Az igaz ember hitből él

Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem? (Márk 10, 17.) Ezzel az örök emberi kérdéssel lépte át Luther a kolostor küszöbét és ez égette lelkét még hosszú esztendőkön át. A kolostori életben mindennaposak voltak a lelki vívódások s éppen ezért a tapasztalatok idők folyamán minden bajra megmutatták a hatásos lelki gyógyszert. Az a hely pedig, ahol a szerzetes lelki orvosságát megkaphatta, a gyóntatószék volt. A bűneivel bajlódó lelket arra tanították, hogy a gyónásban megszabadul minden bűnétől. Luthernek azonban ez az orvosság nem használt. Ő kendőzés nélkül, teljes őszinteséggel vizsgálta életét s azt tapasztalta, hogy gyónásai nem változtatnak rajta semmit. Világosan látta mennyi nyugtalanság, vágy, önfejűség, gonosz hajlam és szeretetlenség él a lélek mélyén a gyónás után is. A gyónásígy csak fokozta belső nyomorúságát. Abból, hogy bűntudata továbbra is megmaradt, nem az egyházi tanítás helytelenségére következtetett, hanem arra, hogy ő nagy bűnös lehet és nem gyónt helyesen.

Kísérletet tett a lélek megnyugtatására szolgáló egyéb kolostori eszközökkel is. Napokig böjtölt, korbácsolta magát, éjszakákon át virrasztott, állandóan mormolta az imádságokat és így a könyvekben megírt szentek példája szerint járván, kényszeríteni akarta Istent arra, hogy bűntudata alól felszabadítsa őt. De ezzel is úgy járt, mint a gyónással. Erre azzal vádolta magát, hogy nem eléggé szigorú eme gyakorlatok alkalmazásánál. Bűntudata azonban fokozott szigorúság mellett sem enyhült.

Legfőbb baja abból a széliében elterjedt egyházi tanításból eredt, hogy az embernek van ereje minden jóra, amit csak akar, és saját jócselekedeteivel megszerezheti magának - mintegy jogszerűen - az örök üdvösséget. S ha a kegyelemről olvastak, imádkoztak, vagy beszéltek, úgy értelmezték, hogy azt is ki kell érdemelni jócselekedetekkel. Ez irányban szerzett tapasztalatai megint csak a kétségbeesés felé vitték. Ő ugyanis mindent megtett, amit csak tudott, mégsem érezte lelkében Isten kegyelmét.

Ha nyitott szemmel olvasta volna a Szentírást, megtalálta volna a helyes utat. A pápás egyház tanításai azonban elzárták előle Isten igéjének világos értelmét. Istenben továbbra is a kérlelhetetlen igazsággal ítélkező bírót látta, nem pedig a tékozló fiák szerető Atyját, aki a Legdrágábbat odaadta értünk. Bár az igék értelmének mélységeibe nem tudott egészen behatolni, mégis határozottan érezte, hogy a Szentírásban maga az Isten szól hozzá. Ezért ragaszkodott mind erősebben a Szentíráshoz.Kétségbeesett keresésében a lelki életnek más útjait is kipróbálta. Tanulmányozta az ő korában híres misztikusok: DionysiusAreopagita, Bonaventura, Bernát stb. könyveit. Ezeknek a tanítása szerint, ha komolyan elmerül az ember az istenség szemléletében, megszabadulhat a világ bilincseitől és kimondhatatlan boldogságban lelkileg egyesülhet bizonyos időre az Istennel. Szerintük ez csalhatatlan jele annak is, hogy Isten az ember iránt kegyelmes. - Hiába volt ez a kísérlet is. Így sem sikerült lecsendesítenie bűntudatát, átéreznie Isten kegyelmét és megbizonyosodnia üdvösségre jutása felől. Ennek okát ismét nem a misztika hibáiban kereste. Megint csak önmagát vádolta, aki érdemtelen arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön. Bűnösségének és elvetettségének érzésében ismét súlyosbította az önkorbácsolást, a böjtöt és a többi önként vállalt szenvedéseit.

Feljebbvalói, gyóntatói és szerzetestársai igyekeztek vigasztalást nyújtani, de eredménytelenül. Ők egyszerűen nem értették Luther csillapíthatatlan lelki szenvedéseit. Még pedig azért nem, mert Luther lelkileg egészen más ember volt, mint kortársai. Igazságszerető lelkével ő nem tudta elhitetni a valótlant. Isten parancsolatait teljes szigorúsággal fogta fel s ezért a középkor lelki kuruzslása nála csak rossz hatást váltott ki. Lelkében egyre erősödött ez a kérdés: Miképpen nyerhetem el bűneim bocsánatát és hogyan bizonyosodhatom meg Isten kegyelme felől? A régi elméleti megnyugtatások helyességében nem kételkedett ugyan, gyakorlatilag azonban keservesen érezte hatástalanságukat.

Római útja után minden erejét és figyelmét lekötötte az a kérdés, hogy vajon ő az üdvösségre kiválasztottak közé tartozik-e, avagy már eleve kárhozatra rendeltetett? Augustinus iratainak tanulmányozása vetette föl előtte az eleveelrendelés kérdését és fokozta a legvégsőkig kétségbeesését. Ennek a tanításnak fényében Isten, mint érthetetlen zsarnok jelent meg előtte, akinek kénye-kedvétől függ teljesen az ember örök élete, és akinek eleve elhatározásán senki változtatni nem tud. Az ilyen kegyetlen Isten fölötti kétségbeesését fokozta az a bizonytalanság, hogy senki önmagáról meg nem állapíthatja, mire rendeltetett, üdvösségre-e, avagy kárhozatra. Ezekkel a gondolatokkal folytatott harcaiban valósággal haragudott erre a kényúr-Istenre, akinek minden jócselekedet és kegyes élet ellenére is joga van elkárhoztatni bűnei miatt mindenkit, őt is. Ez a harag viszont annak a bizonysága volt előtte, hogy ő is a kárhozatra rendelték közé tartozik. Ezen az úton eljutott a kétségbeesés szakadékáig. Olyan lelki kínokat élt át, amelyeket emberi kifejezésekkel elmondani lehetetlenség.

Ilyen lelkiállapotban került Luther Staupitz János keze alá. Staupitz szerint az ember a jót csupán saját erejéből nem tudja sem akarni, sem megvalósítani. Erre csak akkor képes, ha az üdvösségre kiválasztottakhoz tartozik és ha a szentségek állandó használata révén isteni kegyelem árad az emberbe. E kegyelem elnyerésének határozott ismertető jelei nincsenek ugyan, de a szentségekkel való gyakori élés által le lehet győzni az eleveelrendelés miatt való aggódást. Staupitz, aki a Lutheréhez hasonló küzdelmeket sohasem élt át, nem értette meg fiatal társát. Szerinte a vallás legfőbb kérdése nem az, hogy miképpen érdemeljük ki jócselekedeteinkkel az üdvösséget, hanem az, hogy miképp jut el az ember igaz szeretetre Isten iránt. Ehhez pedig az út szerinte nem a tanulás, nem is a Biblia olvasása, hanem Jézus életének és szenvedésének elmerülő szemlélése. Ezen az úton az Isten aképp mutatja meg az üdvösségre kiválasztottak iránt kegyelmét, hogy szívükbe viszi Krisztust. S ez nem emberi mű, nem érdemnek a jutalma, hanem tisztára kegyelem. Aki pedig ezt elnyerte, az nem függ az életnek sem külső, sem belső változásaitól; minden körülmények között kizárólag Isten dicsőségét szolgálja.

Luther sokszor gyónt Staupitznak, de mivel nem értette meg, nem is segíthetett rajta. Egyszer az eleveelrendelésről beszélgetvén azt ajánlotta Luthernek, hogy merüljön el Krisztus sebeinek szemléletében, aki azért adatott, hogy a bűnösökért viselje a kínokat. Ezzel ő csupán el akarta téríteni tanítványát az eleveelrendelés kérdésétől anélkül azonban, hogy komoly meggyőződésből utasította volna őt, az értünk szenvedő Krisztushoz. De éppen ez a pillanatnyi enyhítésre szánt szó segítette meg Luthert a legborzalmasabb kísértések legyőzésében. Nagy újság volt ilyet hallani abban az világban, melyben a Krisztus érdemét nem tekintették elegendő elégtételnek az emberiség bűneiért s azt állították, hogy azt az embernek ki kell egészítenie saját érdemeivel, hogy az üdvösségre eljuthasson. Staupitznak ilyesféle nyilatkozatait Luther összehasonlította a Szentírással s így máris eltért a régi egyházi tanítók útjától, megnyitotta a hagyományos dogmák bilincseit s mindinkább rátámaszkodott a Szentírásra.

A Bibliával való foglalkozása közben mindig újból beleütközött az "Isten igazsága" kifejezésbe. Ilyenkor mindig Isten bírói igazságosztására gondolt. Rettegett az "Isten igazságától", egyenesen gyűlölte azt, hiszen méltatlanságának érzése nem is sugalmazhatott mást. Homályosan érezte, hogy az "Isten igazsága" a Szentírás szerint mást is jelenthet, mint amit ő a skolasztikus teológia tanítómestereitől tanult. Tisztán akart látni. Ezért a római levél 1.részének 16. és 17. verseit olvasta: "Az evangélium Istennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él." Erre még inkább elborzadt amiatt, hogy az Újszövetség is Isten igazságát suhogtatja a bűnökkel megterhelt emberi lélek fölött. Haragudott ismét a kegyetlen Istenre és Pál apostolra, aki ezeket az igéket leírta. A kolostor toronyszobájában napokon, heteken át vívódott, míg végül rájött az igék helyes jelentésére. Ha az igaz ember hitből él, akkor itt nem lehet szó Isten bírói büntető igazságáról, hanem csak ajándékozó igazságáról, mellyel a bűnös embert könyörületességből igazzá teszi. Ha Isten igazsága az evangéliumban jelentetik ki, s ha az evangélium Istennek ereje minden hívőnek üdvösségére, akkor ez nem lehet a mi érdemünk, hanem csakis Istennek kegyelmi ajándéka, amelyet úgy kapunk. Nem mi leszünk tehát Isten előtt igazakká saját érdemeinkért, hanem Isten tesz igazakká bennünket kegyelemből. Így érthető meg, hogy az igaz ember hitből él. Isten igazságának ez a világos értelme új élettel töltötte el Luthert. Mintha általa a pokolból a mennyek országába lépett volna be. Újból és újból átnézte a Szentírást és a többi igék is megerősítették felfedezésének helyességét. S ő tudta, hogy ezzel nem valami egészen újat hozott a világba, csupán a régi, tiszta evangéliumot hozta újból napfényre. Így támadt ismét életre a Szentlélek megvilágosító munkája által az ősi keresztyénség hamisítatlan evangéliuma, azaz örömhíre Istennek a Jézus Krisztusban megjelent kegyelméről.

