiák is.

Később Eisenachban egy Schalbe Henrik nevű polgárnak a házához kerültem, akinek a fiát kellett iskolába vezetnem. 1498-ban pedig egy előkelő, vallásos asszonynál kaptam szállást, aki áhítatos éneklésemért és imádkozásomért igen megkedvelt. Ez Kotta Orsolya asszony volt.

Az eisenachi György-iskolának, ahova én is jártam, Trebonius János volt a rektora. Tekintélyes, tudós ember, akinek tehetségét dicsérettel kell említenem. Valahányszor bejött a tanterembe, ahol tanulói ültek, mindig levette fejéről tudósi fövegét s csak akkor tette föl ismét, amikor székébe leült, ahonnan előadásait tartotta.^[6] Ezt munkatársainak is meg kellett tenniök az iskolában, és ha valamelyik elfelejtette fövegét idejében levenni, komolyan a lelkére beszélt. Mert sokan ülnek itt - monda - e fiatal tanulók között, akiknek egyikét Isten köztiszteletben álló polgármesterré, a másikat kancellárrá, tudós doktorrá, vagy uralkodóvá teheti, jóllehet erről még most nem tudtok. Előttük tiszteletet kell tanúsítanotok.

Ennek az iskolának egy másik tanítója, akinek sokat köszönhetek, Guldennapf Wigand volt.

Eisenachban a Domonkos-rend kolostorában volt egy csodatevő szobor. Magam is láttam. Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal. Ha gazdag ember jött oda és könyörgött, a gyermek anyja felé fordult, mintha látni sem akarná. Ezt azért tette, hogy a bűnös ember Máriánál keressen közbenjárást és segítséget. De ha sokat ígért a kolostornak, ismét feléje fordult. S ha még többet ígért, a gyermek Jézus kedves lett és kiterjesztett karral keresztet vetett föléje. A szobor azonban belül üres volt s csuklókkal és zsinórokkal volt fölszerelve. Mögötte állandóan ült egy gaz kópé, aki a zsinórokat húzogatta s az embereket zaklatta és becsapta, úgyhogy azok kénytelenek voltak az ő tetszése szerint cselekedni. De ha azt akarták a papok, hogy a gyermek valakivel szemben könyörtelen legyen, még hátat is fordított az illetőnek. Talált egyszer az angol király is egy hasonló szobrot. Megmutatta a népnek, majd összetörette. Pedig jó lenne, ha az ilyesmit megőriznék, hadd lássák utódaink milyen emberek voltak a pápa hívei.

2. Az egyetemen

Erfurtban három és fél évig tanultam. Másfél év alatt a baccalaureusi, további két év alatt a magisteri tudományos fokozatot értem el.

Az erfurti egyetem akkor igen híres volt. A többi egyetem az erfurtihoz képest csak elemi iskolának számított... Micsoda méltóságot és pompát fejtettek ki, amikor magistereket avattak! Hogyan vitték a fáklyákat előttük, és milyen tiszteletben részesítették őket! Ennek a világnak bármiféle más öröme aligha ér fel ezzel. Igen nagy volt a pompa és a lárma akkor is, mikor doktorokat avattak. Ilyenkor a városban szertelovagoltak és ehhez külön ruhákat és díszeket vettek fel. Egyebekben Erfurt nem volt más, mint a züllés tanyája és sörház.

Aristotelész iratait gondosan olvastam s őt meg kell szeretni, mert a tudományos módszert pontosan betartja, ha egyébként nem tárgyal is nagy dolgokat. Ugyanis lélekről, Istenről, a lélek halhatatlanságáról semmit sem tud. Cicero tanításában felülmúlja Aristotelészt. Cicerónak a "Kötelességekről" írt műve messze meghaladja Aristotelész erkölcstanát. Cicero, a gondokkal és közügyekkel túlterhelt ember, sokkal nagyobb, mint a lusta Aristotelész, akinek bőven van pénze is, ideje is. Mert Cicero hozzá mer nyúlni az emberi gondolkodás legmagasabb kérdéseihez is, mint pl.: van-e Isten, milyen az Isten és törődik-e ő az emberek dolgaival? És azt állította, hogy kell lennie örökkévaló léleknek stb. Aristotelész azonban, jóllehet éles eszű gondolkodó volt, aki a tudományos rendszert pontosan megtartotta, de a lényeget nem tanította úgy, mint Cicero.

Aristotelész műveit a fizikáról, metafizikáról és a lélekről - s ezek a legjobb könyvei - tudom, hogy tökéletesen megértem. A metafizika a létről, a fizika pedig a levésről szól. E kettőben benne van Aristotelész minden tudománya. A metafizikáról szóló 12. könyvben ezt mondja: A legfelsőbb Lény önmagát szemléli. Ha önmagán kívül másra is nézne, meglátná a világ nyomorúságát. - Ezen a helyen hallgatólagosan tagadja az Istent.

Aristotelész és a Prédikátor könyvének erkölcstana között pedig az a különbség, hogy míg Aristotelész az élet tisztességét az ésszel méri, mely a legjobbat tanácsolja, addig a Prédikátor az Isten parancsolatainak a megtartásával.

Mikor Erfurtban tanultam, örökös civódás és háborúság volt a jogászok és a teológusok között. Amint a törvény és a kegyelem is egymást el nem bírják; így egymás ellen küzdenek a jogászok és a teológusok is. Istennek különös nagy kegyelme az, ha egy jogász jó keresztyén

Pedig atyám azt akarta, hogy jogtudományt tanuljak.

Egy Meiningenből való aggastyánnak, akinek a fiával barátságban voltam, panaszkodtam Erfurtban betegségem miatt. Mire ő ezt mondta: "Kedves Baccalaureus Úr, ne bánkódjék, ön még nagy ember lesz." Prófétát hallottam akkor. Diákkoromban egy másik öreg erfurti ember azt mondta nekem: "Változásnak kell jönnie, mégpedig nagy változásnak! Így nem maradhat!" Azt hiszem, ez meg is történt.

Ifjúkoromban, az 1500-as évek elején senki sem olvasta a Szentírást, úgyhogy mindenki előtt ismeretlen volt. A prófétákat se nem ismerték, se nem értették. Például én húszesztendős voltam már, de Bibliát még nem is láttam. Abban a hitben éltem, hogy a vasárnapi prédikációs könyvekben megírt szentírási részeken kívül nem is létezik evangélium és epistola. Egyszer aztán a könyvtárban találtam egy Bibliát... Ezekben a sötét időkben a pápa uralkodott a legteljesebb babonában és képmutatásban, akinek az angyalokéhoz hasonló tekintélyét sohase mertem volna megtámadni, ha Pál apostol világos bizonyságtételekkel és érvekkel meg nem mutatta volna a pápaság jövendő elvakultságát, és ha Krisztus szent felsége oly hatalmas villámcsapásokkal földre nem sújtotta volna a pápát: "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai." (Mt. 15, 9. Es. 29, 13 sk.)

Az erfurti egyetem könyvtárában láttam először a Szentírást. Olvasni kezdtem Sámuel könyvénél, de megszólalt a csengő s előadásra kellett mennem. Nagy kedvem lett volna elolvasni az egész könyvet, de akkor nem volt rá alkalmam. Amikor diákkoromban a Biblia kezembe került, Sámuel anyjának történetét olvastam. Nagyon tetszett a könyv s arra gondoltam, milyen boldog leszek, ha valamikor nekem is lesz ilyen könyvem. Kevéssel utóbb egy postillás ^[7] könyvet vásároltam. Ezt nagyon szerettem, mert több evangéliumot tartalmazott, mint amennyit az esztendő folyamán a szószékről tanítani szoktak.

Később, amikor beléptem a szerzetesrendbe és elhagytam mindent, magam felől kétségbeesve ismét a Bibliát óhajtottam. Adtak is egyet a testvérek. Ezt szorgalmasan olvastam és emlékezetembe véstem. De csakhamar elvették tőlem és skolasztikus könyveket adtak.

Még Erfurtban, fiatal magister koromban, a Biblia olvasása közben - nagy aggodalmamra - odáig jutottam, hogy a Szentírás puszta szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem. Ennek ellenére az erfurti könyvtárban ilyesféle gondolataim támadtak: "Mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz?" Az ilyen megfontolások akadályoztak a Szentírás olvasásában.

Egy barátommal a szünidőben haza akartam menni. Útközben véletlenségből kardommal megsebesítettem a lábszáramat s átvágtam az ütőeret. Egyedül voltam kísérőmmel a határban, Erfurttól mintegy félmérföldnyire, körülbelül olyan távolságra, mint Eutzsch Wittenbergtől. Hevesen tört elő a vér és nem lehetett elállítani. Ujjammal keményen leszorítottam a sebet, de ettől erősen feldagadt a lábam. Halálos veszedelemben voltam itt és ezt kiáltottam: "óh Mária, segíts!" Éjjel, amint betegen feküdtem, a seb ismét felszakadt. Eszméletemet vesztettem és újra Máriát hívtam segítségül. Ez húsvét utáni kedden történt, 1503-ban.

Amíg sebesülten feküdtem lakásomon, saját szorgalmamból megtanultam lanton játszani. A zene a felzaklatott ember legjobb megnyugtatója.

A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az ördögöt és megvidámítja az embert. Hallatára az ember elfeledkezik a haragról, erkölcstelenségről, gőgről és minden szenvedélyről. A teológia után a zenét becsülöm a legtöbbre. A Szentírásban is azt látjuk, hogy Dávid és Isten többi szent embere is Istenre irányuló gondolataikat versben, rímekben és énekben fejezték ki.

A zene már a fegyelemnek is fele, kitűnő nevelő, mely az embereket békésebbé, szelídebbé, erkölcsösebbé és okosabbá teszi. A zenét mindenkor szerettem. Aki ért ehhez a művészethez, rendszerint jóra hajló ember. A zenét az iskolában mindenesetre tanítani kell. A tanító értsen az énekléshez, különben látni se akarom. Sőt a fiatal lelkészjelölteket se szabad a lelkészi szolgálatra felavatni, ha a zenét tanulmányaik során nem művelték és nem gyakorolták.

Egyszer Erfurt közelében, Stotternheim falu mellett hatalmas vihar lepett meg. Közvetlen mellettem csapott le a villám s engem félelem fogott el, hogy hirtelen, megtérés nélkül kell meghalnom. A haláltól körülvéve, Szent Annát, a bányászok védőszentjét hívtam segítségül és megfogadtam, hogy kolostorba lépek: "Szent Anna segíts, én szerzetes leszek!"

Később mégis megbántam a fogadalmat s ezenfelül sokan le is akartak beszélni tervemről. Én azonban kitartottam mellette és az Elek napja előtt való napon, július 16-án, búcsúlakomára hívtam meg legjobb barátaimat azzal, hogy reggel majd bekísérnek a kolostorba. Amikor vissza akartak tartani, ezt feleltem: "Ma még láttok engem, de a jövőben soha!" Végül sűrű könnyhullatás mellett bekísértek. Atyám is nagyon haragudott fogadalmam miatt, én azonban ragaszkodtam elhatározásomhoz. Azt gondoltam, hogy a kolostort sohasem fogom elhagyni. Így teljesen meghaltam a világ számára. Mégis: nem szívesen lettem szerzetessé. Atyám is hevesen ellenezte lépésemet. Szinte eszét vesztette. Ismét letegezett ^[8] és atyai jóakaratát megvonta tőlem. Hiába akarták vele a jó barátok megértetni azt, hogy ha áldozatot akar hozni Istennek, akkor a legkedvesebb és legjobb fiát kell odaadnia.

3. Első évek a kolostorban

1505-ben magisteri fokozatot nyertem és még ebben az évben léptem kolostorba.

A prédikáló barátok jó szerzetesek voltak, igen képzettek és felfuvalkodottak. A szürke és mezítlábas barátok azonban babonásak és tanulatlanok voltak. Nem kellett nekik a tudás, nem is akartak tanulni, sőt megvetették a tanult embert. Hasonlók voltak az én kolostori társaim is. Ezek nehezteltek rám azért, mert tanulok s ezt mondták: "Sic tibi, sic mihi, sackum per nackum!" (Te is, mint én, akaszd nyakadba a koldustarisznyát!) Nem tettek különbséget. A tanulatlant épp annyira tartották, mint a tudóst. Nem törődtek azzal, hogy ki ügyes, ki ügyetlen, ki gyenge és ki erős; erre nem voltak tekintettel. Hajlíthatlan merevséggel kellett szabályaikat betartani és aszerint élni. Borzasztó, természetellenes emberi csodabogarak voltak ezek! Mert minden embernek az a természete, hogy szeretne tudni és cselekedni, amint Aristotelész mondja. Csak a szerzetesek olyan szörnyek, olyan durvák és tudatlanok, hogy nem akarnak sem tanulni, sem tudni - egészen ellentétben a természettel. Nem tudják, hogy az emberekkel ügyességük és képességeik szerint kell bánni. Nem tudnak azokról az intézményekről sem, melyeket Isten rendelt el: a család sokasít és táplál, a világi rend véd és oltalmaz, a lelkészi, vagy egyházi rend tanít és oktat. De erről a barátok mit sem tudnak.

