Első évek a kolostorban

Magisteri vizsgáját 1505. január elején tette le Luther. A felsőbb előadások csak május körül kezdődtek. Életébenelőször most nyílt alkalma arra, hogy saját lelkével huzamosabban foglalkozzék. Nyugtalanították bűnei és rettegett az utolsó ítélettől. A jogtudományban való elmerülés sem tudta lelki zaklatottságát lecsendesíteni. Egy élmény hamarosan véget is vetett jogi tanulmányainak. 1505. július 2-án Stotternheim mellett, nem messze Erfurttól, kint a határban hatalmas vihar lepte meg. Villámok serege cikázott körülötte. Halálfélelmében megfogadta, hogyha megmenekül, szerzetes lesz. Utóbb megbánta fogadalmát. Annak beváltását viszont előmozdították lelki vívódásai, szülei túlzott szigorúságának az érzése, de legfőképpen Luthernek az a meggyőződése, hogy a borzalmas vihar által maga Isten hívta el őt szolgálatába. Így 1505. július 17-én Erfurtban belépett az ágostonos szerzetbe. A városban lévő hat kolostor közül ebben uralkodott a legnagyobb fegyelem s itt voltak a legönmegtagadóbb és legtudósabb szerzetesek. Luther eleinte jól érezte magát a barátok között. Örvendezett szent élete boldogságán. Ahhoz könnyen hozzászokott, hogy napjában csak kétszer, az évenkint száznál is több böjti napon pedig csak este kapott valamit enni. Lelki gyötrelmei egyelőre nem voltak. Apjának haragja árnyékolta be csupán szerzetesi boldogságát, aki nem tudta megbocsátani fiának, hogy szerzetbe lépett s ezzel összetört minden hozzáfűzött reménységet. A kolostorban Luther társaival végezte együtt a legalacsonyabb rendű munkákat is. Három méter hosszú, két méter széles, fűthetetlen celláját maga takarította. Olykor-olykor a koldustarisznyát is nyakába akasztották, hogy gyűjtsön a szerzet számára. Naponkint hétszer ment a kolostor templomába ájtatosságra. A törvényt pontosan betartotta, Isten törvénye és a rendi engedelmesség ellen való legcsekélyebb lelki megmozdulását meggyónta s az erre kijelölt időben a Szentírást olvasta.Újoncesztendeje után letette az engedelmesség, szegénység és nőtlenség hármas fogadalmát. Ha környezetének gyökeres megváltozása, a szerzetesi szokások elsajátítása és a vallási gyakorlatok egy időre megnyugtatták is, az önmagát Isten igéjének fényében vizsgáló szerzetes sokkal elevenebben érezte bűnösségét, mint a világi ember. Megújuló lelki harcai és a lélek üdvösségéért való aggódás most még inkább gyötörte. Ha valamely vélt bűnnel jött az újonc-nevelő baráthoz, az egyszerűen visszautasította. Komoly harcaiban azonban komoly segítséget nyújtott Isten igéjéből.

Szerzetesi fogadalma után feljebbvalói parancsára hittudományt kezdett tanulni. Fölöttesei felismerték szorgalmát, tehetségét, komolyságát, életének tisztaságát s azt akarták, hogy minél előbb pappá szenteltessék. A szükséges tanulmányok elvégzése után ez meg is történt 1507. február 27-én. Első miséjének napját, május 2-ában állapította meg, mert édesapja csak ekkor tudott eljönni. Szeretett volna egészen megbékülni vele. A szerzetbe lépés óta eltelt két esztendő, továbbá két Luther-fiúnak pestis következtében történt halála a szigorú atyai akaratot kissé engedékenyebbé tette. Az ünnepi mise után tartott közös ebéden azonban kijelentette, hogy Isten parancsolata szerint a gyermek engedelmeskedni tartozik szüleinek. Ez a szigorú bírálat a fiatal papnak szíve mélyéig hatolt és nem hagyta őt nyugodni mindaddig, míg később oda nem hagyta a szerzetesrendet.