Ettől fogva Luther minden tanítása új felfedezésének fényébe került. Amikor hittudományi doktorátusára gondolt, esküvel fogadott kötelességének tekintette, hogy az ige eredeti értelmét hirdesse. Ha pedig önmagával szemben való kérlelhetetlen szigorúsága miatt kétségei támadtak, volt már számára megnyugvás, hiszen nem emberi találmányt hirdetett, nem saját tanítását közvetítette, hanem magának a kegyelmes Istennek üzenetét.

*   *   *

Fiatal koromban a Példabeszédek könyvének egyik mondása (27, 23) majdnem halálomat okozta. Szorgalmasan megismerd a te juhaid külsejét, gondolj a nyájakra." Ez azt jelenti, hogy a pásztornak meg kell ismernie és értenie juhait. Ezt az igét a következőképpen fogtam fel: Lelkipásztorom és rendfőnököm előtt fel kell tárnom magam oly világosan, hogy megismerjék, mi mindent vittem véghez teljes életemben. Erre meggyóntam mindazt, amit gyermekkoromtól fogva cselekedtem, úgyhogy kolostori elöljáróm ezért még meg is feddett.

A pápa hívei a fülbegyónásnál csupán csak a külső cselekedetet vették figyelembe. Olyan gyónási láz volt, hogy az ember soha se telt el a gyónással. Ha valakinek utólag eszébe jutott egy bűn, visszasietett miatta a gyóntatóhoz, úgyhogy egy pap nekem ezt mondta: "Isten megparancsolta, hogy bízzunk az ő irgalmasságában. Eredj hát el békességgel." Dr. Schurff Jeromos a jogtudományok egyetemi tanára pedig annyira gyötrődött, hogy a szentség felvétele előtt háromszor, négyszer visszament a gyóntatópaphoz, sőt még az oltárnál az ostyakiosztáskor is a fülébe súgott egy-egy kételyt. S ha mi a gyóntatókat kifárasztottuk, ők viszont elcsüggesztettek bennünket feltételekhez kötött feloldozásaikkal: "Feloldozlak téged a mi Urunk Jézus Krisztus érdeme által szívbéli bűnbánatodért, bűnvallomásodért, cselekedeteiddel való elégtételedért és a szentek közbenjárásáért stb." Ezek a feltételek lelki bajokat idéznek elő. Mi pedig mindezt Istentől való félelmünkben cselekedtük azért, hogy megigazuljunk, roskadozván a számtalan emberi rendelkezés alatt.

Szent és jámbor szerzetes akartam lenni s nagy áhítattal készültem mind a miséhez, mind az imádkozáshoz. Bár a legnagyobb áhítatban voltam, mégis kételkedéssekkel mentem az oltárhoz és kételkedésekkel jöttem el onnan. Ha elmondottam is gyónási imádságomat, mégis kételkedtem; ha pedig nem imádkoztam, kétségbe estem. Teljesen eltöltött bennünket az a balhiedelem, hogy nem tudunk imádkozni, se meg nem hallgattatunk, hacsak nem vagyunk egészen tiszták és bűntelenek, mint a mennybéli szentek.

Én súlyosabb szenvedéseket állottam ki a szerzetességben virrasztásaimmal, böjtjeimmel stb., mint bárki azok közül, akik ma követnek engem. Szinte eszelősen és betegesen rabja voltam a régi babonának, testem és egészségem nagy kárára. Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem, és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken. Ilyen balgatagon akartuk testünket legyőzni a túlzásba vitt virrasztásokkal és fagyoskodással... Elvakultságomban nem ismertem Isten akaratát, mely szerint testemet gondoznom kellett volna, és nem lett volna szabad az önkínzásba bizakodnom. Mert én halálra gyötörtem volna magam a böjtöléssel, virrasztással és fagyoskodással. A legszigorúbb télben is csupán egy ócska csuha volt rajtam, úgyhogy majd megfagytam. Én, dr. Luther Márton, bizony megöltem volna magamat, ha nem jelent volna meg az evangélium világossága.

Bizonyos, hogy én minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jócselekedeteim révén nyerjem el az Isten előtti igazságot. Ezért nem ettem, nem ittam s nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük s nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan. Én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének a napjától és a kárhozattól. Azért mindenfelé segítséget kerestem, segítségül hívtam Máriát és szent Kristófot. De minél többet fáradoztam, annál inkább bálványimádóvá lettem. Krisztust nem láthattam, mert a skolasztikusok arra tanítottak, hogy bűnbocsánatot és üdvösséget egyedül saját jócselekedeteink révén remélhetünk.

A skolasztikus hittudomány egyértelműleg azt tanítja, hogy az ember pusztán természeti erőivel is kiérdemelheti Isten kegyelmét. Az összes skolasztikusok ezt tanították: Tedd meg mindazt a jót, ami csak tőled telik! Occam is, aki okosabb volt valamennyinél és megcáfolt minden más irányzatot, kifejezetten azt írta és tanította, hogy a Szentírásban nem található meg a tanítás, mely szerint a jó cselekvéséhez szükség van a Szentlélekre. Ezeknek az embereknek kiváló tehetségük volt és sok idejük, megöregedtek az egyetemi tanári munkában, de Krisztusból semmit meg nem értettek, mert megvetették a Szentírást. A Bibliát senki sem azért olvasta, hogy elmélyedjen benne, hanem csupán azért, hogy tudományos ismereteket nyerjen belőle, mint valami történeti könyvből.

A misztikusoknak a testté lett Krisztust mellőző, szemlélődő hittudománya is teljesen értéktelen. Ide vonatkozólag olvastam Bonaventurát (1221-1274), aki az emberi léleknek az elmerülő szemlélődés útján Istennel való összekapcsolódását hirdeti. Ez az ember majdnem elvette józan eszemet, mert Istennek az én lelkemmel való egyesülését az értelem és akarat egyesülése által - amelyről ő mesél - érezni akartam. E misztikusok csupa rajongó lelkek. Az igazi elmélyedő hittudomány, amely azonban inkább gyakorlati természetű, ez: Higgy a Krisztusban és teljesítsd kötelességedet. Hasonlóképpen Dionysius misztikus teológiája is merő mese.

Ha az eleveelrendelés tanítása felől gondolkodom, amely szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra, másokat az üdvösségre rendelt, mindent elfelejtek Krisztusról és Istenről és bizony odáig jutok, hogy Isten gonosztevő... Ha az eleveelrendelésről gondolkodunk, elfelejtkezünk Istenről. Elhallgat a "laudate" (dicsérjétek az Urat) és felhangzik a "blasfemate" (káromoljátok)!Az egészséges emberi észnek és a természetes értelemnek az a legnagyobb botránykő, hogy Isten saját önkényes akaratából az embert cserbenhagyja, megátalkodottá teszi, kárhozatba taszítja, mintha örömét lelné a nyomorultul elkárhozottaknak ily nagy bűneiben és örök gyötrelmében. Méghozzá az az Isten tenne így, akinek nagy irgalmát és jóságát stb. mindenütt hirdetik. Igazságtalannak, kegyetlennek, elviselhetetlennek tűnik fel, hogy így gondolkozzék valaki Isten felől. Ezen már sok nagy ember megütközött a hosszú századok folyamán.

S kit ne zaklatna fel? Magam is nem egyszer lelkem legmélyéig felháborodtam, egészen a kétségbeesés szakadékáig jutottam, úgyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak sohase teremtettem volna embernek. Ez akkor volt, amikor még nem tudtam, mennyire üdvös ez a kétségbeesés és mily közel van a kegyelemhez.

Ismerek egy embert, aki arról tesz bizonyságot, hogy sokszor rettenetes kínokat állott ki. Igaz ugyan, hogy egészen rövid ideig, de olyan súlyosan, oly pokoli módon, hogy nyelv azt ki nem mondhatja, toll le nem írhatja, ember el nem képzelheti, ha maga is át nem élte. Ha félórával, avagy csak egy tized órával is tovább kellene azt az embernek elszenvednie, tönkre menne belé, még a csontjai is porrá zúzódnának tőle. Ilyenkor iszonyatos haraggal jelenik meg a lélek előtt Isten s vele együtt az egész teremtett világ. Nincs menekvés sehová, nincs vigasztalás sehol, sem kívül, sem belül, minden csak vádol bennünket. Az ember pedig kétségbeesetten jajgat: "Elvettettem szemeid elől." (Zsolt. 31, 23.) Bátorsága pedig nincs, hogy könyörögjön: "Uram, ne feddj meg engem haragodban." (Zsolt. 6, 2.) Ebben a pillanatban - s mily borzalmas ez - a lélek nem tudja hinni, hogy valaha is megváltatik. Csak egyet érez: a gyötrelemnek még nincs vége. Mert az örökké tart s a lélek nem tudja csupán egy ideig tartó szenvedésnek elgondolni. Ilyenkor nincs más hátra, mint a puszta kiáltás segítség után, a rettenetes sóhaj, mely nem tudja, hol találhat segítséget. Ilyenkor az emberi lélek a megfeszített Krisztussal együtt megfeszíttetik, úgyhogy minden csontját meg lehet számolni. Nincs ilyenkor a lélekben egyetlen kis zug sem, amit be ne töltene a halálos keserűség, a borzadály, a félelem, a szomorúság - s mindez olyan, mintha az örökkévalóságig tartana.

Küzdelmeimben egy ágostonos barát a következővel vigasztalt: Aki az eleveelrendelés felől gondolkodik és emellett nem veszi tekintetbe Krisztust bölcsőjétől kezdve, amint szemünk elé lép, az olyan embernek hamarosan és kikerülhetetlenül kétségbe kell esnie. Staupitz sokszor tanácsolta ezt: "Ha az eleveelrendelésről van kedved vitatkozni - monda -, ezt Krisztus sebeinél kezdd el s azonnal megszűnik minden vita az eleveelrendelés felől."