Szerzetességükre igen büszkék voltak. Egyszer Arnstadtban voltam a mezítlábasok kolostorában. Az asztalfőn D. Kühne Henrik ült - egy mezítlábas, akit ők egészen kivételes embernek tartottak - és magasztalta előttünk, hogy milyen felséges dolog a szerzetesség s hogy ez minden más életforma felett áll. Hogy a szerzetes felvételekor olyan, mint az ártatlan gyermek, aki megtisztultan jön el a keresztségtől. De ha megbánta volna is, hogy szerzetes lett és ezzel minden előző jó cselekedetét elvesztette volna is, annyival még mindig előnyben van másokkal szemben, hogyha visszatér és ismét szerzetes szándékozik lenni, ezáltal újból olyan tisztává lesz, mintha a keresztségtől jönne. Ezt megismételheti valahányszor csak akarja, - mindannyiszor új keresztséget és ártatlanságot nyer. Mi fiatal szerzetesek ott ültünk, szemünk-szánkat nyitva felejtettük és valósággal odavoltunk az ájtatosságtól, amit belőlünk a mi szent szerzetességünkről szóló vigasztaló beszéd váltott ki. Ez volt a szerzetesek között az általános vélemény. Az bizonyos, hogy jámbor szerzetes voltam és a szerzetesi szabályokat olyan szigorúan tartottam meg, hogy elmondhatom: Ha valaha is egy szerzetes a mennybe jutott szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna. Ezt tanúsíthatják összes szerzetestársaim, akik engem ismertek. Mert ha tovább tartott volna, halálra gyötörtem volna magamat a virrasztással, imádkozással, olvasással és egyéb munkával.

Amikor szerzetbe léptem és mindent elhagytam, kétségbeesve önmagam felől, a Szentírást óhajtottam. A szerzetbe lépvén, könyveimet eladtam. Kevéssel előbb szereztem egy Corpus jurist (törvénytárat) és néhány más könyvet. Ezeket eladtam a könyvkereskedőnek. Plautuson és Vergiliuson kívül egyet sem vittem be a kolostorba. Itt a szerzetesek egy vörös bőrbe kötött Bibliát adtak a kezembe. Hamarosan annyira otthonossá lettem benne, hogy tudtam lapról lapra hol mi van és ha egy mondást idéztek, azonnal tudtam az első pillanatban, hogy hol van megírva. Nem is tetszett nekem akkor semmiféle más tanulmány, mint a szentírási tudományok. Borzasztó undorral tanultam a fizikát, közben pedig égett a lelkem, hogy mikor térhetek vissza a Bibliához.

Dr. Usingen, egy ágostonos barát, aki nekem tanárom volt az erfurti kolostorban, amikor látta, hogy a Bibliát mennyire szeretem és milyen szívesen olvasom Isten szent igéjét, egyszer így szólt hozzám: "Ejnye, ejnye Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni; azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!"

1507. május 2-án tartottam első misémet. Az első misét nagyon értékelték és sok pénzt hozott. Ilyenkor a kánoni órákat fáklyafénynél töltötték. Ekkor a kedves fiatal úrnak az édesanyjával - ha még életben volt - táncolnia kellett, hogy még a nézők is megálltak és sírtak örömükben.

Amikor szerzetes koromban első ízben kellett a mise szövegében ezeket olvasnom: "Téged, legkegyelmesebb Atyánk", továbbá: "Feláldozzuk neked, az Élőnek, az Igaznak és Örökkévalónak..." nagyon megijedtem e szavaknál. Arra gondoltam, hogyan szólíthatok meg ilyen felséget, holott egy hercegnek, vagy királynak a meglátásakor, vagy a velük való beszéd alatt is már mindenki megilletődik. Azt hittem, elfutok az oltár elől és így szóltam a rendfőnökömhöz: "Prior úr, félek, el kell futnom az oltártól!" Erre ő korholt: "Csak rajta! Tovább, tovább!" Ennyire megijedtem e szavaktól. Megéreztem, hogy itt valami nincs rendben. Abban az időben aki el akarta volna venni tőlem a misét, azzal keményen szembeszálltam volna, mert én azt teljes szívemből imádtam. Erfurti fiatal szerzetes koromban egyszer kimentem egy faluba koldulni a szerzet számára. Egyik napon csendesmisét szándékozván mondani, felöltöztem a szertartáshoz. Ekkor a sekrestyés a kórus és orgona helyett lantpengetés mellett elkezdte énekelni a Kyrie eleison-t és a Patrem-et. Ezzel kényszerített arra, hogy végigénekeljem a misét. Az ilyen "orgonához" nem szoktam hozzá s bizony nehezen tudtam visszatartani a nevetést. Az én "Glória in excelsis"-emet is az ő Kyrie-je szerint kellett énekelnem.

Sokat gyötörtek minket a misével, különösen pedig a keresztekkel. Mecum Frigyes úr gyakran mondotta nekem, hogy ő ezt egész életében sohasem tudta csinálni. Szerencsétlen emberek voltunk, pedig az egész nem volt más, mint bálványozás. Valóságos bálványozók voltunk. Egyeseket annyira megijesztettek az úrvacsora szereztetési igéivel ("Vegyétek és egyétek..."), különösen azokat, akik istenfélők voltak és komolyan vették a dolgot, hogy valósággal remegtek, ha ezeket a szavakat mondták: "Ez az én testem." Mert ezt megakadás nélkül kellett kimondani. Aki itt megakadt, vagy egy szót kihagyott, az nagy bűnt követett el. Azért e szavakat olvasni kellett minden idegen gondolat nélkül, de úgy, hogy csupán ő maga hallotta, a körülötte lévők nem. Én is ilyen jámbor szerzetes voltam tizenöt esztendeig. Isten bocsássa meg nekem. Erfurtban a laikus (nem papi) szerzetestársainknak négyszáz Miatyánkot kellett naponta elimádkozniok a kánoni órák helyett. Egyszer az egyik barát így szólt: Ha én volnék az Úr Isten, bizony nem hallgatnám meg ezt a sok fecsegést minden baráttól. Az igazi imádság olyan, mint Mózesé a Vörös tengernél, aki kiáltott Istenhez és nem sokat beszélt. (II. Móz. 14, 15) Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról, vagy négy hétről és ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy egy, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam egy szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. De csakhamar összegyűlt egy köteg s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem. Végül egész negyedévnyit gyűjtöttem össze. Ez már olyan sok volt, hogy egészen el is hagytam. Az erfurti kolostorban volt egy doktor, aki negyedévig távol volt. Mikor visszajött, az imádsághátralék annyira megszaporodott, hogy nem érhette utol magát. Azért, hogy minél előbb készen legyen, maga mellé vette két társát, adott nekik néhány forintot, hogy segítsenek neki imádkozni. Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk. De erről ti már mit sem tudtok. Így szinte kétségbeestem Isten miatt.

4. Erfurt, Wittenberg

Erfurtban szorgalmasan olvastam a Szentírást. Egy-egy nagy fontosságú ige uralkodott néha egész napon át minden gondolatom felett. Főképp a fontosabb prófétáknál vannak olyan igék - jóllehet nem értettem még őket -, melyekre még ma is emlékszem. Ilyen például Ezékielnél: "Nem gyönyörködöm a hitetlen halálában." (33, II)

Petrus Lombardus (1105-1160), akinek négy könyve a "Sententiák" a leghíresebb dogmatikai művek egyike volt, igen szorgalmas és kiváló tehetségű ember volt. Sok nagyszerű dolgot írt. Igazán hatalmas egyházi tanítómesterré válhatott volna, ha teljes erejével és igazságszeretetével a Szentírásra támaszkodott volna, így azonban maga zavarja össze művét sok haszontalan kérdéssel. Bizonyos, hogy ő és társai a legjobb gondolkodók voltak a maguk idején, de az ő koruk egészen más volt, mint a mienk. Mert a skolasztikusok odáig jutottak, hogy tanításuk szerint az embernek a jóravaló erkölcsi ereje megvan, csak kissé megsérült. Mégis van képessége az embernek arra, hogy saját erejéből Isten kegyelme nélkül is betöltse a törvényt. Aki megkapta a kegyelmet, az természetesen könnyebben betölti a törvényt, mint pusztán a maga erejéből tehetné. Ilyesféle szörnyűségeket tanítottak anélkül, hogy meglátták volna Ádám bukását, avagy megértették volna, hogy Isten törvénye szellemi természetű.

Azok a felhők, melyekből nem esik eső, hasonlók a törvényhez és a belőle származó igazsághoz. A törvény üdvösséget ígér ugyan, de nem adja meg, mert nem adhatja, hiszen nem evégből kaptuk. Pál apostol is ezt mondja a Galatákhoz szóló levélben: "Ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság." (3, 21) Tehát a törvény éppen olyan, mint az a felhő, mely úgy látszik, mintha esőt hozna, de nem hoz.

A törvénynek egyetlen részecskéje sem vezet megigazulásra. Aki a törvényt helyesen megérti, azt kétségbeesésbe viszi, aki helytelenül értelmezi, azt képmutatóvá teszi. A helytelenül értelmezett evangélium elbizakodottá, helyesen értelmezve viszont istenfélővé és kegyessé teszi az embert. Tehát a törvény a parancsolatok áthágása miatt adott (Gal. 3, 19), hogy az emberek vágyakozzanak Krisztus után.

Erfurt városából a "bolond esztendőben" (1510) nem a pénz hiányzott, hanem a bölcsesség. Egy közmondás így szól:

Magabízó gőg, titkos irigység s meggondolatlanság,
E három ellenség tette tönkre Rómát és Trója hatalmát.

Így történt Erfurtban is.

Erfurtból Wittenbergbe való távozásom 1508 őszén oly hirtelen történt, hogy legjobb barátaim is alig értesültek róla. Így hát felsőbb parancsra, vagy még inkább Isten akaratából Wittenbergben vagyok. Tudni akarod, hogy megy sorom? Hála Istennek jól vagyok, csak a sok tanulás fáraszt, különösen a bölcsészet, amit már kezdettől fogva legszívesebben felcseréltem volna a hittudománnyal. Mégpedig az olyan hittudománnyal, mely a dió belét, a búzaszem lelkét s a csontok velejét vizsgálja. De Isten az Isten. Az emberek véleménye sokszor, sőt majdnem mindig téved, ő azonban a mi Istenünk, Ő vezet majd minket állandóan szerétéivel.

Ezek a szászod nagyon barátságtalanok és udvariatlanok. Tőlük lágyan nem kapsz sem jó szót, sem eledelt. Ezt mondják: Kedves vendég, nem tudom, mit adhatnék enned, a feleségem sincs itthon, nem tudlak megvendégelni. Itt Wittenbergben is tapasztalhatjátok, mily barátságtalan a nép, nem törődik sem erkölccsel, sem vallással. Egyetlen polgár sem taníttatja fiát, pedig látja az idegenek jó példáját. A wittenbergiek a polgáriasuk világ legszélén laknak. Ha kissé távolabb lennének, már egészen beleesnének a barbárok világaiba.

Egyszer egy Lipcséből érkező utas elmondotta, hogy lassan szemerkél az eső a távoli pusztaságon, a wittenbergi földeden azonban nem esik s a vetések a nagy szárazságban kiégnek. Olyan az eső - mondám -, mint a mi prédikálásunk: a pusztaságban esik, ahol nem nevel gyümölcsöt.

Isten igéjének a hirdetőit üldözik vagy a zsarnokok, vagy a hálátlan "barátok". Ahol az uralkodó nem istenfélő ember, ott többet szenvednek az igehirdetők hallgatóiktól, mint ellenségeiktől. A nürnbergieknél nem tudnám keresztülvinni, hogy lelkészeiket sajátjukból tartsák el. De a wittenbergiek sem áldoznak többet az evangéliumért egy egész esztendőre, mint négy krajcárt. Ugyanis ennyi adót fizet egy-egy ember. - Ha magam nem tapasztaltam volna, nem tudnám elképzelni, hogy az ördögnek ilyen nagy hatalma van a világban. Rettentő durva tévedései voltak a pápaságnak. Akkor még nem ragyogott az evangélium fénye. Most szégyenkezünk, ha elgondoljuk, mi mindent imádtunk, amiket ereklyeként mutogattak, pl. szent József nadrágját, szent Ferenc alsónadrágját stb. Ezeket itt Wittenbergben mutogatták. Ellenben alig akadt olyan lelkész, aki a lélek legkisebb baján is segíteni tudott volna jó tanácsaival. Sőt a terhes és szoptató anyáknak szigorú böjtöt rendeltek el s ez alól nem volt felmentés.