Az atyjától nyert megbocsátás mérhetetlen tehertől szabadította meg. Most azonban újabb teológiai tanulmányai közben újabb lelki vívódások vették elő. Méltatlannak érezte magát arra, hogy Krisztus áldozatát a misében megismételje. Lelkének legcsekélyebb megmozdulását is súlyos bűnnektekintette Istennel szemben. Egészen tökéletes, gondolatokban és érzésekben is teljesen tiszta életre törekedett, hogy ezáltal kiérdemelje Istennél az üdvösséget. Hogy megnyerhesse a bűnbocsánat vigasztalását, gyötörte magát böjttel, korbáccsal, virrasztással, hideggel, vég nélküli imádkozásokkal, amint a szentek legendáiban is olvasta. Végül csupa csont és bőr lett az egész ember s ezzel szállást készített szervezetében számos betegségnek. Lelke békességét azonban nem találta meg. Állandóan kínozta az eleveelrendelés kérdése is. Bűntudata és gyötrődése egyre fokozódott. A középkori skolasztikus teológia azonban éppen ezekre a személyes kérdéseire nem tudott felelni. Kimondhatatlan szenvedését szerzetestársai tehetetlenül szemlélték. Egyesek barátságos szóval arra figyelmeztették, ami a Szentírásban olvasható, hogy bíznunk kell Isten kegyelmében, mert ezt maga Isten parancsolja. Ekkor már jól ismerte ugyan a Szentírást, de nem értette még meg s így a baráti vigasztaló szavak is csak rövid időre adtak enyhülést.

*   *   *

1505-ben magisteri fokozatot nyertem és még ebben az évben léptem kolostorba.

A prédikáló barátok jó szerzetesek voltak, igen képzettek és felfuvalkodottak. A szürke és mezítlábas barátok azonban babonásak és tanulatlanok voltak. Nem kellett nekik a tudás, nem is akartak tanulni, sőt megvetették a tanult embert. Hasonlók voltak az én kolostori társaim is. Ezek nehezteltek rám azért, mert tanulok s ezt mondták: "Sic tibi, sic mihi, sackum per nackum!" (Te is, mint én, akaszd nyakadba a koldustarisznyát!) Nem tettek különbséget. A tanulatlant épp annyira tartották, mint a tudóst. Nem törődtek azzal, hogy ki ügyes, ki ügyetlen, ki gyenge és ki erős; erre nem voltak tekintettel. Hajlíthatlan merevséggel kellett szabályaikat betartani és aszerint élni. Borzasztó, természetellenes emberi csodabogarak voltak ezek! Mert minden embernek az a természete, hogy szeretne tudni és cselekedni, amint Aristotelész mondja. Csak a szerzetesek olyan szörnyek, olyan durvák és tudatlanok, hogy nem akarnak sem tanulni, sem tudni - egészen ellentétben a természettel. Nem tudják, hogy az emberekkel ügyességük és képességeik szerint kell bánni. Nem tudnak azokról az intézményekről sem, melyeket Isten rendelt el: a család sokasít és táplál, a világi rend véd és oltalmaz, a lelkészi, vagy egyházi rend tanít és oktat. De erről a barátok mit sem tudnak.