Isten nekünk Urunk. Ha ő elhív, hirdetnünk kell az evangéliumot. Aki másként cselekedne, hogyan viselné el Isten haragját? Ugyanis a tiszteletlenség és hálátlanság már elérte a legmagasabb fokot. Staupitz ezt mondotta: "Arra a férfiúra kell feltekintenünk, akit Krisztusnak hívnak." Staupitz ezzel már kezdte hirdetni az evangéliumot. Hálás is vagyok érte. 1523-ban megírtam neki: "Ha kiestem is kegyeidből s ha nem is tetszem neked többé, mégsem illik hozzám, hogy hálátlanul megfeledkezzem rólad, hiszen a sötétségből az evangélium világossága általad ragyogott fel szívemben első ízben." Teológiámat nem egy csapásra tanultam meg, hanem lassankint mind mélyebbre és mélyebbre kellett hatolnom. A pápa és hittudósai miatt való lelki vívódásaim juttattak idáig, hiszen gyakorlás nélkül semmit sem tanul meg az ember.

Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltárigét: Igazságoddal szabadíts meg engem (Zs. 31, 2), mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája. Mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Így örökre elkárhoztam volna.

Viszont Isten könyörületessége, Isten segítsége, - az ilyen igéket már inkább szerettem. S hála Istennek, amikor megértettem a dolog lényegét és tudtam, hogy Isten igazsága azt az igazságot jelenti, mellyel ő tesz igazzá bennünket a Krisztus Jézusban nekünk ajándékozott igazság által - akkor értettem meg igazán nyelvtanilag is és ekkor lett kedvessé előttem az idézett zsoltárige.

Isten igazsága - ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés. Mert ha a pápa uralma alatt ezt olvastam: Igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt. 31, 2), továbbá: A te igazságodban (Zsolt. 86, 11), azonnal arra gondoltam, hogy ez az igazság az isteni harag büntető bosszúja. Pál apostolnak szívből ellensége voltam, amikor ezt olvastam: Istennek igazsága jelentetik ki az evangéliumban (Róm. 1, 16-17).

Később természetesen, amikor azt olvastam, hogy az igaz ember hitből él (Róm. 1, 17) és emellett még Augustinus iratait is átnéztem, egyszerre megörvendeztem. Amikor felismertem, hogy Isten igazsága nem más, mint a könyörületesség, mellyel minket igazaknak számít, ebben kaptam meg a segítséget.

"Igaz" és "Isten igazsága" ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam őket. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer ebben a toronyszobácskában tépelődtem ezek fölött az igék fölött: "Az igaz ember hitből él" (Róm. 1, 17) és "Isten igazsága", Isten kegyelméből ezt gondoltam: Ha nekünk, mint igazaknak, hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. Mert Isten igazsága az az igazság, mellyel minket Krisztus által igazzá tesz és megvált. Így ezeket az igéket megszerettem. A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek.

Hosszú időn át tévelyegtem és nem tudtam, hol is vagyok. Tudtam ugyan valamit, és mégsem tudtam, mi is az, míg bele nem ütköztem a római levél 1. részének 17. versébe: "Az igaz ember hitből él." Ez segített rajtam. Itt láttam meg, milyen igazságról szól Pál apostol. Előzőleg ez áll az igében: "Igazság". Erre összevetettem az ige elvont tartalmát (igazság) és valóságos tárgyát (az igaz ember) s bizonyosságra jutottam ügyem felől. Kezdtem különbséget tenni a törvény igazsága és az evangélium igazsága között. Előzőleg semmi más nem hiányzott nekem, csak az, hogy különbséget tegyek a törvény és az evangélium között. Mindent egynek vettem és azon a véleményen voltam, hogy Krisztus és Mózes között azon a korszakon, melyben éltek és tökéletességük fokán kívül nincs különbség. Amikor azonban az igazi különbségre rájöttem, hogy ti. más a törvény és más az evangélium, akkor átküzdöttem magam a nehézségeken.

Valami egészen különös égő vágyakozás fogott el, hogy Pál apostol római levelét megértsem. Ennek azonban akadálya volt. A világért sem szívem vérének a hidegsége, hanem egy igehely, mégpedig a római levél 1. részének 17. verse: "Isten igazsága jelentetik ki abban". Ugyanis gyűlöltem ezt az igét: "Isten igazsága", mivel - az összes egyházi tudósok szokása és szóhasználata szerint - azt tanultam, hogy ezt bölcseletileg kell értelmezni, mint úgynevezett alaki, vagy cselekvőleges (activ) igazságot, mely szerint Isten igaz és megbünteti a bűnösöket s igazság nélkül szűkölködőket.

Én pedig az igaz és bűnösöket büntető Istent nem szerettem, sőt ellensége voltam neki. Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy őt az én elégtételeim kiengesztelik. Így én haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen. Ezt mondtam: Hát nem elég, hogy a nyomorult és örökre elkárhozott bűnösöket az eredeti bűn következtében mindenféle baj terheli a tízparancsolatbeli törvény által, - nem, ez az Isten az evangéliummal a régi szenvedésre még új szenvedést halmoz és az evangéliumban is az ő félelmetes igazságát, és haragját tárja fel! Így toporzékoltam, dühös, felzaklatott lélekkel és az idézett íráshelynél kíméletlenül viaskodtam Pállal; emésztő vágy égetett, vajha megtudhatnám, mit is akar itt Pál apostol.

Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: "Istennek igazsága jelentetik ki abban..., miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él." Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből él".

Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Ezután emlékezetből átfutottam az egész Szentírást és egyéb kifejezésekből is összegyűjtöttem az idevágó igéket. Így pl. "Isten munkája", ti. az a munka, amit Isten véghezvisz bennünk; "Isten ereje", mellyel ő minket megerősít; "Isten bölcsessége", mellyel ő minket bölcsekké tesz; "Isten erőssége", "Isten üdvössége", "Isten dicsősége".

Amennyire előzőleg az "Isten igazsága" kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet, mellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam. Így Pál apostolnak ez a mondása számomra valóban az Edénkért kapujává lett. Később olvastam Augustinusnak a "Lélek és betű" című könyvét, melyben várakozásom ellenére azt találtam, hogy "Isten igazságát" ő is hasonlóan értelmezi, ti. annak az igazságnak, mellyel Isten ruház fel bennünket, amikor megigazít minket. Ő ugyan ezt nem részletezi és Krisztus igazságának nekünk ajándékozásáról nem mond meg mindent világosan. Augustinus mégis azt akarta, hogy Isten igazságát olyan igazságként tanítsák, amellyel mi igazakká tétetünk.

A szentírástudományok egyetemi tanára

1513-ban kristályosodott ki Luther alapvető reformátori felismerése. Eszerint Isten igéjének helyes értelmezése mellett értéktelenné lesz az ember minden igazsága, bölcsessége, jóravaló ereje. Amikor Luther egyetemi tanári tisztében hozzáfogott a zsoltárok magyarázatához, ott állt mindattól megfosztva, amit a középkor skolasztikus hittudósaitól oly nagy fáradsággal, oly hosszú időn át megtanult. A borzasztó lelki küzdelem után nem maradt meg más számára, mint egyedül a Szentírás. Isten csodálatos kegyelméből azonban a Szentírást most már nem mint új ismeretek könyvét olvasta, hanem mint a személy szerint őhozzá beszélő Istennek élő szavát. S ide nem a kolostori szemlélődő bibliaolvasás révén jutott el, hanem a kegyelmes Istenért folytatott életküzdelem útján.

Felfedezését már 1513-15-i zsoltármagyarázatában érvényre juttatta. A római levélnek 1515-i magyarázata pedig egyenesen hadüzenet minden emberi érdem és önigazság ellen, - amire a Luther-korabeli egész egyházi tudományosság egyenesen felépült. Krisztus a mi igazságunk! Isten őt kegyelméből ajándékozza nekünk, kegyelemből szül újjá bennünket, bár mi erre teljességgel méltatlanok vagyunk. Ennek a kegyelemnek birtokában oldódik meg Luther előtt az eleveelrendelés kérdése is. Isten kárhozatra rendelő Ítéletének helyét elfoglalja a hívó bizalom a kegyelmes Atya iránt. Teljesen kiszolgáltatja magát az ember néki. Előtte annyira elítéljük önmagunkat, annyira hajlandók vagyunk magunkra venni az Ő akaratát, annyira rábízzuk magunkat az Ő jóságára, hogy készséges szeretettel fogadjuk tőle még a halált és a kárhoztató ítéletet is. Ebben az engedelmességben nyilatkozik meg az Isten iránt való igazi hit és szeretet. De elkárhoztatja-e Isten azt, aki ennyire átadja szívét, lelkét, életét, egész valóját? Akinek élete és akarata így összeolvadt Istenével, azt szereti az Isten és megmenti a kárhozattól, a Krisztus érdeméért.

Isten igéjének újonnan felfedezett, de legősibb értelme határozta meg ezentúl Luther tanítását. A most következő nyugalmas évek alatt az ige fényében vizsgálta meg a hit és élet alapvető kérdéseit. Éles bíráló szó hangzott fél ajkán az egyház romlott papsága ellen, mert elfelejtették, hogy az egyház az a hely, ahol a kegyelmes Isten üzenete hirdettetik s ehelyett világi javak halmozásán fáradoztak, ha érdekük úgy kívánta, még a hívek vérének ontása árán is.

*   *   *

Senki sem tud a Szentírás valamely helyéről méltóképpen szólni és senki sem tudja azt méltóképpen hallgatni, ha lelkének indulatai nem egyeznek meg a Szentírással, úgyannyira, hogy belsőleg érti meg azt, amit külsőleg hall és erre a vallomásra kényszerül: Igen, ez igaz! Isten igen nagy kegyelmének és csodálatos kitüntetésének tartom, ha valakinek megadatik, hogy a Szentírás igéit éppen úgy olvassa és hallgatja, mintha csak magától Istentől hallaná őket. Ki ne remegne meg testben-lélekben, ha tudná, hogy ilyen hatalmas felség szól hozzá?

Az élet minden viszonylatában az a helyzet, hogy a gyakorlat jobban képezi az embert, mint a puszta elméleti tanulás. A Szentírás puszta olvasása nem vezetett volna engem soha tudományomhoz. Ügyem és ellenségeim áskálódásai vittek bele. Eleinte életemmel és véremmel védelmeztem volna a misét s a szerzetesi intézményt. A gyakorlati élet azonban másra tanított meg. Pál apostol római levelének legfontosabb tárgya és az apostol célja az, hogy minden önigazságunkat és saját bölcsességünket megsemmisítse s azt a bűnt és boldogságot, ami már egyáltalán nem volt meg, ti. amelynek létezését önigazságunkban már egyáltalán nem is hittük, ismét helyreállítsa, megsokasítsa és naggyá tegye. Ezzel azt akarja velünk beismertetni, hogy bűneink nagyszámúak, hatalmasok s mind a mai napig megvannak. Meg akarja mutatni, hogy ezeknek valóságos elpusztítása végett feltétlenül szükségünk van Krisztusra és az ő igazságára.