Szemérmetlenül dicsekedtek még azzal is, hogy szent Mihály főangyal szárnyából van tolluk. A mainzi püspök pedig azzal büszkélkedik, hogy neki van egy kis lángocskája annak a csipkebokornak a tüzéből, mely Mózes előtt lángolt. Spanyolországban Compostellában mutogatják azt a zászlót, mely Krisztus kezében volt amikor a poklokra alászállott. Mutogatnak még töviskoronát, szegeket a keresztből, sőt Máriától való tejet is.

5. A római út

1510-ben voltam Rómában, Staupitz-cal kapcsolatos vitás ügyben utaztam oda. Isten csodálatos végzése volt, hogy Rómába mentem. Csak négy hétig voltam ott, de megláttam ezalatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges. Tizennégy napig jártam-keltem és nagy veszélyek között néztem meg a várost. A régi Rómát, ahol a legjobb és legszebb épületek voltak, a gótok lerombolták és a földdel tették egyenlővé. A Capitolium hegyen van a minoriták kolostora. A Tarpeius nevű hegy magasabb, mint az Aventinus, a Capitolium, vagy a Quirináli hegy. A Colosseumot kör alakúra építették, 15 fokozat magassággal s e fokozatok körös-körül egymás fölé emelkednek úgy, hogy rétegesen helyezkedhetett el és nézhetett mintegy 200 000 ember. Még állanak a falak és megvan az alapzat. Ezután következik a szent Callixtus katakomba, ahol néhány ezer vértanú van eltemetve.

Rómában nem tudják, hogy Péter és Pál apostolt hová temették, koponyájukat mégis mutogatják.

Mivel az Úr, a mi Istenünk sodort bele engem ebbe a rút perpatvarba, hogy a pápa ellen írjak, százezer forintért sem adnám, hogy Rómát láttam. Enélkül folyton aggódnom kellene, hogy a pápa ellen erőszakosan és jogtalanul lépek fel.

Abban az időben volt Rómában egy mezítlábas barát, Lajos úr, egy Egyed nevű ágostonrendi, valamint más két prédikáló szerzetes, akik szidták és kifogásolták a pápaság tévelygéseit. A legközelebbi reggelen azonban holtan találták őket, nyelvük pedig ki volt vágva.

A régi Róma nyomait alig lehet felismerni. Látja az ember a színházat, Diocletianus thermáit, melegfürdőit, amelyhez 25 német mérföldnyi vezeték tartozott. Ez egészen Nápolytól jött egy gyönyörű pompával épített házba. Itt volt a világ kincse és gazdagsága; ezért hozzá is láttak és vágyaik szerint éltek.

A szent Péter székesegyház építése több mint 130 évig tartott. Nagy pénzösszeget fordítottak rá.

A pápa ugyanis megparancsolta az angyaloknak, hogy azoknak a lelkét, akik Róma felé útközben meghalnak, még abban az órában vigyék a mennybe. Ezért írt Húsz János a pápa ellen, mert neki nincs arra hatalma, hogy az angyaloknak parancsoljon.

Amikor Rómát távolról megpillantottam, földre borultam, kezeimet felemeltem, és így szóltam: "Üdvözlégy szent Róma, valóban szent, a vértanúktól és az ő vérüktől, mely itt ömlött ki."

Ilyen érzésekkel jártam Rómában. Ilyen "eszét vesztett szent" voltam. Végigzarándokoltam valamennyi templomot és katakombát s elhittem mindazt, amit ott összehazudoztak. A Rómában mondott misékről azt állították, hogy minden egyessel a pap kiszabadíthat egy lelket a "tisztítótűzből". Én is tartottam Rómában sok misét és szinte sajnáltam, hogy édesapám és édesanyám még élnek, mert inkább szerettem volna őket miséimmel, egyéb jócselekedeteimmel és imádságaimmal a tisztítótűzből kiszabadítani. Rómában az a közmondás járja, hogy "boldog az az anya, akinek fia szombati napon a szent János templomban (római zarándokhely) misét mond". Mennyire szerettem volna én akkor édesanyámat üdvözíteni! De igen sok pap tolongott és nem jutottam hozzá. Helyette megettem egy sózott halat.

Rómában 1511-ben dr. Staupitz hallott egy mezítlábas szerzetesről, aki azt álmodta, hogy X. Leó pápa idejében egy remete meg fogja támadni a pápaságot. Ezt mi akkor még nem tudtuk megérteni. Akkor még igazán nem gondoltam arra, hogy én leszek az a remete. Az ágostonrendi barátokat ugyanis remetéknek is nevezik. Rómában kitűnő és kemény kormányzat van. A kapitány és a bíró minden éjjel keresztül lovagol a városon 300 szolgával és erős őrséget tart. Akit az utcán ér, annak meg kell állnia. Ha fegyver van nála, vagy felakasztják, vagy megfojtják és a Tiberisbe dobják. Mégis feslett az élet és gyilkolnak.

Róma, ahogy ma áll és látható, a régi épületekhez képest olyan, mint valami hulla. Mert ahol ma házak állanak, ott voltak egykor a tetők. Ilyen vastag réteg az omladék. A Tiberisnél is látható, hogy a réteg vastagsága két katonai dárda hosszúságának felel meg.

Most nagy a pompa. A pápa szép, feldíszített ménlovakkal tart diadalünnepet, amelyek előtte vonulnak, ő maga pedig a Szentséget (igen a kenyeret!) egy szép fehér ménlovon viszi.

II. Gyula pápa egyszer elhatározta, hogy a Ferenc-rendet megreformálja. Erre azok 80 000 dukát aranyat hoztak s azt neki ajándékozták. Mégpedig azért, hogy ezzel rábírják a tervezett reform elejtésére. Az aranypénzen fegyveres katona képe volt. Mikor ezt a pápa meglátta, állítólag így szólt: "Ki tudna ilyen sok fegyveres ellen harcolni?"

Római utam legfőbb célja az volt, hogy teljes, ifjúságomra is kiterjedő gyónást végezzek, hogy istenfélő legyek. Ilyen gyónást Erfurtban már kétszer is tartottam. Rómában azonban teljesen tanulatlan emberekhez kerültem. Uram Isten, mit érthetnek a lelki dolgokhoz a bíbornokok, akik oly sok politikai munkával és megbízatással vannak túlterhelve! Elég fáradság van velünk, akik mindennap tanulunk és óránként gyakoroljuk magunkat! Nem sokáig voltam ugyan Rómában, de sok misét tartottam és sokat láttam tartani, úgyhogy borzadok, ha csak rá is gondolok. Itt hallottam más durva élcelődés közben egyeseket nevetni és dicsekedni azzal, hogy a mise közben a kenyér és bor fölött ezt mondják: "Panis es et panis manebis" (kenyér vagy, és kenyér is maradsz) és így mutatják fel a szentségtartót a népnek. Én akkor fiatal és igazán jámbor szerzetes voltam s az ilyen beszéd fájt nekem. Mit is gondolhattam volna? Mi más juthatott volna eszembe, mint ilyen gondolatok: Itt Rómában szabadon és nyíltan így beszélnek az asztalnál? Ha a pápa, a bíbornokok és a pápai udvar papjai mindnyájan így tartják a misét, hogy becsaptak engem, aki tőlük annyi misét hallgattam! Emellett erősen undorodtam attól is, hogy ők olyan gyorsan el tudták végezni a misét, mintha szemfényvesztő játékot űznének. Ugyanis amíg én az evangéliumhoz, a mise 41 része közül a tizedikhez értem, a mellettem lévő pap már elvégzett egy misét és átkiáltott hozzám: "Tovább, tovább, siess, eredj már onnan!" Bennünket egyszerűen kigúnyoltak, akik istenfélő szerzetesek voltunk, a keresztyén embert pedig bolondnak tartották. Tudom, hogy ők hat, vagy hét misét is elvégeztek, míg én egyet. Ők pénzt fogadtak el érte, én azonban semmit se. Olaszországban semmi sem szégyen, csak a szegénység. A gyilkosságot és a rablást is büntetik ugyan még egy kissé, mert meg kell tenniök. Egyébként azonban nincs bűn előttük, ami igazán súlyos volna.

Nem adnám ezer forintért sem, hogy Rómát láttam, mert nem tudtam volna ezeket elhinni, ha más mondta volna és magam is nem láttam volna. Róma egykor a legszentebb város volt s most a legromlottabb. Mi is úgy vagyunk, mint a próféták, akik hasonlóan panaszkodnak: "Paráznává lett a hív város." (Esaiás 1, 21.) Mert ami a legjobb, abból válik, ha megromlik, a legrosszabb. A világ mindig hű marad önmagához: hitszegő, sátán országa, Krisztus ellensége.

Borzasztó bálványozás folyik ott; ha valaki misét akar tartani, odafutnak a népek nagy tömegben s ha valaki egy félórával tovább húzza, kap egy egész marék aprópénzt. Az áldozati misénél pedig akkora a tolongás, hogy ugyanannál az oltárnál egyidőben két pap áll egymással szemben és úgy tartják a misét. Már nagyon otthon vannak a mesterségükben; egészen rövid idő alatt összecsapnak egy misét. Ha ezek lejönnek, más kettő megy fel és misézik. Ezért szeretném, ha minden leendő lelkész előzőleg Rómában lett volna és látta volna, mi történik ott.

Olaszország igen termékeny, jó és szép ország. Különösen Lombardia völgye, mely mintegy 20 német mérföld széles. Közepén folyik a Pó; igen szép folyó, olyan széles, mint Wittenbergtől Brate-ig; két oldalán emelkednek az Alpok és az Apenninek.

Az olaszok jobban félnek szent Antaltól és Sebestyéntől, mint az Úr Krisztustól, aki szeretetteljes és jóságos. Ha valaki azt akarja, hogy háza biztonságban legyen, ráfesti a tüzes dárdát tartó szent Antalt.

Lombardiában, Pádua mellett a Benedek-rendnek igen gazdag kolostora van. Ennek évenként 36 000 dukát arany a jövedelme. Itt olyan vígság és dőzsölés folyik, hogy 12 000 dukátot a vendégeskedésre költenek, 12 000-et az épületekre, a harmadik részt pedig a konventre és a testvérekre. Voltam ebben a kolostorban s itt becsületesen megvendégeltek és elláttak. Isten tisztelete azonban nem az a gazdagság, melyről ez a közmondás szól: Mater religio peperit divitas, postea filia devoravit matrem. A vallás, mint anya, gazdagságot szült; azután a leány elnyelte az anyját.

Olaszországban a kórházakat igen jól ellátják. Az épületek szépek, az étel, ital jó, szorgalmas szolgáik és tanult orvosaik vannak. Az ágyak és a ruházat ragyogó tiszta. A szobákat szépen kifestetik. Ha beteget hoznak be, levetik ruháit egy jegyző jelenlétében, aki hűségesen feljegyzi és beírja azokat. A ruhákat jól megőrzik. Ezután fehér zubbonyt adnak a betegre és szépen megvetett tiszta ágyba fektetik. Csakhamar hoznak két orvost, majd jönnek a szolgák, ételt, italt szolgálnak fel tiszta üvegben és edényben. Egy ujjal sem érnek hozzá, tálcán hozzák. Tiszteletre méltó matrónák és asszonyok is jönnek elfödött arccal, pár napig szolgálnak a szegényeknek ismeretlenül, úgyhogy az ember nem tudja róluk, kicsodák. Ezután ismét hazatérnek. Firenzében láttam, hogy a kórházakat ilyen szorgalmasan gondozzák. Ugyanígy viselik gondját a lelencházaknak is, melyekben a gyermekeket igen jól táplálják, nevelik, oktatják és tanítják. Mindnyájukat egyforma és egyszínű ruhákba öltöztetik s nagy gonddal ügyelnek rájuk.