Szerzetességükre igen büszkék voltak. Egyszer Arnstadtban voltam a mezítlábasok kolostorában. Az asztalfőn D. Kühne Henrik ült - egy mezítlábas, akit ők egészen kivételes embernek tartottak - és magasztalta előttünk, hogy milyen felséges dolog a szerzetesség s hogy ez minden más életforma felett áll. Hogy a szerzetes felvételekor olyan, mint az ártatlan gyermek, aki megtisztultan jön el a keresztségtől. De ha megbánta volna is, hogy szerzetes lett és ezzel minden előző jó cselekedetét elvesztette volna is, annyival még mindig előnyben van másokkal szemben, hogyha visszatér és ismét szerzetes szándékozik lenni, ezáltal újból olyan tisztává lesz, mintha a keresztségtől jönne. Ezt megismételheti valahányszor csak akarja, - mindannyiszor új keresztséget és ártatlanságot nyer. Mi fiatal szerzetesek ott ültünk, szemünk-szánkat nyitva felejtettük és valósággal odavoltunk az ájtatosságtól, amit belőlünk a mi szent szerzetességünkről szóló vigasztaló beszéd váltott ki. Ez volt a szerzetesek között az általános vélemény. Az bizonyos, hogy jámbor szerzetes voltam és a szerzetesi szabályokat olyan szigorúan tartottam meg, hogy elmondhatom: Ha valaha is egy szerzetes a mennybe jutott szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna. Ezt tanúsíthatják összes szerzetestársaim, akik engem ismertek. Mert ha tovább tartott volna, halálra gyötörtem volna magamat a virrasztással, imádkozással, olvasással és egyéb munkával.

Amikor szerzetbe léptem és mindent elhagytam, kétségbeesve önmagam felől, a Szentírást óhajtottam. A szerzetbe lépvén, könyveimet eladtam. Kevéssel előbb szereztem egy Corpus jurist (törvénytárat) és néhány más könyvet. Ezeket eladtam a könyvkereskedőnek. Plautuson és Vergiliuson kívül egyet sem vittem be a kolostorba. Itt a szerzetesek egy vörös bőrbe kötött Bibliát adtak a kezembe. Hamarosan annyira otthonossá lettem benne, hogy tudtam lapról lapra hol mi van és ha egy mondást idéztek, azonnal tudtam az első pillanatban, hogy hol van megírva. Nem is tetszett nekem akkor semmiféle más tanulmány, mint a szentírási tudományok. Borzasztó undorral tanultam a fizikát, közben pedig égett a lelkem, hogy mikor térhetek vissza a Bibliához.

Dr. Usingen, egy ágostonos barát, aki nekem tanárom volt az erfurti kolostorban, amikor látta, hogy a Bibliát mennyire szeretem és milyen szívesen olvasom Isten szent igéjét, egyszer így szólt hozzám: "Ejnye, ejnye Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni; azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!"

1507. május 2-án tartottam első misémet. Az első misét nagyon értékelték és sok pénzt hozott. Ilyenkor a kánoni órákat fáklyafénynél töltötték. Ekkor a kedves fiatal úrnak az édesanyjával - ha még életben volt - táncolnia kellett, hogy még a nézők is megálltak és sírtak örömükben.

Amikor szerzetes koromban első ízben kellett a mise szövegében ezeket olvasnom: "Téged, legkegyelmesebb Atyánk", továbbá: "Feláldozzuk neked, az Élőnek, az Igaznak és Örökkévalónak..." nagyon megijedtem e szavaknál. Arra gondoltam, hogyan szólíthatok meg ilyen felséget, holott egy hercegnek, vagy királynak a meglátásakor, vagy a velük való beszéd alatt is már mindenki megilletődik. Azt hittem, elfutok az oltár elől és így szóltam a rendfőnökömhöz: "Prior úr, félek, el kell futnom az oltártól!" Erre ő korholt: "Csak rajta! Tovább, tovább!" Ennyire megijedtem e szavaktól. Megéreztem, hogy itt valami nincs rendben. Abban az időben aki el akarta volna venni tőlem a misét, azzal keményen szembeszálltam volna, mert én azt teljes szívemből imádtam. Erfurti fiatal szerzetes koromban egyszer kimentem egy faluba koldulni a szerzet számára. Egyik napon csendesmisét szándékozván mondani, felöltöztem a szertartáshoz. Ekkor a sekrestyés a kórus és orgona helyett lantpengetés mellett elkezdte énekelni a Kyrieeleison-t és a Patrem-et. Ezzel kényszerített arra, hogy végigénekeljem a misét. Az ilyen "orgonához" nem szoktam hozzá s bizony nehezen tudtam visszatartani a nevetést. Az én "Glória inexcelsis"-emet is az ő Kyrie-je szerint kellett énekelnem.