Semmi sem lesz bennünk Isten igazságából és ilyen nincs is ott, ahol előzőleg a mi igazságunk teljességgel meg nem bukott és tönkre nem ment. Nem tudunk felállni, ha előzőleg el nem estünk; bizonytalan lábakon állunk... Egyébként Isten igazsága csúfsággá lenne és Krisztus hiába halt volna meg. Ezt tanítja a legmélyebben járó teológus, Pál apostol. A mi mai teológusaink előtt ez elméletileg talán nem, gyakorlatilag azonban teljesen ismeretlen. Ő maga is olyannak akar találtatni a Krisztusban, mint akinek nincsen saját igazsága (Fii. 3, 9). Hasonlóképp a bűnösök között elsőnek vallja magát (I. Tim. 1, 15). Ez nagylelkű és boldogító büszkeség. Mert Isten kegyelme és igazsága annál hatalmasabb bennünk, minél hatalmasabb a bűn (Róm. 5, 20), ti. minél kevesebb igazságot tulajdonítunk saját magunknak; minél inkább elítéljük, kárhoztatjuk és megutáljuk magunkat, annál hatalmasabban áramlik belénk Isten kegyelme.

Bizonyos, hogy saját lelkiismeretünkből nem hallunk egyebet, mint vádoló gondolatokat, mert Isten előtt - hacsak ő maga nem munkálkodik bennünk kegyelmével - a mi cselekedeteink teljesen értéktelenek. Természetesen könnyen megtörténik velünk az, hogy saját magunk előtt tisztára mosakodunk, különösen azért, mert könnyű tetszenünk önmagunknak. De mit használ ez nekünk? Legfeljebb cáfolhatatlanul megmutatja, hogy a törvényt igenis ismerjük. Mert az ilyesféle öntetszelgő gondolatok azt bizonyítják, hogy a jót megcselekedtük, a gonoszt pedig elkerültük. De ezzel még nem tettünk eleget Istennek s a törvényt nem töltöttük be teljesen.

Honnan kapjuk hát azokat a gondolatokat, melyek megigazítanak bennünket? Egyedül Krisztustól és Krisztusban. Mert amikor a Krisztusban hívő embert korholja és vádolja saját szíve, és ellene tanúskodik, mivelhogy gonoszt cselekedett, akkor az ember hamarosan elfordul ettől, Krisztushoz menekül és így szól: Ő tett eleget, ő az igaz, ő az én mentségem, ő halt meg érettem, igazságát ő tette enyémmé, bűnömet ő vette magára. Ha pedig az én bűneimet magára vette, ezek nem terhelnek engem többé, s én szabad vagyok. Továbbá, ha az ő igazságát nekem ajándékozta, akkor én igaz vagyok ugyanazzal az igazsággal, amellyel ő. Az én bűnöm nem tudja őt elnyelni, sőt eltűnik az ő igazságának végtelen mélységében. Mert ő Isten, akit magasztalunk mindörökké.

Irgalmasságában Isten minden embert, hazugot, hamisat, balgát, gyöngét, bűnöst az ő igazságával, igazságosságával, bölcsességével, erejével, tisztaságával valóságosan igazzá, bölccsé, erőssé, tisztává akar tenni. A hazugságtól, hamisságtól, balgaságtól, gyöngeségtől és bűntől úgy akarja őket megszabadítani, hogy az ő igazsága, igazságossága, bölcsessége, ereje, tisztasága felragyogjon bennünk és általunk.

Akik Istent igazán szeretik gyermeki szeretettel és szívbeli tiszta vonzódással, azokban ez nem természettől van meg, hanem egyedül a Szentlélek hatása következtében... Az ilyenek önként alkalmazkodnak Isten minden egyes akaratához, még ha a poklot és az örök halált mérné is rájuk, ha éppen ezt akarná Isten. Csak teljességgel legyen meg az ő akarata. Ennyire nem keresik saját érdeküket. De amennyire fenntartás nélkül alkalmazkodnak Isten akaratához, éppen annyira lehetetlenség, hogy a kárhozatban maradjanak. Kizárt dolog ugyanis az, hogy Istenen kívül maradjon, aki magát egészen átadja az ő akaratának. Most már az ember is azt akarja, amit Isten. Így nyeri el Isten jótetszését. Ha pedig megnyerte Isten jótetszését, akkor szereti őt Isten. Ha pedig szereti őt Isten, akkor megmenekült a kárhozattól. Így oldódnak meg a léleknek az eleveelrendeléssel kapcsolatos bajai.

Az egyház fejei most az ekroni istent hívják segítségül (II. Kir. 1, 2) s annyira rábízzák magukat a fegyver és a világi hatalom oltalmára, hogy a legerősebb királyokkal és fejedelmekkel merészelnek fegyverre kelni a hadi dicsőségért. Ha valaki a vértanúk korában olyan egyházi eseményekről jövendölt volna, amelyekben ideig való javakért püspökök és lelki atyák oly sok keresztyén vért fognak kiontani, - vajon a vértanúk ezt dicséretre méltónak tartották volna-e?

Elcsodálkozik az ember, milyen átláthatatlanul sötét a mi korunk. A papok, ti. a világi javak felé szélesre tátott torkok manapság semmit sem tartanak oly felháborítónak, mint ha az egyház kiváltságait, az ő jogaikat, hatáskörüket és vagyonukat kikezdi valaki. Az ilyen "gonosztevőkre" azonnal rázúdítják a mindenféle átkok áradatát, eretnekeknek nyilvánítják és csodálatos vakmerőséggel Isten, az egyház, Péter és Pál apostolok ellenségeinek kiáltják ki őket. Ezzel szemben a legkisebb mértékben sem igyekeznek arra, hogy legalább ők szeressék Istent, avagy legalább ők ne legyenek gonoszabb ellenségei, mint amilyenek szerintük amazok. A hitet és Isten iránt való engedelmességet ennyire egynek veszik a földi javak megőrzésével, szaporításával és védelmezésével. Lehetsz te gőgös, élvezethajhászó, zsugori, veszekedő, dühös, háládatlan és reád vonatkozhatik az az egész bűnjegyzék, melyet az apostol Timotheus-hoz szóló második levelének 3. részében írt meg (2-5. v.), sőt égrekiáltó hibáid lehetnek, mégis, mindezek ellenére a legbuzgóbb "keresztény" lehetsz, ha az egyház jogait és kiváltságait védelmezed. Viszont, ha ezeket nem becsülöd eléggé, nem vagy az egyház hűséges gyermeke és barátja.

Kérve kérlek benneteket, a bírálatban senki se utánozzon engem. Én azért mondom meg ezeket, mert a fájdalom kényszerít rá és kötelességemnek engedelmeskedem így. A jelenkorra való alkalmazás rendkívül sokat segít az igék megértésénél. De egyszersmind azért is teszem ezt, mert apostoli megbízatásomnál fogva egyetemi nyilvános tanszéket töltőkbe. Kötelességem, hogy megmondjam, milyen helytelenségeket látok, még a feljebbvalóknál is. Már sokszor mondottam és ismét mondom: Doktorátusomat nem adnám a világ minden vagyonáért sem. Mert bizony végül is csüggetegen kétségbe kellett volna esnem a reám nehezedő nagy és súlyos ügyben, ha azt, mint valami titkon működő, alattomos ember, elhívás és parancs nélkül kezdtem volna el. Így azonban tanúm Isten és az egész világ, hogy ügyemet doktori tisztségemben és igehirdetői hivatásomban nyilvánosan kezdettem s mindeddig Isten kegyelmével és segítségével folytattam.

Ahol hit van, nem maradhat rejtve, megmutatkozik, napfényre tör a jócselekedetekben. Az ilyen ember vallást tesz mások előtt az evangéliumról s egész életét ennek szolgálatában tölti. Amit csak átél, avagy cselekszik, felebarátja javára fordítja, használ neki és így követi Krisztus példáját. Ahol nem tör elő a jócselekedet és szeretet ott a hit nem igazi, hanem vagy kialudt, vagy a puszta észre támaszkodó önámítás - amilyen manapság sok van közöttünk. Az ilyeneknél még nem hatolt eléggé a lélek mélyére az evangélium s az ilyenek nem ismerik még igazán Krisztust.

Jócselekedetekkel azonban nem lehet kiérdemelni az örökéletet, kegyelmet és üdvösséget; ez következik abból, hogy a jócselekedetek nem azonosak a lelki újjászületéssel, hanem ennek gyümölcsei. Mert nem jócselekedeteink által leszünk Isten gyermekeivé, örököseivé, igazakká, szentekké, keresztyénekké, hanem csak amikor már mindezekké lettünk, akkor cselekesszük a jót. Birtokunkban kell lennie az életnek, üdvösségnek, kegyelemnek, mielőtt cselekesszük a jót. Amint a fa sem gyümölcseivel érdemli ki, hogy fa legyen, hanem amikor már fává fejlődött, akkor terem gyümölcsöt. Minket is a kegyelem igéje szül, teremt újjá és igazakká s nem mi magunk leszünk ilyenekké a törvény, vagy a jócselekedetek által. Jócselekedeteinkkel nem örök életet, kegyelmet és üdvösséget érdemlünk ki, hanem más valamit, ti. dicséretet, tisztességet, tetszést és más előnyöket, amint a fa is gyümölcseivel érdemli ki, hogy az emberek szeressék, ápolják, dicsérjék és becsben tartsák. Ha világosan magad elé állítod, hogy miképp születik az ember újjá az igaz keresztyén életre s hogy mi ennek a lényege, ezzel máris elejtetted saját jócselekedeteink érdemszerző jelentőségét, - legalábbis a bűntől, haláltól és ördögtől való megszabadítás tekintetében.

Szerzetesrendi felügyelő

A németországi ágostonos rend vezetőségi gyűlése 1515 májusában a 32 éves dr. Luther Mártont a szerzetesrend kerületi felügyelőjévé választotta és tizenegy kolostor felügyeletével bízta meg. Így méginkább tapasztalta az egyház embereinek elesettséget. Világosan látta azt is, hogy az egyszerű barátoknál sokkal bűnösebbek az egyház legfőbb vezetői, akik ahelyett, hogy jó példával pásztorolták volna őket, fejedelmi pompában és bujaságban éltek, A maga részéről tisztségében az Isten előtti felelősségét érző ember teljes pontosságát, lelkiismeretességét, szigorúságát, de legfőképpen szeretetét érvényesítette. Gondja volt arra, hogy a barátok az étel-ital élvezetében a szükséges szerzetesi önmegtagadást gyakorolják. Az erélytelen házfőnököket kicserélte. A jócselekedeteikre büszke barátokat éppúgy, mint az erkölcsi lazaság felé hajlókat a Krisztushoz irányította, aki szenvedett és meghalt a mi üdvösségünkért. Mivel Krisztus a bűnösök között él, ezért szeretettel felkarolta a megtérő bűnösöket. A komoly lelki harcokban vergődőket megértő jósággal vigasztalta, megmutatván nekik a kereszt és szenvedés áldásait.