6. A teológia doktora

Staupitz áthelyezett Wittenbergbe 1511 nyarán. Itt egészen beleestem a skolasztikus tudományba. S mikor a Bibliával kapcsolatosan behatóan megvitattuk a dolgokat, már annyira előrejutottunk, hogy a végső okokat kerestük. A jelenlévők azt mondták, hogy ezeket előre el kell fogadnunk, a tudósok erre az eredményre jutottak s nem szabad velük szembehelyezkedni. Én azonban erősködtem: próbáljuk meg, ne fogadjuk el őket előre! Ezután óvatosan visszavonultam a skolasztikusoktól, egyedül, magamban akartam tanulni s imádkozni. Tanulmányoztam a szentírásmagyarázó tudósokat és leginkább a zsoltárokban leltem kedvemet. Átnéztem a szaktekintélyek műveit, hogy bizonyítékokat fedezzek fel. De amint az írásmagyarázatokat átkutattam, azt láttam, hogy mindegyik ellentmond önmagának. Mégsem mertem megtámadni a tudósok véleményét. Staupitz azonban újra előhívott és megbízott azzal, hogy előadásokat tartsak és prédikáljak. Elrendelte továbbá, hogy minden előadás az asztalnál történjék és a Szentírást a szerzetben mindenütt olvassák. Én előadásaimban és prédikációimban is megmaradtam a Szentírás alapján. Ezért aztán két esztendő múlva itt eretnek hírébe keveredtem.

A kolostorban volt elég étel és ital, de szívünk és lelkiismeretünk kínokban vergődött. Pedig a lélek szenvedése a legsúlyosabb. Sokszor megijedtem Jézus nevének hallatára és ha a keresztre pillantottam, úgy éreztem, mintha villám sújtott volna.

A kolostorban nem törődtem sem asszonnyal, sem vagyonnal, hanem amiatt remegtem és vergődött a lelkem, hogy miképp lesz hozzám kegyelmes az Isten. Igen nehéz dolog az embernek hinnie, hogy Isten kegyelmes hozzá. Az emberi szív ezt fel nem foghatja. Hogy is történt ez velem? Fiatal koromban Eislebenben az úrnapi körmenet alkalmával, amelyben én is papi ruhába öltözve vettem részt, a szentség előtt, amelyet dr. Staupitz vitt, annyira megijedtem, hogy verejtékezni kezdtem, és csak arra gondoltam, hogy meghalok a nagy ijedségtől. Amint a körmenet véget ért, meggyóntam és elpanaszoltam ügyemet dr. Staupitznak. Ő erre így szólt: "A te gondolataid nem Krisztuséi". S e szavával komoly vigasztalást nyújtott.

Dr. Staupitz sok jót cselekedett. Különösen kedvelte és támogatta azokat, akik tanulmányokat folytattak.

Staupitz azt akarta, hogy igehirdető legyek. Nagyon féltem a szószéktől. Mégis ebben az irányban kellett előrehaladnom. Rákényszerítettek a prédikálásra. Eleinte az ebédlőben kellett beszélnem a testvérekhez. Mennyire féltem a szószéktől!... Több mint 15 érvem volt, melyekkel dr. Staupitz előtt vissza akartam utasítani a megbízatást, épp e körtefa alatt ahol most ülünk. De nem használt semmit. Végül ezt mondottam: "Dr. Staupitz Uram, Ön a halálba kerget engem; nem élek még egy negyed évet sem" - így felelt: "Legyen az Isten nevében! Istenünknek nagy dolgai vannak; odafönt is nagy szüksége van okos emberekre!"

Milyen sokat prédikáltam! Azt hiszem ezer esztendő alatt sem akad olyan ember, akinek a hivatása annyira súlyos terhet jelentene, mint nekem, aki már 30 éven át prédikáltam, sokszor egy nap háromszor, azonkívül mindennap a böjtben. Néha egy napon négy prédikációt is mondtam, úgyhogy azt hiszem, tartottam annyi prédikációt, mint Ambrosius és Augustinus.

Ha prédikálni akarsz, beszélj Istennel ilyenformán: "Édes Istenem, az a szándékom, hogy a Te dicsőségedet hirdessem, Rólad beszéljek, Neked adjak hálát és a Te neved dicsőítsem. Jóllehet én ezt nem tudom olyan jól, amennyire kellene."

Álmomban sokszor szenvedtem, mert azt éreztem, mintha prédikálnom kellene és nem volna meg a kéziratom.

Krisztus prédikálása igen nehéz és veszélyes tisztség. Ha ezt annak idején tudtam volna, sohasem prédikáltam volna, hanem Mózessel együtt (II. Móz. 4, 13.) azt mondtam volna: "Kérlek Uram, csak küldd, akit akarsz." Senki nem tudott volna rábírni a prédikálásra.

Sokszor tettem magamnak szemrehányást, amikor a szószékről lejöttem: "Pfúj, hogyan prédikáltál?! Ezt ugyan jól megcsináltad, nem ragaszkodtál a kézirathoz." De ugyanezt a beszédet az emberek igen-igen dicsérték, hogy ilyen szép prédikációt már régen nem mondottam. Amikor a szószékről lejöttem és gondolkoztam, azt találtam, hogy egyáltalán semmit, vagy igen keveset prédikáltam abból, amit leírtam.

Minden lelkésznek meg kell szoknia, hogy világosan és egyszerűen prédikáljon. Gondolniok kell arra, hogy fiatal, fejletlen értelmű embereknek prédikálnak, a pórnépnek, mely épp oly keveset ért meg, mint a fiatalok. Ilyenek vannak a legtöbben. Olyan legyen a beszéd, hogy ezek is megértsék, vagy legalább valamit felfogjanak belőle és életüket megjobbítsák. Nekem és Melanchthon Fülöpnek nem kell, hogy prédikáljanak, noha mi is tanulhatunk. Nem kell a prédikálásnál a nagy szavakkal vitézkedve dobálózni, pompásan és művésziesen, hogy lássák, milyen tanult az ember és nem szabad a maga dicsőségét keresnie. Nem erre való ez a hely. A hallgatósághoz kell alkalmazkodnia és ez hiányzik általában a lelkészeknél. Úgy prédikálnak, hogy a köznép igen keveset tanul belőle... Egyszerűen prédikálni nagy művészet. Krisztus maga így tett. Ő a földmívelésről, a mustármagról beszél és csupa egyszerű, pórias hasonlatot használ. Krisztus a lehető legegyszerűbben beszélt és mégis ő maga volt az ékesszólás. A próféták se túl magasak, mégis sokkal nehezebbek. A leghelyesebb és legszebb ékesszólás az egyszerű beszéd.

Így hát Wittenbergben igehirdető lettem. Kevéssel ezután Staupitz, a rendfőnököm egy napon elgondolkodva ült az alatt a körtefa alatt, mely ma is az udvaromon áll.^[9]

Egyszer csak így szólt hozzám: "Magister Úr, Önnek le kellene tennie a doktorátust; így tud majd alkotni." Amint vonakodtam, így szólt Staupitz: "Ugyan kedvesem, ne légy okosabb, mint az egész konvent és az atyák." Erre én: "Bizonyos, hogy nem fogok sokáig élni, minek hát ilyen nagy költségeket csinálni?" Staupitz ezt válaszolta: "Mindegy. A mi Urunk Istenünknek most sok dolga van a mennyben, ha meghalsz a tanácsába kerülsz, neki pedig néhány doktorra is szüksége van!" Így utasított vissza tréfával. Nem sokkal ezután Lipcsébe utaztam, hogy a fejedelmi kincstártól az avatási költséget átvegyem.

28-ik életévemben (1512. október 19-én) avattak doktorrá. Amikor doktor lettem, még nem ismertem az evangéliumot. E szavak: "igaz" és "Isten igazsága", mint mennydörgés hatottak lelkiismeretemre. Amikor hallottam, megijedtem és azt gondoltam: "Ha Isten igaz, akkor meg fog büntetni."

7. Az igaz ember hitből él

Fiatal koromban a Példabeszédek könyvének egyik mondása (27, 23) majdnem halálomat okozta. Szorgalmasan megismerd a te juhaid külsejét, gondolj a nyájakra." Ez azt jelenti, hogy a pásztornak meg kell ismernie és értenie juhait. Ezt az igét a következőképpen fogtam fel: Lelkipásztorom és rendfőnököm előtt fel kell tárnom magam oly világosan, hogy megismerjék, mi mindent vittem véghez teljes életemben. Erre meggyóntam mindazt, amit gyermekkoromtól fogva cselekedtem, úgyhogy kolostori elöljáróm ezért még meg is feddett.

A pápa hívei a fülbegyónásnál csupán csak a külső cselekedetet vették figyelembe. Olyan gyónási láz volt, hogy az ember soha se telt el a gyónással. Ha valakinek utólag eszébe jutott egy bűn, visszasietett miatta a gyóntatóhoz, úgyhogy egy pap nekem ezt mondta: "Isten megparancsolta, hogy bízzunk az ő irgalmasságában. Eredj hát el békességgel." Dr. Schurff Jeromos a jogtudományok egyetemi tanára pedig annyira gyötrődött, hogy a szentség felvétele előtt háromszor, négyszer visszament a gyóntatópaphoz, sőt még az oltárnál az ostyakiosztáskor is a fülébe súgott egy-egy kételyt. S ha mi a gyóntatókat kifárasztottuk, ők viszont elcsüggesztettek bennünket feltételekhez kötött feloldozásaikkal: "Feloldozlak téged a mi Urunk Jézus Krisztus érdeme által szívbéli bűnbánatodért, bűnvallomásodért, cselekedeteiddel való elégtételedért és a szentek közbenjárásáért stb." Ezek a feltételek lelki bajokat idéznek elő. Mi pedig mindezt Istentől való félelmünkben cselekedtük azért, hogy megigazuljunk, roskadozván a számtalan emberi rendelkezés alatt.

Szent és jámbor szerzetes akartam lenni s nagy áhítattal készültem mind a miséhez, mind az imádkozáshoz. Bár a legnagyobb áhítatban voltam, mégis kételkedéssekkel mentem az oltárhoz és kételkedésekkel jöttem el onnan. Ha elmondottam is gyónási imádságomat, mégis kételkedtem; ha pedig nem imádkoztam, kétségbe estem. Teljesen eltöltött bennünket az a balhiedelem, hogy nem tudunk imádkozni, se meg nem hallgattatunk, hacsak nem vagyunk egészen tiszták és bűntelenek, mint a mennybéli szentek.

Én súlyosabb szenvedéseket állottam ki a szerzetességben virrasztásaimmal, böjtjeimmel stb., mint bárki azok közül, akik ma követnek engem. Szinte eszelősen és betegesen rabja voltam a régi babonának, testem és egészségem nagy kárára. Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem, és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken. Ilyen balgatagon akartuk testünket legyőzni a túlzásba vitt virrasztásokkal és fagyoskodással... Elvakultságomban nem ismertem Isten akaratát, mely szerint testemet gondoznom kellett volna, és nem lett volna szabad az önkínzásba bizakodnom. Mert én halálra gyötörtem volna magam a böjtöléssel, virrasztással és fagyoskodással. A legszigorúbb télben is csupán egy ócska csuha volt rajtam, úgyhogy majd megfagytam. Én, dr. Luther Márton, bizony megöltem volna magamat, ha nem jelent volna meg az evangélium világossága.

Bizonyos, hogy én minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jócselekedeteim révén nyerjem el az Isten előtti igazságot. Ezért nem ettem, nem ittam s nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük s nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan. Én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének a napjától és a kárhozattól. Azért mindenfelé segítséget kerestem, segítségül hívtam Máriát és szent Kristófot. De minél többet fáradoztam, annál inkább bálványimádóvá lettem. Krisztust nem láthattam, mert a skolasztikusok arra tanítottak, hogy bűnbocsánatot és üdvösséget egyedül saját jócselekedeteink révén remélhetünk.

A skolasztikus hittudomány egyértelműleg azt tanítja, hogy az ember pusztán természeti erőivel is kiérdemelheti Isten kegyelmét. Az összes skolasztikusok ezt tanították: Tedd meg mindazt a jót, ami csak tőled telik! Occam is, aki okosabb volt valamennyinél és megcáfolt minden más irányzatot, kifejezetten azt írta és tanította, hogy a Szentírásban nem található meg a tanítás, mely szerint a jó cselekvéséhez szükség van a Szentlélekre. Ezeknek az embereknek kiváló tehetségük volt és sok idejük, megöregedtek az egyetemi tanári munkában, de Krisztusból semmit meg nem értettek, mert megvetették a Szentírást. A Bibliát senki sem azért olvasta, hogy elmélyedjen benne, hanem csupán azért, hogy tudományos ismereteket nyerjen belőle, mint valami történeti könyvből.

A misztikusoknak a testté lett Krisztust mellőző, szemlélődő hittudománya is teljesen értéktelen. Ide vonatkozólag olvastam Bonaventurát (1221-1274), aki az emberi léleknek az elmerülő szemlélődés útján Istennel való összekapcsolódását hirdeti. Ez az ember majdnem elvette józan eszemet, mert Istennek az én lelkemmel való egyesülését az értelem és akarat egyesülése által - amelyről ő mesél - érezni akartam. E misztikusok csupa rajongó lelkek. Az igazi elmélyedő hittudomány, amely azonban inkább gyakorlati természetű, ez: Higgy a Krisztusban és teljesítsd kötelességedet. Hasonlóképpen Dionysius misztikus teológiája is merő mese.

Ha az eleveelrendelés tanítása felől gondolkodom, amely szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra, másokat az üdvösségre rendelt, mindent elfelejtek Krisztusról és Istenről és bizony odáig jutok, hogy Isten gonosztevő... Ha az eleveelrendelésről gondolkodunk, elfelejtkezünk Istenről. Elhallgat a "laudate" (dicsérjétek az Urat) és felhangzik a "blasfemate" (káromoljátok)! Az egészséges emberi észnek és a természetes értelemnek az a legnagyobb botránykő, hogy Isten saját önkényes akaratából az embert cserbenhagyja, megátalkodottá teszi, kárhozatba taszítja, mintha örömét lelné a nyomorultul elkárhozottaknak ily nagy bűneiben és örök gyötrelmében. Méghozzá az az Isten tenne így, akinek nagy irgalmát és jóságát stb. mindenütt hirdetik. Igazságtalannak, kegyetlennek, elviselhetetlennek tűnik fel, hogy így gondolkozzék valaki Isten felől. Ezen már sok nagy ember megütközött a hosszú századok folyamán.

S kit ne zaklatna fel? Magam is nem egyszer lelkem legmélyéig felháborodtam, egészen a kétségbeesés szakadékáig jutottam, úgyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak sohase teremtettem volna embernek. Ez akkor volt, amikor még nem tudtam, mennyire üdvös ez a kétségbeesés és mily közel van a kegyelemhez.

Ismerek egy embert, aki arról tesz bizonyságot, hogy sokszor rettenetes kínokat állott ki. Igaz ugyan, hogy egészen rövid ideig, de olyan súlyosan, oly pokoli módon, hogy nyelv azt ki nem mondhatja, toll le nem írhatja, ember el nem képzelheti, ha maga is át nem élte. Ha félórával, avagy csak egy tized órával is tovább kellene azt az embernek elszenvednie, tönkre menne belé, még a csontjai is porrá zúzódnának tőle. Ilyenkor iszonyatos haraggal jelenik meg a lélek előtt Isten s vele együtt az egész teremtett világ. Nincs menekvés sehová, nincs vigasztalás sehol, sem kívül, sem belül, minden csak vádol bennünket. Az ember pedig kétségbeesetten jajgat: "Elvettettem szemeid elől." (Zsolt. 31, 23.) Bátorsága pedig nincs, hogy könyörögjön: "Uram, ne feddj meg engem haragodban." (Zsolt. 6, 2.) Ebben a pillanatban - s mily borzalmas ez - a lélek nem tudja hinni, hogy valaha is megváltatik. Csak egyet érez: a gyötrelemnek még nincs vége. Mert az örökké tart s a lélek nem tudja csupán egy ideig tartó szenvedésnek elgondolni. Ilyenkor nincs más hátra, mint a puszta kiáltás segítség után, a rettenetes sóhaj, mely nem tudja, hol találhat segítséget. Ilyenkor az emberi lélek a megfeszített Krisztussal együtt megfeszíttetik, úgyhogy minden csontját meg lehet számolni. Nincs ilyenkor a lélekben egyetlen kis zug sem, amit be ne töltene a halálos keserűség, a borzadály, a félelem, a szomorúság - s mindez olyan, mintha az örökkévalóságig tartana.

Küzdelmeimben egy ágostonos barát a következővel vigasztalt: Aki az eleveelrendelés felől gondolkodik és emellett nem veszi tekintetbe Krisztust bölcsőjétől kezdve, amint szemünk elé lép, az olyan embernek hamarosan és kikerülhetetlenül kétségbe kell esnie. Staupitz sokszor tanácsolta ezt: "Ha az eleveelrendelésről van kedved vitatkozni - monda -, ezt Krisztus sebeinél kezdd el s azonnal megszűnik minden vita az eleveelrendelés felől."

Isten nekünk Urunk. Ha ő elhív, hirdetnünk kell az evangéliumot. Aki másként cselekedne, hogyan viselné el Isten haragját? Ugyanis a tiszteletlenség és hálátlanság már elérte a legmagasabb fokot. Staupitz ezt mondotta: "Arra a férfiúra kell feltekintenünk, akit Krisztusnak hívnak." Staupitz ezzel már kezdte hirdetni az evangéliumot. Hálás is vagyok érte. 1523-ban megírtam neki: "Ha kiestem is kegyeidből s ha nem is tetszem neked többé, mégsem illik hozzám, hogy hálátlanul megfeledkezzem rólad, hiszen a sötétségből az evangélium világossága általad ragyogott fel szívemben első ízben." Teológiámat nem egy csapásra tanultam meg, hanem lassankint mind mélyebbre és mélyebbre kellett hatolnom. A pápa és hittudósai miatt való lelki vívódásaim juttattak idáig, hiszen gyakorlás nélkül semmit sem tanul meg az ember.

Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltárigét: Igazságoddal szabadíts meg engem (Zs. 31, 2), mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája. Mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Így örökre elkárhoztam volna.

Viszont Isten könyörületessége, Isten segítsége, - az ilyen igéket már inkább szerettem. S hála Istennek, amikor megértettem a dolog lényegét és tudtam, hogy Isten igazsága azt az igazságot jelenti, mellyel ő tesz igazzá bennünket a Krisztus Jézusban nekünk ajándékozott igazság által - akkor értettem meg igazán nyelvtanilag is és ekkor lett kedvessé előttem az idézett zsoltárige.

Isten igazsága - ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés. Mert ha a pápa uralma alatt ezt olvastam: Igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt. 31, 2), továbbá: A te igazságodban (Zsolt. 86, 11), azonnal arra gondoltam, hogy ez az igazság az isteni harag büntető bosszúja. Pál apostolnak szívből ellensége voltam, amikor ezt olvastam: Istennek igazsága jelentetik ki az evangéliumban (Róm. 1, 16-17).

Később természetesen, amikor azt olvastam, hogy az igaz ember hitből él (Róm. 1, 17) és emellett még Augustinus iratait is átnéztem, egyszerre megörvendeztem. Amikor felismertem, hogy Isten igazsága nem más, mint a könyörületesség, mellyel minket igazaknak számít, ebben kaptam meg a segítséget.

"Igaz" és "Isten igazsága" ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam őket. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer ebben a toronyszobácskában tépelődtem ezek fölött az igék fölött: "Az igaz ember hitből él" (Róm. 1, 17) és "Isten igazsága", Isten kegyelméből ezt gondoltam: Ha nekünk, mint igazaknak, hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. Mert Isten igazsága az az igazság, mellyel minket Krisztus által igazzá tesz és megvált. Így ezeket az igéket megszerettem. A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek.

Hosszú időn át tévelyegtem és nem tudtam, hol is vagyok. Tudtam ugyan valamit, és mégsem tudtam, mi is az, míg bele nem ütköztem a római levél 1. részének 17. versébe: "Az igaz ember hitből él." Ez segített rajtam. Itt láttam meg, milyen igazságról szól Pál apostol. Előzőleg ez áll az igében: "Igazság". Erre összevetettem az ige elvont tartalmát (igazság) és valóságos tárgyát (az igaz ember) s bizonyosságra jutottam ügyem felől. Kezdtem különbséget tenni a törvény igazsága és az evangélium igazsága között. Előzőleg semmi más nem hiányzott nekem, csak az, hogy különbséget tegyek a törvény és az evangélium között. Mindent egynek vettem és azon a véleményen voltam, hogy Krisztus és Mózes között azon a korszakon, melyben éltek és tökéletességük fokán kívül nincs különbség. Amikor azonban az igazi különbségre rájöttem, hogy ti. más a törvény és más az evangélium, akkor átküzdöttem magam a nehézségeken.

Valami egészen különös égő vágyakozás fogott el, hogy Pál apostol római levelét megértsem. Ennek azonban akadálya volt. A világért sem szívem vérének a hidegsége, hanem egy igehely, mégpedig a római levél 1. részének 17. verse: "Isten igazsága jelentetik ki abban". Ugyanis gyűlöltem ezt az igét: "Isten igazsága", mivel - az összes egyházi tudósok szokása és szóhasználata szerint - azt tanultam, hogy ezt bölcseletileg kell értelmezni, mint úgynevezett alaki, vagy cselekvőleges (activ) igazságot, mely szerint Isten igaz és megbünteti a bűnösöket s igazság nélkül szűkölködőket.

Én pedig az igaz és bűnösöket büntető Istent nem szerettem, sőt ellensége voltam neki. Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy őt az én elégtételeim kiengesztelik. Így én haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen. Ezt mondtam: Hát nem elég, hogy a nyomorult és örökre elkárhozott bűnösöket az eredeti bűn következtében mindenféle baj terheli a tízparancsolatbeli törvény által, - nem, ez az Isten az evangéliummal a régi szenvedésre még új szenvedést halmoz és az evangéliumban is az ő félelmetes igazságát, és haragját tárja fel! Így toporzékoltam, dühös, felzaklatott lélekkel és az idézett íráshelynél kíméletlenül viaskodtam Pállal; emésztő vágy égetett, vajha megtudhatnám, mit is akar itt Pál apostol.

Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: "Istennek igazsága jelentetik ki abban..., miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él." Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből él".

Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Ezután emlékezetből átfutottam az egész Szentírást és egyéb kifejezésekből is összegyűjtöttem az idevágó igéket. Így pl. "Isten munkája", ti. az a munka, amit Isten véghezvisz bennünk; "Isten ereje", mellyel ő minket megerősít; "Isten bölcsessége", mellyel ő minket bölcsekké tesz; "Isten erőssége", "Isten üdvössége", "Isten dicsősége".

Amennyire előzőleg az "Isten igazsága" kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet, mellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam. Így Pál apostolnak ez a mondása számomra valóban az Edénkért kapujává lett. Később olvastam Augustinusnak a "Lélek és betű" című könyvét, melyben várakozásom ellenére azt találtam, hogy "Isten igazságát" ő is hasonlóan értelmezi, ti. annak az igazságnak, mellyel Isten ruház fel bennünket, amikor megigazít minket. Ő ugyan ezt nem részletezi és Krisztus igazságának nekünk ajándékozásáról nem mond meg mindent világosan. Augustinus mégis azt akarta, hogy Isten igazságát olyan igazságként tanítsák, amellyel mi igazakká tétetünk.

8. A szentírástudományok egyetemi tanára

Senki sem tud a Szentírás valamely helyéről méltóképpen szólni és senki sem tudja azt méltóképpen hallgatni, ha lelkének indulatai nem egyeznek meg a Szentírással, úgyannyira, hogy belsőleg érti meg azt, amit külsőleg hall és erre a vallomásra kényszerül: Igen, ez igaz! Isten igen nagy kegyelmének és csodálatos kitüntetésének tartom, ha valakinek megadatik, hogy a Szentírás igéit éppen úgy olvassa és hallgatja, mintha csak magától Istentől hallaná őket. Ki ne remegne meg testben-lélekben, ha tudná, hogy ilyen hatalmas felség szól hozzá?

Az élet minden viszonylatában az a helyzet, hogy a gyakorlat jobban képezi az embert, mint a puszta elméleti tanulás. A Szentírás puszta olvasása nem vezetett volna engem soha tudományomhoz. Ügyem és ellenségeim áskálódásai vittek bele. Eleinte életemmel és véremmel védelmeztem volna a misét s a szerzetesi intézményt. A gyakorlati élet azonban másra tanított meg. Pál apostol római levelének legfontosabb tárgya és az apostol célja az, hogy minden önigazságunkat és saját bölcsességünket megsemmisítse s azt a bűnt és boldogságot, ami már egyáltalán nem volt meg, ti. amelynek létezését önigazságunkban már egyáltalán nem is hittük, ismét helyreállítsa, megsokasítsa és naggyá tegye. Ezzel azt akarja velünk beismertetni, hogy bűneink nagyszámúak, hatalmasok s mind a mai napig megvannak. Meg akarja mutatni, hogy ezeknek valóságos elpusztítása végett feltétlenül szükségünk van Krisztusra és az ő igazságára.