Felelősségteljes felügyelői munkája mellett tulajdonképpeni hivatásszerű munkakörét, egyetemi tanári tisztét is el kellett látnia. Ehhez járult még a kötelező szerzetesi imádságok hatalmas terhe. Minden idejét munkával töltötte. Igen keveset aludt s mégis kénytelen volt néha-néha az imádságlapokat rakásra gyűjteni, hogy azután három, négy napig, vagy egy hétig egyfolytában imádkozván ledolgozza őket. Nem egyszer bele is betegedett. Munkáját oly lelkiismeretesen teljesítette, hogy az 1516-i wittenbergi pestisjárvány idejében eszébe sem jutott a veszélytelen helyre való menekülés. Minden munkában, gyötrődésben, aggódásban is megtartotta és erősítette az a bizonyos hit, hogy Isten őt kézen hordozza és mindenből megadja a kimenekedést.

1516-17 telén nagy vita mozgatta meg a wittenbergi egyetem életét. A vita afölött folyt, hogy tudja-e az ember saját erejéből a jót cselekedni? Az Arisztotelész-Occám-féle hivatalos egyházi álláspont, mely igenlő feleletet ad a kérdésre, vereséget szenvedett az Augustinus-Luther-féle állásponttól, mivel ez a Szentíráson alapul.

Luther egyre erőteljesebben hirdette az új teológiát. 1517 szeptemberében éles hangú vitatételei hirdették, hogy az ember saját erejéből csak a rossz akarására képes, hogy Isten és az ember akarata egymással kibékíthetetlen ellenségek s hogy az igazi keresztyén teológia mentes Arisztotelész pogány bölcseletétől. Luthernek ezek a tételei a korabeli szellemi élet tartópilléreit robbantották fel. Jellemző a tudományos világ tunyaságára, hogy a középkori szellemiség összeomló épületének robaját egyelőre észre sem vették.

*   *   *

Luther levele egy szerzeteshez 1516. április 8-án.

Kegyelem és békesség neked Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!... Szeretném tudni, hogyan állasz lelked ügyeivel? Nem tanulja-e meg végre lelked, hogy megelégelvén saját igazságát, Krisztus igazságában találjon megnyugvást és teljesen reá bízza magát? A mi korunkban sok embert valami tüzes vakmerőség kísért, kiváltképpen az olyanokat, akik minden erejükből arra törekszenek, hogy igazak és erényesek legyenek. Csak az Isten igazságát nem ismerik, amit Krisztusban bőséggel és ingyen kapunk. Ők saját erejükből törekszenek jó cselekedetekre mindaddig, míg meg nem bizonyosodnak afelől, hogy most már erényeik és érdemeik díszruhájában megállhatnak Isten előtt - holott ez lehetetlen. Nálunk te is ebben a hitben éltél, vagy sokkal inkább: ebben a tévelygésben. Én is benne voltam, most már azonban harcolok e tévhit ellen. Harcom még nem ért véget.

Azért kedves testvérem, ismerd meg Krisztust, mégpedig a megfeszített Krisztust. Magasztald őt és kétségbeesvén magad felett így kiálts hozzá: "Úr Jézus, te vagy az én igazságom, én meg a te bűnöd vagyok. Magadra vetted az enyémet és nekem ajándékoztad a tiédet. Olyanná lettél, amilyen nem voltál s olyanná tettél, amilyen nem voltam." Vigyázz, hogy valaha is ne törekedjél olyan szeplőtelenségre, amelyben önmagád előtt nem látszanál bűnösnek, holott bűnös vagy. Mert Krisztus csak a bűnösök között lakik! Hiszen azért jött el a mennyből is, ahol igazak között lakozott, hogy a bűnösök között is lakozása legyen. Erre az ő szeretetére gondolj lankadatlanul s akkor megtapasztalod az ő mindennél kedvesebb vigasztalását. Mert ha nekünk saját fáradozásunk és szenvedésünk útján kellene elérnünk lelkiismeretünk megnyugvását, - akkor ő miért halt volna meg? Azért hát csakis Krisztusban, a magad és cselekedeteid felett való bizakodó kétségbeesés útján találsz majd békességet. Ezenfelül megtanulod még tőle, hogy amint ő téged magához fogadott és a te bűneidet magára vette, éppen úgy neked ajándékozta az ő igazságát is.

Ha ezt szilárdan hiszed, amint hinned kell - mert átkozott, aki nem hiszi -, akkor te is fogadd magadhoz zabolátlan, még mindig tévelygő testvéreidet és viseld el őket türelmesen. Bűneiket vállaljad s ha valami értéked van, add át nekik. Az apostol is ezt mondja: "Fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére". (Róm. 15, 7.) Egy másik helyen pedig így szól: "Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is, aki mikor Istennek formájában vala, ezt nem tekintette zsákmánynak,...hanem önmagát megüresíté". (Fii. 2,5.) Te se tekintsed zsákmánynak, ha magadat jobbnak véled, mint ha ez egyedül a tied lenne, hanem üresítsd meg magad tőle. Felejtsd el, milyen vagy és légy olyan, mint közülük egy, hogy elviselhesd őket.

Vigasztalan a helyzet az olyan ember igazságával, aki önmagához méri a többieket s nem akarja elviselni őket, ha rosszabbaknak találja önmagánál. Pusztai magányt és menedékhelyet keres, holott türelmével, imádságaival, példaadásával haladéktalanul segítenie kellene amazokon. Ez a magatartás azt jelenti, hogy az ember elássa Isten talentumait (Mt. 25, 18.) és nem teljesíti kötelességét szolgatársai iránt. Ha liliom és rózsa vagy a Krisztus virágoskertjében, tudd meg, hogy tövisek között folytatod életedet. (Én. Én. 2, 2.) Csak arra ügyelj, hogy a türelmetlenség, az elhamarkodott ítélgetés és a rejtett gőg téged magad is tövissé ne tegyen. Krisztus királysága az ő ellenségei közepette van, mondja a zsoltár (110, 2). Mit álmodozol hát csupa jó barátok között való életről? Ha pedig szűkölködöl valami nélkül, borulj Krisztus lábai elé és könyörögj érte. Ő maga tanít majd meg téged mindenre. Csak arról ne feledkezz meg, amit ő tett érted és minden emberért. Így tanulod meg majd te is, mit kell tenned másokért. Ha ő csupa jó emberek között akart volna élni és csak barátaiért halt volna meg, mondd kérlek, kiért halt volna meg akkor s kivel tudott volna együtt élni?

Cselekedj hát ezek szerint kedves testvérem s imádkozzál értem. Az Úr legyen veled!

Luther levele barátjához, Lang János erfurti házfőnökhöz, 1516. október 26-án.

... Nagy szükségem volna két írnokra, vagy hivatalnokra. Egész nap mást sem teszek, csak levelet írok. Nem is tudom már, nem ismétlem-e ugyanazt. Te már bizonyára észre is vetted. Én vagyok a rendház igehirdetője és az asztali igehirdető is (étkezések alkalmával). Azt kívánják, hogy mindennap prédikáljak a városi templomban is. Én vezetem a rendház theológiai tanfolyamának munkálatait. Rendházak felügyelője vagyok, azaz tizenegyszeres házfőnök. Felügyeletem alá tartozik a leitzkaui haltenyészet. A herzbergi kolostor ügyvivője vagyok a torgauiakkal támadt vitás kérdésben. Egyetemi előadásokat tartok Pál apostolról és készülök a zsoltárok magyarázatára. S ehhez járul még levelezésem, amely - mint említettem - időm tetemes részét igénybe veszi. Ritkán van elegendő időm a kötelező imádságok elvégzésére és a misemondásra. Nem is szólok emellett saját személyes küzdelmeimről, kísértéseimről, amelyeket a test, a világ és a sátán miatt viselek. Nos, láthatod, milyen lusta ember vagyok!...

Azt írod, hogy tegnap megkezdted előadásaidat Petrus LombardusSententiáinak második könyvéről. Én pedig holnap kezdem meg a Galatákhoz írt levél magyarázatát. Bizony, aggódom, hogy a pestisjárvány kitörése nem engedi meg tervem folytatását. Eddigelé a pestis nálunk mindössze két, vagy három embert ragadott el. A szomszéd kováccsal szemben temettek el ma egy fiút, aki tegnap még egészséges volt. Egy másik fiú megfertőzve fekszik. Röviden: a pestis itt van, és elég hirtelen kezdi borzalmas munkáját, különösen az ifjúság ellen. Azt tanácsolod, hogy Bertalan magisterrel és veled együtt meneküljek el. De hová fussak? Remélhetőleg a világ nem fog összedőlni, ha Márton testvér meghal. A szerzetes testvéreket - ha a pestis tovább terjed - mindenesetre szétküldöm, szerte az országba. Engem azonban ide láncol a kötelességem iránt való engedelmesség. Nem szabad elmenekülnöm, míg másodszor is parancsot nem kapok. Staupitz ugyanis egyszer már utasított, hogy távozzam el. Nem azért maradok, mintha nem félnék a haláltól..., hanem azért, mert bízom, hogy az Úr kiment engem félelmemből.

Semmi sem hevíti úgy szívemet, mint az a vágy, hogy Arisztotelészt, ezt a színészt, aki görög álarcával az egyházat oly alaposan tévútra vezette, leleplezzem és az egész világ előtt pellengérre állítsam. Csak időm lenne hozzá! A Szentírás legjobb magyarázója Augustinus egyházi atya volt. Felülmúl mindenkit. Nem győzök csodálkozni azon, hogy a többi tudósok a legszebb igék felett elsiklottak, még olyankor is, amikor meg kellett volna botlaniok és el kellett volna bukniok bennük.

A mi teológiánk és Augustinus nagyszerűen haladnak előre és Isten segítségével uralkodnak a mi egyetemünkön. Arisztotelész lassankint letűnik, halad hamarosan bekövetkező végső leáldozása felé. A Sententiákról tartott előadásokat feltűnő kevesen hallgatják és senki sem számíthat hallgatóságra, ha nem ezt a teológiát vallja, ti. a Szentírásét, vagy Augustinusét, vagy más tekintélyes egyházi tudósét.