Semmi sem lesz bennünk Isten igazságából és ilyen nincs is ott, ahol előzőleg a mi igazságunk teljességgel meg nem bukott és tönkre nem ment. Nem tudunk felállni, ha előzőleg el nem estünk; bizonytalan lábakon állunk... Egyébként Isten igazsága csúfsággá lenne és Krisztus hiába halt volna meg. Ezt tanítja a legmélyebben járó teológus, Pál apostol. A mi mai teológusaink előtt ez elméletileg talán nem, gyakorlatilag azonban teljesen ismeretlen. Ő maga is olyannak akar találtatni a Krisztusban, mint akinek nincsen saját igazsága (Fii. 3, 9). Hasonlóképp a bűnösök között elsőnek vallja magát (I. Tim. 1, 15). Ez nagylelkű és boldogító büszkeség. Mert Isten kegyelme és igazsága annál hatalmasabb bennünk, minél hatalmasabb a bűn (Róm. 5, 20), ti. minél kevesebb igazságot tulajdonítunk saját magunknak; minél inkább elítéljük, kárhoztatjuk és megutáljuk magunkat, annál hatalmasabban áramlik belénk Isten kegyelme.

Bizonyos, hogy saját lelkiismeretünkből nem hallunk egyebet, mint vádoló gondolatokat, mert Isten előtt - hacsak ő maga nem munkálkodik bennünk kegyelmével - a mi cselekedeteink teljesen értéktelenek. Természetesen könnyen megtörténik velünk az, hogy saját magunk előtt tisztára mosakodunk, különösen azért, mert könnyű tetszenünk önmagunknak. De mit használ ez nekünk? Legfeljebb cáfolhatatlanul megmutatja, hogy a törvényt igenis ismerjük. Mert az ilyesféle öntetszelgő gondolatok azt bizonyítják, hogy a jót megcselekedtük, a gonoszt pedig elkerültük. De ezzel még nem tettünk eleget Istennek s a törvényt nem töltöttük be teljesen.

Honnan kapjuk hát azokat a gondolatokat, melyek megigazítanak bennünket? Egyedül Krisztustól és Krisztusban. Mert amikor a Krisztusban hívő embert korholja és vádolja saját szíve, és ellene tanúskodik, mivelhogy gonoszt cselekedett, akkor az ember hamarosan elfordul ettől, Krisztushoz menekül és így szól: Ő tett eleget, ő az igaz, ő az én mentségem, ő halt meg érettem, igazságát ő tette enyémmé, bűnömet ő vette magára. Ha pedig az én bűneimet magára vette, ezek nem terhelnek engem többé, s én szabad vagyok. Továbbá, ha az ő igazságát nekem ajándékozta, akkor én igaz vagyok ugyanazzal az igazsággal, amellyel ő. Az én bűnöm nem tudja őt elnyelni, sőt eltűnik az ő igazságának végtelen mélységében. Mert ő Isten, akit magasztalunk mindörökké.

Irgalmasságában Isten minden embert, hazugot, hamisat, balgát, gyöngét, bűnöst az ő igazságával, igazságosságával, bölcsességével, erejével, tisztaságával valóságosan igazzá, bölccsé, erőssé, tisztává akar tenni. A hazugságtól, hamisságtól, balgaságtól, gyöngeségtől és bűntől úgy akarja őket megszabadítani, hogy az ő igazsága, igazságossága, bölcsessége, ereje, tisztasága felragyogjon bennünk és általunk.

Akik Istent igazán szeretik gyermeki szeretettel és szívbeli tiszta vonzódással, azokban ez nem természettől van meg, hanem egyedül a Szentlélek hatása következtében... Az ilyenek önként alkalmazkodnak Isten minden egyes akaratához, még ha a poklot és az örök halált mérné is rájuk, ha éppen ezt akarná Isten. Csak teljességgel legyen meg az ő akarata. Ennyire nem keresik saját érdeküket. De amennyire fenntartás nélkül alkalmazkodnak Isten akaratához, éppen annyira lehetetlenség, hogy a kárhozatban maradjanak. Kizárt dolog ugyanis az, hogy Istenen kívül maradjon, aki magát egészen átadja az ő akaratának. Most már az ember is azt akarja, amit Isten. Így nyeri el Isten jótetszését. Ha pedig megnyerte Isten jótetszését, akkor szereti őt Isten. Ha pedig szereti őt Isten, akkor megmenekült a kárhozattól. Így oldódnak meg a léleknek az eleveelrendeléssel kapcsolatos bajai.

Az egyház fejei most az ekroni istent hívják segítségül (II. Kir. 1, 2) s annyira rábízzák magukat a fegyver és a világi hatalom oltalmára, hogy a legerősebb királyokkal és fejedelmekkel merészelnek fegyverre kelni a hadi dicsőségért. Ha valaki a vértanúk korában olyan egyházi eseményekről jövendölt volna, amelyekben ideig való javakért püspökök és lelki atyák oly sok keresztyén vért fognak kiontani, - vajon a vértanúk ezt dicséretre méltónak tartották volna-e?

Elcsodálkozik az ember, milyen átláthatatlanul sötét a mi korunk. A papok, ti. a világi javak felé szélesre tátott torkok manapság semmit sem tartanak oly felháborítónak, mint ha az egyház kiváltságait, az ő jogaikat, hatáskörüket és vagyonukat kikezdi valaki. Az ilyen "gonosztevőkre" azonnal rázúdítják a mindenféle átkok áradatát, eretnekeknek nyilvánítják és csodálatos vakmerőséggel Isten, az egyház, Péter és Pál apostolok ellenségeinek kiáltják ki őket. Ezzel szemben a legkisebb mértékben sem igyekeznek arra, hogy legalább ők szeressék Istent, avagy legalább ők ne legyenek gonoszabb ellenségei, mint amilyenek szerintük amazok. A hitet és Isten iránt való engedelmességet ennyire egynek veszik a földi javak megőrzésével, szaporításával és védelmezésével. Lehetsz te gőgös, élvezethajhászó, zsugori, veszekedő, dühös, háládatlan és reád vonatkozhatik az az egész bűnjegyzék, melyet az apostol Timotheus-hoz szóló második levelének 3. részében írt meg (2-5. v.), sőt égrekiáltó hibáid lehetnek, mégis, mindezek ellenére a legbuzgóbb "keresztény" lehetsz, ha az egyház jogait és kiváltságait védelmezed. Viszont, ha ezeket nem becsülöd eléggé, nem vagy az egyház hűséges gyermeke és barátja.

Kérve kérlek benneteket, a bírálatban senki se utánozzon engem. Én azért mondom meg ezeket, mert a fájdalom kényszerít rá és kötelességemnek engedelmeskedem így. A jelenkorra való alkalmazás rendkívül sokat segít az igék megértésénél. De egyszersmind azért is teszem ezt, mert apostoli megbízatásomnál fogva egyetemi nyilvános tanszéket töltőkbe. Kötelességem, hogy megmondjam, milyen helytelenségeket látok, még a feljebbvalóknál is. Már sokszor mondottam és ismét mondom: Doktorátusomat nem adnám a világ minden vagyonáért sem. Mert bizony végül is csüggetegen kétségbe kellett volna esnem a reám nehezedő nagy és súlyos ügyben, ha azt, mint valami titkon működő, alattomos ember, elhívás és parancs nélkül kezdtem volna el. Így azonban tanúm Isten és az egész világ, hogy ügyemet doktori tisztségemben és igehirdetői hivatásomban nyilvánosan kezdettem s mindeddig Isten kegyelmével és segítségével folytattam.

Ahol hit van, nem maradhat rejtve, megmutatkozik, napfényre tör a jócselekedetekben. Az ilyen ember vallást tesz mások előtt az evangéliumról s egész életét ennek szolgálatában tölti. Amit csak átél, avagy cselekszik, felebarátja javára fordítja, használ neki és így követi Krisztus példáját. Ahol nem tör elő a jócselekedet és szeretet ott a hit nem igazi, hanem vagy kialudt, vagy a puszta észre támaszkodó önámítás - amilyen manapság sok van közöttünk. Az ilyeneknél még nem hatolt eléggé a lélek mélyére az evangélium s az ilyenek nem ismerik még igazán Krisztust.

Jócselekedetekkel azonban nem lehet kiérdemelni az örökéletet, kegyelmet és üdvösséget; ez következik abból, hogy a jócselekedetek nem azonosak a lelki újjászületéssel, hanem ennek gyümölcsei. Mert nem jócselekedeteink által leszünk Isten gyermekeivé, örököseivé, igazakká, szentekké, keresztyénekké, hanem csak amikor már mindezekké lettünk, akkor cselekesszük a jót. Birtokunkban kell lennie az életnek, üdvösségnek, kegyelemnek, mielőtt cselekesszük a jót. Amint a fa sem gyümölcseivel érdemli ki, hogy fa legyen, hanem amikor már fává fejlődött, akkor terem gyümölcsöt. Minket is a kegyelem igéje szül, teremt újjá és igazakká s nem mi magunk leszünk ilyenekké a törvény, vagy a jócselekedetek által. Jócselekedeteinkkel nem örök életet, kegyelmet és üdvösséget érdemlünk ki, hanem más valamit, ti. dicséretet, tisztességet, tetszést és más előnyöket, amint a fa is gyümölcseivel érdemli ki, hogy az emberek szeressék, ápolják, dicsérjék és becsben tartsák. Ha világosan magad elé állítod, hogy miképp születik az ember újjá az igaz keresztyén életre s hogy mi ennek a lényege, ezzel máris elejtetted saját jócselekedeteink érdemszerző jelentőségét, - legalábbis a bűntől, haláltól és ördögtől való megszabadítás tekintetében.

9. Szerzetesrendi felügyelő

Luther levele egy szerzeteshez 1516. április 8-án.

Kegyelem és békesség neked Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!... Szeretném tudni, hogyan állasz lelked ügyeivel? Nem tanulja-e meg végre lelked, hogy megelégelvén saját igazságát, Krisztus igazságában találjon megnyugvást és teljesen reá bízza magát? A mi korunkban sok embert valami tüzes vakmerőség kísért, kiváltképpen az olyanokat, akik minden erejükből arra törekszenek, hogy igazak és erényesek legyenek. Csak az Isten igazságát nem ismerik, amit Krisztusban bőséggel és ingyen kapunk. Ők saját erejükből törekszenek jó cselekedetekre mindaddig, míg meg nem bizonyosodnak afelől, hogy most már erényeik és érdemeik díszruhájában megállhatnak Isten előtt - holott ez lehetetlen. Nálunk te is ebben a hitben éltél, vagy sokkal inkább: ebben a tévelygésben. Én is benne voltam, most már azonban harcolok e tévhit ellen. Harcom még nem ért véget.

Azért kedves testvérem, ismerd meg Krisztust, mégpedig a megfeszített Krisztust. Magasztald őt és kétségbeesvén magad felett így kiálts hozzá: "Úr Jézus, te vagy az én igazságom, én meg a te bűnöd vagyok. Magadra vetted az enyémet és nekem ajándékoztad a tiédet. Olyanná lettél, amilyen nem voltál s olyanná tettél, amilyen nem voltam." Vigyázz, hogy valaha is ne törekedjél olyan szeplőtelenségre, amelyben önmagád előtt nem látszanál bűnösnek, holott bűnös vagy. Mert Krisztus csak a bűnösök között lakik! Hiszen azért jött el a mennyből is, ahol igazak között lakozott, hogy a bűnösök között is lakozása legyen. Erre az ő szeretetére gondolj lankadatlanul s akkor megtapasztalod az ő mindennél kedvesebb vigasztalását. Mert ha nekünk saját fáradozásunk és szenvedésünk útján kellene elérnünk lelkiismeretünk megnyugvását, - akkor ő miért halt volna meg? Azért hát csakis Krisztusban, a magad és cselekedeteid felett való bizakodó kétségbeesés útján találsz majd békességet. Ezenfelül megtanulod még tőle, hogy amint ő téged magához fogadott és a te bűneidet magára vette, éppen úgy neked ajándékozta az ő igazságát is.

Ha ezt szilárdan hiszed, amint hinned kell - mert átkozott, aki nem hiszi -, akkor te is fogadd magadhoz zabolátlan, még mindig tévelygő testvéreidet és viseld el őket türelmesen. Bűneiket vállaljad s ha valami értéked van, add át nekik. Az apostol is ezt mondja: "Fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére". (Róm. 15, 7.) Egy másik helyen pedig így szól: "Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is, aki mikor Istennek formájában vala, ezt nem tekintette zsákmánynak,... hanem önmagát megüresíté". (Fii. 2,5.) Te se tekintsed zsákmánynak, ha magadat jobbnak véled, mint ha ez egyedül a tied lenne, hanem üresítsd meg magad tőle. Felejtsd el, milyen vagy és légy olyan, mint közülük egy, hogy elviselhesd őket.

Vigasztalan a helyzet az olyan ember igazságával, aki önmagához méri a többieket s nem akarja elviselni őket, ha rosszabbaknak találja önmagánál. Pusztai magányt és menedékhelyet keres, holott türelmével, imádságaival, példaadásával haladéktalanul segítenie kellene amazokon. Ez a magatartás azt jelenti, hogy az ember elássa Isten talentumait (Mt. 25, 18.) és nem teljesíti kötelességét szolgatársai iránt. Ha liliom és rózsa vagy a Krisztus virágoskertjében, tudd meg, hogy tövisek között folytatod életedet. (Én. Én. 2, 2.) Csak arra ügyelj, hogy a türelmetlenség, az elhamarkodott ítélgetés és a rejtett gőg téged magad is tövissé ne tegyen. Krisztus királysága az ő ellenségei közepette van, mondja a zsoltár (110, 2). Mit álmodozol hát csupa jó barátok között való életről? Ha pedig szűkölködöl valami nélkül, borulj Krisztus lábai elé és könyörögj érte. Ő maga tanít majd meg téged mindenre. Csak arról ne feledkezz meg, amit ő tett érted és minden emberért. Így tanulod meg majd te is, mit kell tenned másokért. Ha ő csupa jó emberek között akart volna élni és csak barátaiért halt volna meg, mondd kérlek, kiért halt volna meg akkor s kivel tudott volna együtt élni?

Cselekedj hát ezek szerint kedves testvérem s imádkozzál értem. Az Úr legyen veled!

Luther levele barátjához, Lang János erfurti házfőnökhöz, 1516. október 26-án.

... Nagy szükségem volna két írnokra, vagy hivatalnokra. Egész nap mást sem teszek, csak levelet írok. Nem is tudom már, nem ismétlem-e ugyanazt. Te már bizonyára észre is vetted. Én vagyok a rendház igehirdetője és az asztali igehirdető is (étkezések alkalmával). Azt kívánják, hogy mindennap prédikáljak a városi templomban is. Én vezetem a rendház theológiai tanfolyamának munkálatait. Rendházak felügyelője vagyok, azaz tizenegyszeres házfőnök. Felügyeletem alá tartozik a leitzkaui haltenyészet. A herzbergi kolostor ügyvivője vagyok a torgauiakkal támadt vitás kérdésben. Egyetemi előadásokat tartok Pál apostolról és készülök a zsoltárok magyarázatára. S ehhez járul még levelezésem, amely - mint említettem - időm tetemes részét igénybe veszi. Ritkán van elegendő időm a kötelező imádságok elvégzésére és a misemondásra. Nem is szólok emellett saját személyes küzdelmeimről, kísértéseimről, amelyeket a test, a világ és a sátán miatt viselek. Nos, láthatod, milyen lusta ember vagyok!...

Azt írod, hogy tegnap megkezdted előadásaidat Petrus Lombardus Sententiáinak második könyvéről. Én pedig holnap kezdem meg a Galatákhoz írt levél magyarázatát. Bizony, aggódom, hogy a pestisjárvány kitörése nem engedi meg tervem folytatását. Eddigelé a pestis nálunk mindössze két, vagy három embert ragadott el. A szomszéd kováccsal szemben temettek el ma egy fiút, aki tegnap még egészséges volt. Egy másik fiú megfertőzve fekszik. Röviden: a pestis itt van, és elég hirtelen kezdi borzalmas munkáját, különösen az ifjúság ellen. Azt tanácsolod, hogy Bertalan magisterrel és veled együtt meneküljek el. De hová fussak? Remélhetőleg a világ nem fog összedőlni, ha Márton testvér meghal. A szerzetes testvéreket - ha a pestis tovább terjed - mindenesetre szétküldöm, szerte az országba. Engem azonban ide láncol a kötelességem iránt való engedelmesség. Nem szabad elmenekülnöm, míg másodszor is parancsot nem kapok. Staupitz ugyanis egyszer már utasított, hogy távozzam el. Nem azért maradok, mintha nem félnék a haláltól..., hanem azért, mert bízom, hogy az Úr kiment engem félelmemből.

Semmi sem hevíti úgy szívemet, mint az a vágy, hogy Arisztotelészt, ezt a színészt, aki görög álarcával az egyházat oly alaposan tévútra vezette, leleplezzem és az egész világ előtt pellengérre állítsam. Csak időm lenne hozzá! A Szentírás legjobb magyarázója Augustinus egyházi atya volt. Felülmúl mindenkit. Nem győzök csodálkozni azon, hogy a többi tudósok a legszebb igék felett elsiklottak, még olyankor is, amikor meg kellett volna botlaniok és el kellett volna bukniok bennük.

A mi teológiánk és Augustinus nagyszerűen haladnak előre és Isten segítségével uralkodnak a mi egyetemünkön. Arisztotelész lassankint letűnik, halad hamarosan bekövetkező végső leáldozása felé. A Sententiákról tartott előadásokat feltűnő kevesen hallgatják és senki sem számíthat hallgatóságra, ha nem ezt a teológiát vallja, ti. a Szentírásét, vagy Augustinusét, vagy más tekintélyes egyházi tudósét.

10. A 95 tétel

Nem gondoltam arra, hogy valaha is elhagyom a kolostort. Teljesen meghaltam a világ számára addig az ideig, amíg Isten akarta és Tetzel úrfi a búcsúkkal meg nem indított. 1517-ben kezdtem Tetzel ellen írni a megtérésről és a búcsúkról. Tetzel János prédikáló barát a búcsúcédulákat szertehordozta és a kegyelmet pénzért árusította, amilyen drágán csak tudta. Nagyhangú ember volt. Előzőleg Frigyes herceg Innsbruckban a zsáktól szabadította meg, mert Miksa császár az Inn folyóban való vízbefojtásra ítélte; gondolhatod, milyen nagy erényei lehettek.

Ebben az időben prédikátor voltam itt a kolostorban. Fiatal doktor voltam, azon tüzesen, ahogy a kohóból kikerültem s nagyon szerettem a Szentírást. Kezdtem lassan az embereket lebeszélni a búcsúkról és megmagyaráztam, hogy mi a kegyelem és bűnbocsánat. Wittenbergből sok nép özönlött a búcsúért Jüterbogk és Zerbst határmenti helyiségekbe. Én azonban - ez olyan igaz, mint ahogy engem Krisztus Uram megváltott - nem tudtam, mi a búcsú, amint azt senki sem tudta. Elkezdtem hát kíméletesen prédikálni arról, hogyan lehetne jobbat is cselekedni, olyasmit, ami hathatósabb volna, mint a búcsúvásárlás. Azelőtt is prédikáltam itt a Várban a búcsúkereskedés ellen s emiatt Frigyes hercegnél kegyvesztett lettem. De - hogy a lutheri lárma igazi okára rátérjek - mindent hagytam úgy történni, ahogy éppen történt. Közben azt hallottam, hogy Tetzel irtózatosan különös tételeket prédikál, melyek közül néhányat itt említek meg. Nevezetesen:

Nála olyan kegyelem és hatalom van a pápától, hogy ha valaki mindjárt a szent Szüzet, Isten anyját gyalázta volna is meg, azt ő megbocsáthatja, ha az illető Tetzelék pénztárába befizeti, ami azért jár.

Továbbá, hogy a templomban felállított vörös búcsúkereszt a pápa címerével ugyanolyan hatásos, mint Krisztus keresztje.

Továbbá, hogy ha szent Péter most itt volna, nem lenne több kegyelme és hatalma annak sem, mint őneki (Tetzelnek).

Továbbá, hogy ő a mennyországban nem cserélne szent Péterrel, mert a búcsúkkal ő több lelket mentett meg, mint szent Péter a prédikálásával.

Továbbá, hogy ha valaki pénzt dob egy tisztítótűzben lévő lélekért a pénzes ládába, mihelyt a pénz a fenekére hull és csörren, átvezeti a lelket a mennyországba.

Továbbá, hogy éppen a búcsúmalaszt az a kegyelem, mely által az ember Istennel kiengesztelődik.

Továbbá, hogy nem kell a bűnért vezeklés, fájdalom és bűnbánat, ha valaki a búcsút vagy a búcsúcédulát megvásárolja; hogy ő a jövőben elkövetendő bűnök bocsánatát is eladja és rettentő sok ilyen dolgot űzött s mindezt pénzért.

Abban az időben még nem tudtam, kinek szánták a pénzt. Ekkor egy díszes könyvecskét adtak ki a magdeburgi püspök címere alatt. Abban az efféle tételekből ajánlottak egyeseket prédikálásra azoknak a papoknak, akik a bűnbocsátó cédulákat árusították. Majd kitudódott, hogy Albert püspök ezt a Tetzelt felfogadta, mert igen nagyhangú volt. Albertet ugyanis Mainzban püspökké választották azzal a kikötéssel, hogy Rómában a palliumot, az érseki jelvényt, saját pénzén vásárolja meg. Mert a legutóbbi időben három püspök halt meg rövidesen egymás után Mainzban. A püspökségnek bizonyára nehezére esett ennyiszer és ilyen rövid időközönként megvenni a palliumot, amely, amint mondják 26 000, mások szerint 30 000 forintba kerül. Ugyanis ilyen drágán tudja eladni a római legszentebb atya azt a szalagot, mely alig ér hat garast.

Ekkor levelet írtam a magdeburgi püspöknek és mellékeltem 95 tételemet. A legfontosabbak ezek: 1. Amikor Jézus Krisztus a mi Urunk és Mesterünk ezt mondja: "Térjetek meg" (Mt. 4, 17.), azt akarja, hogy híveinek egész élete megtérés legyen. 5. A pápa nem akar elengedni s nem is engedhet el egyéb büntetést, mint azokat, melyeket saját akaratából, vagy az egyházi rendelkezések alapján szabott ki. 6. A pápa nem bocsáthat meg másképp vétkeket, csak úgy, hogy kinyilvánítja és megállapítja, hogy Isten már megbocsátotta azokat. Vagy pedig olyan esetekben ad bocsánatot, melyeket a maga számára tartott fenn; aki ezeket semmibe veszi annak vétke teljességgel megbocsátatlan marad. 11. Azt a konkolyt, mely szerint az egyházi büntetést tisztító tűzbeli büntetéssé változtatják át, bizonyára akkor vetették el, amikor a püspökök aludtak. (Mt. 13, 25.) 20. A pápa "az összes büntetés teljes elengedése" kifejezés alatt nem érti általában minden büntetés elengedését, hanem csak azokét, melyeket ő maga szabott ki. 21. Tehát tévednek mindazok a búcsúhirdető papok, akik azt mondják, hogy a pápa búcsúja által az ember minden büntetéstől mentessé lesz és üdvözül. 24. Elkerülhetetlen a nép legnagyobb részének becsapása, mivel különbségtétel nélkül és dicsekedve azt ígérik, hogy minden büntetést elengednek. 27. Emberi hiábavalóságot hirdetnek, akik azt állítják, hogy amint a pénzes ládába dobott pénz ott megcsörren, a lélek azonnal felszáll a tisztítótűzből. 32. Tanítómestereikkel együtt örökre elkárhoznak azok, akik azt gondolják, hogy a búcsúcédulák biztosítják számukra az üdvösséget. 33. Nagyon őrizkedjünk azoktól, akik azt állítják, hogy a pápa búcsúja Istennek az a legértékesebb ajándéka, mely által az ember kiengesztelődik Istennel. 35. Nem keresztyén tant hirdetnek, akik azt tanítják, hogy azoknak, akik lelkeket váltanak ki a tisztítótűzből, avagy búcsúcédulákat vásárolnak, nincs szükségük bűnbánatra. 36. Minden igaz bűnbánó keresztyén ember megkapja a bűnök és büntetések teljes bocsánatát s ez megilleti őt búcsúcédulák nélkül is. 37. Minden igaz keresztyén ember, akár él, akár meghalt, Krisztus és az egyház minden kincsének részese, mégpedig Isten ajándékozása alapján és búcsúcédulák nélkül is. 40. Az igaz bűnbánat szereti és keresi a büntetést; a búcsúk bősége azonban felment a büntetéstől és megutálja azt, legalábbis, ha alkalom van reá. 41. Óvatosan kell hirdetni a pápa búcsúját, hogy a nép helytelenül ne értelmezze és a szeretet egyéb jócselekedeteinél többre ne becsülje. 43. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy aki ad a szegénynek, vagy megsegíti a szűkölködőt, jobbat tesz, mintha búcsút vásárol. 44. Mert a szeretet gyakorlásával gyarapszik a szeretet s jobbá lesz az ember. Viszont a búcsúk által nem jobbá lesz, csupán a büntetéstől szabadabbá. 45. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy aki nélkülöző embert lát s azt elhanyagolván búcsút vásárol, az nem a pápa búcsúját nyeri el, hanem Isten rosszallását vonja magára. 49. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy a pápa búcsúja hasznos, ha nem abban bizakodnak, viszont rendkívül káros, ha miattuk Isten félelmét elhagyják. 51. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy a pápa - amint az kötelessége - kész is arra, hogy ha kellene, még szent Péter temploma eladásával is saját pénzéből ajándékozza meg azokat, akiknek legtöbbjétől a pénzt a búcsúárusok kizsarolták. 52. A búcsúcédulák által való üdvözülés reménye teljesen hiábavaló még akkor is, ha a búcsúkereskedő, sőt még ha maga a pápa is saját lelkével kezeskednék is érte. 54. Sértés Isten igéje ellen, ha a prédikációban ugyanannyi, vagy több időt fordítanak a búcsúhirdetésre, mint Isten igéjére. 62. Az egyház igazi kincse az Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma. 63. Ez azonban méltán a leggyűlöletesebb, mert az elsőket utolsókká teszi. 64. A búcsúk kincse viszont méltán a legkedveltebb, mert az utolsókat elsőkké teszi. 65. Tehát az evangélium kincsei olyan hálók, melyekkel egykor a gazdag embereket halászták. 66. A búcsúk kincséi pedig olyan hálók, melyekkel manapság az emberek gazdagságát halásszák. 79. Az az állítás, hogy a pápa címerével felékesített s a templomokban kiállított kereszt ugyanolyan értékű, mint Krisztus keresztje - istenkáromlás. 81. A búcsúnak ilyen szemérmetlen hirdetése azt eredményezi, hogy még a tudósoknak is nehéz megvédelmezniök a pápa méltóságát a gyanúsításokkal, avagy a köznépnek bizony csak éles kérdéseivel szemben. 82. Ilyen például: miért nem szabadítja ki a pápa a tisztítótűzből az összes lelkeket a legszentebb szeretetért s a lelkek borzalmas kínjai miatt - mert ez a legfontosabb ok -, holott számtalan lelket szabadít meg a legnyomorultabb pénzért, a szent Péter-templom építése céljából, tehát a legjelentéktelenebb okból. 83. Továbbá: miért maradnak meg a halotti misék és a halottak évforduló ünnepei s a pápa miért nem adja vissza és miért nem engedi visszavenni az elhaltak javára létesített alapítványokat, mert értelmetlen a már megváltottakért való imádkozás. 84. Továbbá: miféle új pápai és isteni kegyelem az, mely szerint az istentelennek és ellenségnek pénzért megengedik, hogy istenfélő és kedves lelket kiváltson; viszont az istenfélő és kedves lelket az ő nagy gyötrelmére való tekintettel szeretetből, ingyen nem váltják ki? 86. Továbbá: a pápa, akinek a vagyona ma nagyobb, mint a leggazdagabb Krassusé, szent Péternek legalább ezt az egy templomát miért nem inkább a saját pénzéből építteti, mint a szegény hívekéből? 88. Továbbá: mi jobb történhetnék az egyházzal, mint az, hogy a pápa - amit most csak egyszer tesz meg - naponkint százszor, minden hívőnek osztaná ezt a bocsánatot és részesedést a lelki javakban? 89. Ha pedig a pápa a búcsú által inkább a lelkek üdvösségére törekszik, mint pénzre, miért hatálytalanítja akkor a régebben engedélyezett leveleket és búcsúkat, holott azok éppoly érvényesek? 90. A népnek ezeket a nagyon is aggályos kérdéseit pusztán erőszakkal elnyomni és nem alapos okokkal megcáfolni annyit jelent, mint az egyházat és a pápát az ellenség előtt gúny tárgyává, a keresztyéneket pedig boldogtalanokká tenni. 94. Buzdítani kell a keresztyéneket, hogy kereszten, halálon és poklon át is követni igyekezzenek fejüket, a Krisztust. 95. És inkább abban bizakodjanak, hogy sok háborúság által jutnak a mennyek országába (Ap. csel. 14, 22), mintsem hogy magukat (hamis) béke bizonyosságával áltassák.