A 95 tétel

A középkori római katolikusság azt tanította, hogy a bűnbánat szentségében feloldozott bűnös Isten előtt is érvényes bocsánatot nyer a paptól. A bűnöknek megfelelő büntetésekről pedig azt tanították, hogy azok kétfélék: örökké tartók és ideig tartók. Az örök büntetésektől aránylag könnyen megszabadulhat a bűnös a gyónás alkalmával nyert feloldozás által, de nem így az ideig tartó büntetésektől, melyeket az egyház, illetőleg annak képviselője, a pap szab ki elégtételül. Így a bűnösnek Istennel szemben való leszámolása eléggé egyszerűen elintézhető volt, de annál nagyobb súllyal nehezedtek reá az egyház földi követelései. Ehhez járult még, hogy az állítólagos tisztítótűz gyötrelmeivel állandóan fenyegették az embereket, úgy hogy ettől a közönséges halandók sokkal inkább rettegtek, mint az örök kárhozattól.

Az ideig tartó büntetések, illetőleg elégtételek, melyekhez az állítólagos tisztítótűzben szenvedéseket is számították, igen sokfélék voltak. Száműzetés, lemondás arról, ami a legkedvesebb, esztendőkre terjedő böjtölés kenyéren és vízen, elzarándokolás távoli országokba, esetleg a Szentföldre, eltiltás az eladástól és vásárlástól, stb. Azt ígérték, hogy ezekkel a földi büntetésekkel a tisztítótűzben büntetéseket lehet csökkenteni és kiegyenlíteni. De senki sem volt bizonyosságban afelől, vajon a tisztítótűzi gyötrődéseit mind levezekelte-e? Mindenki könnyíteni igyekezett büntetésein. Az egyház vezetői ezt lehetővé is tették. Már a hatodik századtól kezdve megengedték a bűnökért elégtételül kiszabott súlyos büntetéseknek könnyebb természetűekkel való felcserélését. Később azt is megengedték, hogy a bűnös személyes teljesítményeit megválthassa, mégpedig az egyház számára hasznot jelentő cselekedetekkel. Ilyenek voltak pl. a bőséges adakozás templomépítésre s az egyház egyéb céljaira, részvétel a keresztes háborúkban stb. Az ideig tartó földi és tisztítótűzben büntetések elengedését (indulgentia) nevezték búcsúnak. Ez az elengedés lehetett részleges, pl. pénzadományért, vagy teljes, pl. keresztes hadjáratban való részvételért. II. Orbán pápa 1095-ben teljes búcsú ígéretével igyekezett minél nagyobb sereget toborozni a keresztes hadjáratra. Lassankint új kegyelmi eszközzé lett a búcsú. További fejlődése már csak a pápák pénzbeli szükségleteitől függött. A 12. században a pápák teljes búcsút engedélyeztek már az olyanok számára is, akik egy keresztes háborúba maguk helyett fizetett emberüket küldték, avagy személyesrészvételüket pénzen megváltották. A búcsú elnyerésének ez a lehetősége hatalmas jövedelmet hozott a pápai udvarnak. Az 1300-ban hirdetett jubileumi esztendőben teljes búcsút ígértek azoknak, akik elzarándokolnak Rómába és ott teljesítik, amit nekik a papok előírnak. Idővel az ebből származó jövedelem is kevés lett. 1390-től már a római zarándokutat is meg lehetett váltani pénzen. Ezután a búcsút felkínálták más helyeken is és az egyház ügyes búcsúkereskedői szinte házhoz szállították a hivatalosan is "Szent árunak" (merxsancta) nevezett búcsút, az ideig való büntetések elengedését. Európa-szerte kitűnő eredménnyel működött a hivatalos szóhasználatban is "szent üzlet" (sacrumnegotium) elnevezésű búcsúárusítás.

Az embernek a büntetésektől való szabadulása azonban még mindig attól függött, hogy találkozik-e egy búcsúárus pappal. Szerettek volna az emberek teljes bizonyosságban lenni afelől, hogy az ideig tartó büntetésekből semmit sem visznek át a túlvilági tisztítótűzbe. Erre szolgáltak 1294 óta az úgynevezett gyónócédulák vagy búcsúcédulák. Ezeket meghatározott árjegyzéki áron pénzért lehetett vásárolni. A cédulát a vásárló nevére állították ki s tulajdonosa bármikor bármelyik papnál meggyónhatott, de úgy, hogy a pap köteles volt neki egy ízben egészséges állapotában, egy ízben pedig halálos veszélyben teljes búcsút adni.

A jövedelem még mindig nem volt elegendő, s a búcsúk iránti kereslet sem csökkent. 1476-ban a búcsút tehát kiterjesztették az elhaltak lelkére is. Ezzel soha nem látott pénzforrás tárult fel. Mindenki igyekezett kedves halottjainak lelkét kiváltani a túlvilági szenvedésekből.

Így lépett Isten ingyenvaló kegyelmének helyébe az emberi kapzsiság, a Krisztus érdemébe vetett hit helyébe pedig a pénz.A búcsújövedelmek egyik része egyházi intézményeké, egyházfejedelmeké, búcsúárusításban érdekelt bankároké lett, míg más része a római udvart illette, vagy azt az egyházi célt, amelynek érdekében engedélyezték a búcsút. A pápák azonban a maguk számára is többször igénybe vették a más célra gyűjtött összegeket. Hogy többet ne említsünk, pl. X. Leó pápa a római Péter-templomra indított gyűjtésből több ízben kisegítette magát, amikor a naponkint űzött szenvedélyes kártyázás szorult helyzetbe sodorta. Vagy pl. VI. Sándor pápa 1500-ban búcsút hirdetett, hogy ennek jövedelméből sereget küldjenek a törökök kiűzésére. A begyűlt pénz legnagyobb részét azonban őszentsége törvénytelen fiára, Borgia Cézárra költötte.

A búcsúnak immár sokszázados intézményét szorgalmasan vették igénybe a legszélesebb néprétegek is. Mivel a búcsú a bűnökért elégtételül járó büntetések megszüntetését ígérte pénzért, igen sokan engedélynek tekintették a szabad bűnözésre. Luther korában éppen a római Péter-templom építése érdekében árultak búcsút s annak németországi egyedárusítását Albert mainzi érsekre bízták 50 százalékos haszonrészesedés mellett. Szászország területére, ahol Luther is élt, Bölcs Frigyes fejedelem nem engedte be a búcsúkereskedő papokat. Alakosság azonban az országhatár túlsó oldalán fekvő helyiségekben éppen elég alkalmat talált a búcsúcédulák megvásárlására. A búcsút itt Tetzel János (1465-1519) árusította az érsek megbízásából. Amikor Luther látta a búcsúárulásnak a nép lelki és erkölcsi életére gyakorolt veszedelmes hatását, kénytelen volt ellene fellépni. 1516. október 31-én tartotta első prédikációját a búcsú ellen. Máskor is prédikált, leveleket is írt a búcsúárusítás megszüntetése érdekében, de teljesen hiába. Végül awittenbergi nagy ereklyeünnep és búcsúnap (nov. 1.) alkalmából a búcsúkereskedésre vonatkozó aggályait és bírálómegjegyzéseit 95 tudományos tételben foglalta össze. Tételeit kinyomatta s 1517. október 31-én déli 12 órakor kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára. Ezzel a búcsú ereje és értéke felett való vitára hívta ki korának tudósait.

Dr. Luther Márton 95 tételének legfontosabb gondolatai ezek: Egyedül Jézus Krisztus az egyház ura. Nincsen az egyházban külön isteni hatalom és külön emberi hatalom. Krisztusnak bűnbánatra hívó szava vonatkozik egész életünkre. - Nincs részleges és teljes bűnbánat, csak állandó bűnbánat van. - A halottak lelke felett nincs másnak hatalma, mint Krisztusnak. Halandó ember túlvilági hatalommal nem rendelkezik, ha mindjárt pápának hívják is. - Üdvösségünk egyedül Krisztustól függ, nem pedig emberi rendelkezésektől, avagy búcsúktól. Az ember hite által mindent megkap Krisztustól búcsú nélkül is. - Krisztus szeretetet kíván tőlünk legfőképpen. A búcsú azonban az embernek pénzért való fölmentése a szeretet kötelezése alól. Éppen azért, aki búcsút vásárol, Isten haragját hívja ki. - Az egyház legfőbb kötelessége, hogy Urának, a Krisztusnak igéjét hirdesse, ne pedig a búcsúkat. Az egyház egyedüli és legnagyobb kincse az evangélium, amit hirdet. Az egyház nem érdemszerző jócselekedetek takarékpénztára, ahová a hívó érdemeket halmoz az örök lelki nyugdíj számára. - Az egyház vezetőinek az lenne kötelessége, hogy az evangélium hirdetését biztosítsák, a búcsúhirdetést pedig megtiltsák, mert Isten egykor számadásra hívja őket is. - A búcsúárusítás veszedelmes dolog az egyháznak a hívek előtt való szereplése szempontjából is, mert maga a nép is éles kérdéseket tesz fel a búcsúk ellen. A búcsúárulás megszüntetésével a jelenleg hanyatló pápai tekintély is csak emelkedne. - A földi és a földöntúli élet boldogságát, a lelkiismeret békességét nem érheti el az ember önző biztosítékokkal. Ha lenne is olyan béke, az hamis lenne. Békesség csak ott van, ahol Krisztus van. Krisztus pedig csak ott van, ahol kereszt van. Tehát az üdvösség csak azé, aki Urát, a Krisztust, a keresztviselésben követi.

A 95 tételben kifejtett alapgondolatok 1513 óta Luther előtt egészen természetesek voltak. Jól tudta azt is, hogy szembekerült az általános vallásossággal. A 95 tétel jelentőségét abban látjuk, hogy egyrészt Luthernek a Szentíráson alapuló teológiája itt ütközik össze első ízben nyilvánosan a római katolikus vallásossággal, másrészt pedig, hogy a búcsúk bírálatával akaratlanul is hozzányúlt a pápa hatalmához s ezzel harcra szólította a papságot. A most meginduló harcban átkozta ki a pápa a római katolikusság köréből azokat, akik egyedül a Szentírást tekintik hitük és életük alapjának.