Levelemben intettem és kérleltem a püspököt, szüntesse be Tetzel működését és tiltsa meg neki, hogy oly illetlen dolgokat prédikáljon, mert ez nyílt botrányra vezethet. Neki, mint érsekpüspöknek, így kellene cselekednie. Ennek a levélnek a másolatát meg is tudom mutatni. Választ azonban nem kaptam.

Hasonló értelemben írtam a brandenburgi püspöknek is, aki igen jóságos püspököm volt. Erre ő azt válaszolta, hogy én megtámadom az egyház hatalmát és ezzel kellemetlenséget szerzek magamnak. Ő azt tanácsolja, hagyjak fel az üggyel. El tudom képzelni: ők mindketten arra gondoltak, hogy velem, a nyomorult koldussal szemben a pápa túlságosan hatalmas lesz. Így indultak el tehát tételeim Tetzel állításai ellen, ahogy azok nyomtatásban is láthatók. S úgyszólván tizennégy nap alatt végigfutottak egész Németországon. Ez megmozgatta az egész világot. Mert az egész világ panaszkodott a búcsúk miatt, különösen pedig Tetzel állításai miatt. Hallgattak az összes püspökök, a tudósok és senki sem akarta a macskára rákötni a csengettyűt. Ugyanis a prédikáló szerzet eretnekmesterei a tisztítótűzzel az egész világot félelembe kergették és Tetzel maga is néhány olyan papot, akik az ő szemtelen prédikálása ellen szót mertek emelni, megfélemlített. Ekkor egy Luther nevű doktort dicsőítettek, hogy végre egyszer már akadt valaki, aki kezébe veszi a dolgot. A hírnévnek nem örültem, mert a dallam a hangomhoz képest túlságosan magasnak látszott. Akkor még elismertem a pápát uramnak és azt hittem, hogy előtte kedves dolgot cselekszem. Ő azonban ellenem fordult.

Egészen akaratom ellenére történt, hiszen sokan lebeszéltek arról, hogy a pápa ellen bármit is megkíséreljek. Én azonban felháborodva ellene fordultam. Ugyanis Tetzel a búcsúkkal való üzérkedést túlságosan gorombán csinálta. Szemérmetlenül kiáltozta: légy tekintettel édesanyádra, aki a tisztítótűz lángjaiban gyötrődik! Miattad kell neki ezt szenvednie. Miattad, aki pedig már egyetlen garassal is segíthetnél rajta. Óh, jaj nektek a ti hálátlanságtokért, akik Isten kegyelmét megvetitek e csekély ára miatt! Ugyanígy tett Mansfeldben is. Mikor ott már elég pénzt gyűjtött, a pápai keresztet letette, hogy tovább menjen, de még mindig elégedetlen volt és még egyszer felkínálta a malasztot. Fél garasért adta. Az emberek felismerték a csalást és nem adakoztak többé. Ekkor Tetzel heves szemrehányásokat tett amiatt, hogy Isten malasztját megvetik, holott ebből a pénzből Rómában a szent Péter székesegyházat építik fel. "Nyolc évig sem marad meg a világ az ilyen istentelenség miatt" - mondotta.

Ilyen szemtelenül tombolt, úgyhogy senki sem mert ellenállni. Mivel engem felingerelt, tételeimet megírtam, melyeknek a fő tartalma ez volt: jobb a szegényeknek adakozni, mint a búcsúért, - azonnal kihányta dühét és Berlinben ezt prédikálta: Az eretneket három héten belül tűzbe kell vetni!

Húsz János is hasonló alkalommal írt a búcsú és a pápa kapzsisága ellen, de a kor még nem volt rá érett. Akkor még mindenesetre azt hittem, hogy a pápa háláját fogom kiérdemelni. Ehelyett azonban kiátkoztak. Így kényszerítettek arra, hogy védekezzem. Ha a dolgokat annyira láttam volna előre, amennyire - hála Istennek - jutottak, bizony csendben maradtam volna. De hogyha hallgattam volna, a pápaság még sokkal gonoszabbá lett volna. Akkor még a pápának igen nagy híve voltam. Véleményem ez volt: a pápa őszentségét tisztelem, de Krisztus és az igazság szentségét imádom.

Olyan gyenge voltam, amikor írni kezdtem, hogy még ha Gábor angyal mondta volna is, hogy irataim ilyen nagy változást hoznak, neki sem hittem volna. Testileg annyira beteg voltam, hogy nem volt reményem még egy negyed esztendőnyi élethez sem.

Amikor írni kezdtem a búcsúcédulák ellen, nem vakmerőségből, se nem elbizakodottságból tettem, hanem amint a búcsúcédulák borzalmasságát láttam, azt gondoltam: írok erről a gonosz dologról. Majd jönnek mások is, akik más tévelygésekről írnak és jobban véghez tudják vinni a dolgot.

Csodálatosan kivezetett minket Isten a bajból és mégis tudtomon kívül vitt bele e játékba. Milyen gyengén indult, amint 1517-ben mindenszentek után Lombergbe jöttünk! Akkor az volt a szándékom, hogy írok a búcsúkkal kapcsolatos nyilvánvaló és durva tévelygések ellen. De dr. Schurff Jeromos ellenem szegült: "Te a pápa ellen akarsz írni? Mit akarsz te elkövetni? Ezt nem fogják tűrni!" Erre azt feleltem: "Mi lenne, ha el kellene tűrniök?"

Csakhamar a küzdőtérre lépett Prierias Sylvester, a szent palota mestere. Villámlott és mennydörgőit ellenem ezzel a végső következtetéssel: "Aki kételkedik a római egyháznak egyetlen szavában, vagy cselekedetében, az eretnek. Luther kételkedik a római egyház szavaiban és cselekedeteiben, tehát ő eretnek" Ezzel megindult a dolog.

Amikor a pápa ellen írtam, nem voltam szomorú, mert fejemmel és értelmemmel dolgoztam. Örömmel írtam, úgyhogy a lichtenburgi tanító (Reisenbusch) este az asztalnál ezt mondta: "Csodálkozom, hogy olyan vidám tud lenni. Ha ez az én ügyem volna, belehalnék." A pápa miatt még sohasem szenvedtem, kivéve azt az egy alkalmat, amikor Prierias Sylvester ellenem írt és könyvére ezt a címet írta: "A szent palota mestere". Akkor ezt gondoltam: Uram, Jézusom, hát odáig fejlődik a dolog, hogy a pápa elé is eljut?! Mégis kegyelmes volt hozzám az Isten. A felbőszült ember olyan rossz munkát írt, hogy nevetnem kellett rajta. Azóta sohasem ijedtem meg.

A népnek a búcsúkérdésről alkotott véleményét a következő anekdota mutatja. Egy helységbe búcsúkereskedő érkezett, aki azt állította, hogy ő a legszentebb atyától, a pápától erre a célra kapott szentségével és búcsújával meg tudja menteni a lelkeket. Egy gyalogos katona ment hozzá és így szólt: "Uram, ha biztos lennék afelől, hogy hozzámtartozóim lelke megváltható, - van még két forintom, neked adnám." Amaz így felelt: "Milyen ember volt az apád?" - "Tisztességes, kegyes ember volt." - Amaz: "Akkor nincs a pokolban. De nem tesz csodát a sírjában?" - "Nem" - felelt a katona. "Akkor ő nem a mennyben van, hanem a tisztítótűzben" - monda a pap. A katona pedig megváltotta őt egy négykrajcárossal. Ezután édesanyja iránt érdeklődött, hogy megváltható-e az is. Amaz ismét megkérdezte, hogy milyen asszony volt és hasonló módon, mint az édesapjánál, arra a következtetésre jutott, hogy a tisztítótűzben van. Erre a harcos még egy négykrajcárost adott. Ez így ment tovább, míg 14 lelket 14 darab négykrajcárossal kiváltott a tisztítótűzből. Megjegyzendő, hogy 1 forint 60 krajcárt ért, tehát 15 darab 4 krajcárost. Ekkor így szólt a katona: "Uram, most már bizonyos lehetek abban, hogy ők üdvözültek?" A másik esküvel erősítette, hogy üdvözültek. "Rendben van, - monda a katona, - te szereted az aranyat; add vissza a 14 darab négykrajcárost, adok helyette egy aranyforintot." Amikor a búcsúkereskedő a pénzt odaadta, a katona magához vette azt és így szólt: "A lelkek már a mennyországban vannak, onnan pedig nem tudnak kijönni. Nekem jobban kell a pénz, mint neked" Ezzel eltávozott.

Online:	4
Celkom:	16754
Mesiac:	733
Deň:	53

LUTHER MÁRTON ÖNMAGÁRÓL KIVONAT 1

1.Szülők. Ifjúkor

2. Az egyetemen

3. Első évek a kolostorban

4. Erfurt, Wittenberg

5. A római út

6. A teológia doktora

7. Az igaz ember hitből él

8. A szentírástudományok egyetemi tanára

9. Szerzetesrendi felügyelő

10. A 95 tétel

Menu

Fotoalbum

Vyhľadávanie

Archív

RSS

Štatistiky