Luther tételei ellen egyelőre senki nem kelt vitára. Annál érdekesebb, hogy a 95 tétel a lehető legrövidebb idő alatt elterjedt egész Európában. Általános volt az öröm, hogy végre valaki nyíltan síkra száll az igazságért.

Luthert barátai féltették. Megütköztek tételein. Tetzel János ellentételeket bocsátott ki. Eck János ingolstadti tanár élesen támadta Luthert. A Domonkos-rendiek Tetzel János rendtársukat védelmezni akarván, prédikációikban szidták az "eretneket". Luther tehát további iratokban volt kénytelen védekezni a támadások ellen. Egyházi főhatósága, Albert mainzi érsek hallgatott az egész dologról. Nem akart ujjat húzni a hatalmas Ágoston-renddel, elküldte hát a tételeket intézkedés végett Rómába. Közben a domonkosrendiek, arómai katolikusság eretneküldöző inkvizítorai feljelentették Rómában Luthert, mint eretneket. Szinte örültek már az újabb máglyatűznek.

*   *   *

Nem gondoltam arra, hogy valaha is elhagyom a kolostort. Teljesen meghaltam a világ számára addig az ideig, amíg Isten akarta és Tetzel úrfi a búcsúkkal meg nem indított. 1517-ben kezdtem Tetzel ellen írni a megtérésről és a búcsúkról. Tetzel János prédikáló barát a búcsúcédulákat szertehordozta és a kegyelmet pénzért árusította, amilyen drágán csak tudta. Nagyhangú ember volt. Előzőleg Frigyes herceg Innsbruckban a zsáktól szabadította meg, mert Miksa császár az Inn folyóban való vízbefojtásra ítélte; gondolhatod, milyen nagy erényei lehettek.

Ebben az időben prédikátor voltam itt a kolostorban. Fiatal doktor voltam, azon tüzesen, ahogy a kohóból kikerültem s nagyon szerettem a Szentírást.Kezdtem lassan az embereket lebeszélni a búcsúkról és megmagyaráztam, hogy mi a kegyelem és bűnbocsánat. Wittenbergből sok nép özönlött a búcsúért Jüterbogk és Zerbsthatármenti helyiségekbe. Én azonban - ez olyan igaz, mint ahogy engem Krisztus Uram megváltott - nem tudtam, mi a búcsú, amint azt senki sem tudta. Elkezdtem hát kíméletesen prédikálni arról, hogyan lehetne jobbat is cselekedni, olyasmit, ami hathatósabb volna, mint a búcsúvásárlás. Azelőtt is prédikáltam itt a Várban a búcsúkereskedés ellen s emiatt Frigyes hercegnél kegyvesztett lettem. De - hogy a lutheri lárma igazi okára rátérjek - mindent hagytam úgy történni, ahogy éppen történt. Közben azt hallottam, hogy Tetzel irtózatosan különös tételeket prédikál, melyek közül néhányat itt említek meg. Nevezetesen:

Nála olyan kegyelem és hatalom van a pápától, hogy ha valaki mindjárt a szent Szüzet, Isten anyját gyalázta volna is meg, azt ő megbocsáthatja, ha az illető Tetzelék pénztárába befizeti, ami azért jár.

Továbbá, hogy a templomban felállított vörös búcsúkereszt a pápa címerével ugyanolyan hatásos, mint Krisztus keresztje.

Továbbá, hogy ha szent Péter most itt volna, nem lenne több kegyelme és hatalma annak sem, mint őneki (Tetzelnek).

Továbbá, hogy ő a mennyországban nem cserélne szent Péterrel, mert a búcsúkkal ő több lelket mentett meg, mint szent Péter a prédikálásával.

Továbbá, hogy ha valaki pénzt dob egy tisztítótűzben lévő lélekért a pénzes ládába, mihelyt a pénz a fenekére hull és csörren, átvezeti a lelket a mennyországba.

Továbbá, hogy éppen a búcsúmalaszt az a kegyelem, mely által az ember Istennel kiengesztelődik.

Továbbá, hogy nem kell a bűnért vezeklés, fájdalom és bűnbánat, ha valaki a búcsút vagy a búcsúcédulát megvásárolja; hogy ő a jövőben elkövetendő bűnök bocsánatát is eladja és rettentő sok ilyen dolgot űzött s mindezt pénzért.

Abban az időben még nem tudtam, kinek szánták a pénzt. Ekkor egy díszes könyvecskét adtak ki a magdeburgi püspök címere alatt. Abban az efféle tételekből ajánlottak egyeseket prédikálásra azoknak a papoknak, akik a bűnbocsátó cédulákat árusították. Majd kitudódott, hogy Albert püspök ezt a Tetzelt felfogadta, mert igen nagyhangú volt. Albertet ugyanis Mainzban püspökké választották azzal a kikötéssel, hogy Rómában a palliumot, az érseki jelvényt, saját pénzén vásárolja meg. Mert a legutóbbi időben három püspök halt meg rövidesen egymás után Mainzban. A püspökségnek bizonyára nehezére esett ennyiszer és ilyen rövid időközönként megvenni a palliumot, amely, amint mondják 26 000, mások szerint 30 000 forintba kerül. Ugyanis ilyen drágán tudja eladni a római legszentebb atya azt a szalagot, mely alig ér hat garast.

Ekkor levelet írtam a magdeburgi püspöknek és mellékeltem 95 tételemet. A legfontosabbak ezek: 1. Amikor Jézus Krisztus a mi Urunk és Mesterünk ezt mondja: "Térjetek meg" (Mt. 4, 17.), azt akarja, hogy híveinek egész élete megtérés legyen. 5. A pápa nem akar elengedni s nem is engedhet el egyéb büntetést, mint azokat, melyeket saját akaratából, vagy az egyházi rendelkezések alapján szabott ki. 6. A pápa nem bocsáthat meg másképp vétkeket, csak úgy, hogy kinyilvánítja és megállapítja, hogy Isten már megbocsátotta azokat. Vagy pedig olyan esetekben ad bocsánatot, melyeket a maga számára tartott fenn; aki ezeket semmibe veszi annak vétke teljességgel megbocsátatlan marad. 11. Azt a konkolyt, mely szerint az egyházi büntetést tisztító tűzbeli büntetéssé változtatják át, bizonyára akkor vetették el, amikor a püspökök aludtak. (Mt. 13, 25.) 20. A pápa "az összes büntetés teljes elengedése" kifejezés alatt nem érti általában minden büntetés elengedését, hanem csak azokét, melyeket ő maga szabott ki. 21. Tehát tévednek mindazok a búcsúhirdető papok, akik azt mondják, hogy a pápa búcsúja által az ember minden büntetéstől mentessé lesz és üdvözül. 24. Elkerülhetetlen a nép legnagyobb részének becsapása, mivel különbségtétel nélkül és dicsekedve azt ígérik, hogy minden büntetést elengednek. 27. Emberi hiábavalóságot hirdetnek, akik azt állítják, hogy amint a pénzes ládába dobott pénz ott megcsörren, a lélek azonnal felszáll a tisztítótűzből. 32. Tanítómestereikkel együtt örökre elkárhoznak azok, akik azt gondolják, hogy a búcsúcédulák biztosítják számukra az üdvösséget. 33. Nagyon őrizkedjünk azoktól, akik azt állítják, hogy a pápa búcsúja Istennek az a legértékesebb ajándéka, mely által az ember kiengesztelődik Istennel. 35. Nem keresztyén tant hirdetnek, akik azt tanítják, hogy azoknak, akik lelkeket váltanak ki a tisztítótűzből, avagy búcsúcédulákat vásárolnak, nincs szükségük bűnbánatra. 36. Minden igaz bűnbánó keresztyén ember megkapja a bűnök és büntetések teljes bocsánatát s ez megilleti őt búcsúcédulák nélkül is. 37. Minden igaz keresztyén ember, akár él, akár meghalt, Krisztus és az egyház minden kincsének részese, mégpedig Isten ajándékozása alapján és búcsúcédulák nélkül is. 40. Az igaz bűnbánat szereti és keresi a büntetést; a búcsúk bősége azonban felment a büntetéstől és megutálja azt, legalábbis, ha alkalom van reá. 41. Óvatosan kell hirdetni a pápa búcsúját, hogy a nép helytelenül ne értelmezze és a szeretet egyéb jócselekedeteinél többre ne becsülje. 43. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy aki ad a szegénynek, vagy megsegíti a szűkölködőt, jobbat tesz, mintha búcsút vásárol. 44. Mert a szeretet gyakorlásával gyarapszik a szeretet s jobbá lesz az ember. Viszont a búcsúk által nem jobbá lesz, csupán a büntetéstől szabadabbá. 45. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy aki nélkülöző embert lát s azt elhanyagolván búcsút vásárol, az nem a pápa búcsúját nyeri el, hanem Isten rosszallását vonja magára. 49. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy a pápa búcsúja hasznos, ha nem abban bizakodnak, viszont rendkívül káros, ha miattuk Isten félelmét elhagyják. 51. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy a pápa - amint az kötelessége - kész is arra, hogy ha kellene, még szent Péter temploma eladásával is saját pénzéből ajándékozza meg azokat, akiknek legtöbbjétől a pénzt a búcsúárusok kizsarolták. 52. A búcsúcédulák által való üdvözülés reménye teljesen hiábavaló még akkor is, ha a búcsúkereskedő, sőt még ha maga a pápa is saját lelkével kezeskednék is érte. 54. Sértés Isten igéje ellen, ha a prédikációban ugyanannyi, vagy több időt fordítanak a búcsúhirdetésre, mint Isten igéjére. 62. Az egyház igazi kincse az Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma. 63. Ez azonban méltán a leggyűlöletesebb, mert az elsőket utolsókká teszi. 64. A búcsúk kincse viszont méltán a legkedveltebb, mert az utolsókat elsőkké teszi. 65. Tehát az evangélium kincsei olyan hálók, melyekkel egykor a gazdag embereket halászták. 66. A búcsúk kincséi pedig olyan hálók, melyekkel manapság az emberek gazdagságát halásszák. 79. Az az állítás, hogy a pápa címerével felékesített s a templomokban kiállított kereszt ugyanolyan értékű, mint Krisztus keresztje - istenkáromlás. 81. A búcsúnak ilyen szemérmetlen hirdetése azt eredményezi, hogy még a tudósoknak is nehéz megvédelmezniök a pápa méltóságát a gyanúsításokkal, avagy a köznépnek bizony csak éles kérdéseivel szemben. 82. Ilyen például: miért nem szabadítja ki a pápa a tisztítótűzből az összes lelkeket a legszentebb szeretetért s a lelkek borzalmas kínjai miatt - mert ez a legfontosabb ok -, holott számtalan lelket szabadít meg a legnyomorultabb pénzért, a szent Péter-templom építése céljából, tehát a legjelentéktelenebb okból. 83. Továbbá: miért maradnak meg a halotti misék és a halottak évforduló ünnepei s a pápa miért nem adja vissza és miért nem engedi visszavenni az elhaltak javára létesített alapítványokat, mert értelmetlen a már megváltottakért való imádkozás. 84. Továbbá: miféle új pápai és isteni kegyelem az, mely szerint az istentelennek és ellenségnek pénzért megengedik, hogy istenfélő és kedves lelket kiváltson; viszont az istenfélő és kedves lelket az ő nagy gyötrelmére való tekintettel szeretetből, ingyen nem váltják ki? 86. Továbbá: a pápa, akinek a vagyona ma nagyobb, mint a leggazdagabb Krassusé, szent Péternek legalább ezt az egy templomát miért nem inkább a saját pénzéből építteti, mint a szegény hívekéből? 88. Továbbá: mi jobb történhetnék az egyházzal, mint az, hogy a pápa - amit most csak egyszer tesz meg - naponkint százszor, minden hívőnek osztaná ezt a bocsánatot és részesedést a lelki javakban? 89. Ha pedig a pápa a búcsú által inkább a lelkek üdvösségére törekszik, mint pénzre, miért hatálytalanítja akkor a régebben engedélyezett leveleket és búcsúkat, holott azok éppoly érvényesek? 90. A népnek ezeket a nagyon is aggályos kérdéseit pusztán erőszakkal elnyomni és nem alapos okokkal megcáfolni annyit jelent, mint az egyházat és a pápát az ellenség előtt gúny tárgyává, a keresztyéneket pedig boldogtalanokká tenni. 94. Buzdítani kell a keresztyéneket, hogy kereszten, halálon és poklon át is követni igyekezzenek fejüket, a Krisztust. 95. És inkább abban bizakodjanak, hogy sok háborúság által jutnak a mennyek országába (Ap. csel. 14, 22), mintsem hogy magukat (hamis) béke bizonyosságával áltassák.

Levelemben intettem és kérleltem a püspököt, szüntesse be Tetzel működését és tiltsa meg neki, hogy oly illetlen dolgokat prédikáljon, mert ez nyílt botrányra vezethet. Neki, mint érsekpüspöknek, így kellene cselekednie. Ennek a levélnek a másolatát meg is tudom mutatni. Választ azonban nem kaptam.

Hasonló értelemben írtam a brandenburgi püspöknek is, aki igen jóságos püspököm volt. Erre ő azt válaszolta, hogy én megtámadom az egyház hatalmát és ezzel kellemetlenséget szerzek magamnak. Ő azt tanácsolja, hagyjak fel az üggyel. El tudom képzelni: ők mindketten arra gondoltak, hogy velem, a nyomorult koldussal szemben a pápa túlságosan hatalmas lesz. Így indultak el tehát tételeim Tetzel állításai ellen, ahogy azok nyomtatásban is láthatók. S úgyszólván tizennégy nap alatt végigfutottak egész Németországon. Ez megmozgatta az egész világot. Mert az egész világ panaszkodott a búcsúk miatt, különösen pedig Tetzel állításai miatt. Hallgattak az összes püspökök, a tudósok és senki sem akarta a macskára rákötni a csengettyűt. Ugyanis a prédikáló szerzet eretnekmesterei a tisztítótűzzel az egész világot félelembe kergették és Tetzel maga is néhány olyan papot, akik az ő szemtelen prédikálása ellen szót mertek emelni, megfélemlített. Ekkor egy Luther nevű doktort dicsőítettek, hogy végre egyszer már akadt valaki, aki kezébe veszi a dolgot. A hírnévnek nem örültem, mert a dallam a hangomhoz képest túlságosan magasnak látszott. Akkor még elismertem a pápát uramnak és azt hittem, hogy előtte kedves dolgot cselekszem. Ő azonban ellenem fordult.

Egészen akaratom ellenére történt, hiszen sokan lebeszéltek arról, hogy a pápa ellen bármit is megkíséreljek. Én azonban felháborodva ellene fordultam. Ugyanis Tetzel a búcsúkkal való üzérkedést túlságosan gorombán csinálta. Szemérmetlenül kiáltozta: légy tekintettel édesanyádra, aki a tisztítótűz lángjaiban gyötrődik! Miattad kell neki ezt szenvednie. Miattad, aki pedig már egyetlen garassal is segíthetnél rajta. Óh, jaj nektek a ti hálátlanságtokért, akik Isten kegyelmét megvetitek e csekély ára miatt! Ugyanígy tett Mansfeldben is. Mikor ott már elég pénzt gyűjtött, a pápai keresztet letette, hogy tovább menjen, de még mindig elégedetlen volt és még egyszer felkínálta a malasztot. Fél garasért adta. Az emberek felismerték a csalást és nem adakoztak többé. Ekkor Tetzel heves szemrehányásokat tett amiatt, hogy Isten malasztját megvetik, holott ebből a pénzből Rómában a szent Péter székesegyházat építik fel. "Nyolc évig sem marad meg a világ az ilyen istentelenség miatt" - mondotta.

Ilyen szemtelenül tombolt, úgyhogy senki sem mert ellenállni. Mivel engem felingerelt, tételeimet megírtam, melyeknek a fő tartalma ez volt: jobb a szegényeknek adakozni, mint a búcsúért, - azonnal kihányta dühét és Berlinben ezt prédikálta: Az eretneket három héten belül tűzbe kell vetni!

Húsz János is hasonló alkalommal írt a búcsú és a pápa kapzsisága ellen, de a kor még nem volt rá érett. Akkor még mindenesetre azt hittem, hogy a pápa háláját fogom kiérdemelni. Ehelyett azonban kiátkoztak. Így kényszerítettek arra, hogy védekezzem. Ha a dolgokat annyira láttam volna előre, amennyire - hála Istennek - jutottak, bizony csendben maradtam volna. De hogyha hallgattam volna, a pápaság még sokkal gonoszabbá lett volna. Akkor még a pápának igen nagy híve voltam. Véleményem ez volt: a pápa őszentségét tisztelem, de Krisztus és az igazság szentségét imádom.

Olyan gyenge voltam, amikor írni kezdtem, hogy még ha Gábor angyal mondta volna is, hogy irataim ilyen nagy változást hoznak, neki sem hittem volna. Testileg annyira beteg voltam, hogy nem volt reményem még egy negyed esztendőnyi élethez sem.

Amikor írni kezdtem a búcsúcédulák ellen, nem vakmerőségből, se nem elbizakodottságból tettem, hanem amint a búcsúcédulák borzalmasságát láttam, azt gondoltam: írok erről a gonosz dologról. Majd jönnek mások is, akik más tévelygésekről írnak és jobban véghez tudják vinni a dolgot.

Csodálatosan kivezetett minket Isten a bajból és mégis tudtomon kívül vitt bele e játékba. Milyen gyengén indult, amint 1517-ben mindenszentek után Lombergbe jöttünk! Akkor az volt a szándékom, hogy írok a búcsúkkal kapcsolatos nyilvánvaló és durva tévelygések ellen. De dr. Schurff Jeromos ellenem szegült: "Te a pápa ellen akarsz írni? Mit akarsz te elkövetni? Ezt nem fogják tűrni!" Erre azt feleltem: "Mi lenne, ha el kellene tűrniök?"

Csakhamar a küzdőtérre lépett Prierias Sylvester, a szent palota mestere. Villámlott és mennydörgőit ellenem ezzel a végső következtetéssel: "Aki kételkedik a római egyháznak egyetlen szavában, vagy cselekedetében, az eretnek. Luther kételkedik a római egyház szavaiban és cselekedeteiben, tehát ő eretnek" Ezzel megindult a dolog.

Amikor a pápa ellen írtam, nem voltam szomorú, mert fejemmel és értelmemmel dolgoztam. Örömmel írtam, úgyhogy a lichtenburgi tanító (Reisenbusch) este az asztalnál ezt mondta: "Csodálkozom, hogy olyan vidám tud lenni. Ha ez az én ügyem volna, belehalnék."A pápa miatt még sohasem szenvedtem, kivéve azt az egy alkalmat, amikor Prierias Sylvester ellenem írt és könyvére ezt a címet írta: "A szent palota mestere". Akkor ezt gondoltam: Uram, Jézusom, hát odáig fejlődik a dolog, hogy a pápa elé is eljut?! Mégis kegyelmes volt hozzám az Isten. A felbőszült ember olyan rossz munkát írt, hogy nevetnem kellett rajta. Azóta sohasem ijedtem meg.

A népnek a búcsúkérdésről alkotott véleményét a következő anekdota mutatja.Egy helységbe búcsúkereskedő érkezett, aki azt állította, hogy ő a legszentebb atyától, a pápától erre a célra kapott szentségével és búcsújával meg tudja menteni a lelkeket. Egy gyalogos katona ment hozzá és így szólt: "Uram, ha biztos lennék afelől, hogy hozzámtartozóim lelke megváltható, - van még két forintom, neked adnám." Amaz így felelt: "Milyen ember volt az apád?" - "Tisztességes, kegyes ember volt." - Amaz: "Akkor nincs a pokolban. De nem tesz csodát a sírjában?" - "Nem" - felelt a katona. "Akkor ő nem a mennyben van, hanem a tisztítótűzben" - monda a pap. A katona pedig megváltotta őt egy négykrajcárossal. Ezután édesanyja iránt érdeklődött, hogy megváltható-e az is. Amaz ismét megkérdezte, hogy milyen asszony volt és hasonló módon, mint az édesapjánál, arra a következtetésre jutott, hogy a tisztítótűzben van. Erre a harcos még egy négykrajcárost adott. Ez így ment tovább, míg 14 lelket 14 darab négykrajcárossal kiváltott a tisztítótűzből. Megjegyzendő, hogy 1 forint 60 krajcárt ért, tehát 15 darab 4 krajcárost. Ekkor így szólt a katona: "Uram, most már bizonyos lehetek abban, hogy ők üdvözültek?" A másik esküvel erősítette, hogy üdvözültek. "Rendben van, - monda a katona, - te szereted az aranyat; add vissza a 14 darab négykrajcárost, adok helyette egy aranyforintot." Amikor a búcsúkereskedő a pénzt odaadta, a katona magához vette azt és így szólt: "A lelkek már a mennyországban vannak, onnan pedig nem tudnak kijönni. Nekem jobban kell a pénz, mint neked" Ezzel eltávozott.