Sokat gyötörtek minket a misével, különösen pedig a keresztekkel. Mecum Frigyes úr gyakran mondotta nekem, hogy ő ezt egész életében sohasem tudta csinálni. Szerencsétlen emberek voltunk, pedig az egész nem volt más, mint bálványozás. Valóságos bálványozók voltunk. Egyeseket annyira megijesztettek az úrvacsora szereztetési igéivel ("Vegyétek és egyétek..."), különösen azokat, akik istenfélők voltak és komolyan vették a dolgot, hogy valósággal remegtek, ha ezeket a szavakat mondták: "Ez az én testem." Mert ezt megakadás nélkül kellett kimondani. Aki itt megakadt, vagy egy szót kihagyott, az nagy bűnt követett el. Azért e szavakat olvasni kellett minden idegen gondolat nélkül, de úgy, hogy csupán ő maga hallotta, a körülötte lévők nem. Én is ilyen jámbor szerzetes voltam tizenöt esztendeig. Isten bocsássa meg nekem. Erfurtban a laikus (nem papi) szerzetestársainknak négyszáz Miatyánkot kellett naponta elimádkozniok a kánoni órák helyett. Egyszer az egyik barát így szólt: Ha én volnék az Úr Isten, bizony nem hallgatnám meg ezt a sok fecsegést minden baráttól. Az igazi imádság olyan, mint Mózesé a Vörös tengernél, aki kiáltott Istenhez és nem sokat beszélt. (II. Móz. 14, 15) Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról, vagy négy hétről és ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy egy, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam egy szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. De csakhamar összegyűlt egy köteg s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem. Végül egész negyedévnyit gyűjtöttem össze. Ez már olyan sok volt, hogy egészen el is hagytam. Az erfurti kolostorban volt egy doktor, aki negyedévig távol volt. Mikor visszajött, az imádsághátralék annyira megszaporodott, hogy nem érhette utol magát. Azért, hogy minél előbb készen legyen, maga mellé vette két társát, adott nekik néhány forintot, hogy segítsenek neki imádkozni. Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk. De erről ti már mit sem tudtok. Így szinte kétségbeestem Isten miatt.

Erfurt. Wittenberg

Erfurtban végzett magasabb teológiai tanulmányai annyira a skolaszticizmus bűvkörében tartották Luthert 1507 és 1508-ban, hogy a Szentírást igazában meg sem érthette. Az a tanítás, mely szerint az ember saját erejéből is betöltheti Isten törvényét és ezzel megszerezheti magának az örök üdvösséget, tulajdonképpen kikapcsolja az üdvösség kérdéséből Istennek ingyen való kegyelmét. Ilyen gondolkodás mellett pedig a Krisztus Jézusban megszerzett bűnváltság igazában meg nem érthető. A skolasztikus egyházitanítás kárhozatosságát, istentelenségét és Szentírás ellenes voltát Luther ebben az időben még nem látta világosan. Csak keservesen érezte, mert emiatt voltak lelki harcai.

A középkori skolasztikus teológia legnevezetesebb és legnagyobb műveit áttanulmányozta ugyan, tudása már igen magas fokon állott, lelkének kínzó kérdései azonban egy lépéssel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Vajon kikényszerítheti-e az ember cselekedeteivel az Isten szeretetét? Kiérdemelheti-e valóban az üdvösséget? Mi az igazság az eleveelrendelés kérdésében? A papi feloldozás a bűnöknek tényleges, végleges bocsánatát jelenti-e?

Wittenberg

Kérdésekkel volt tele a lelke, amikor (1508 októberében) váratlanul áthelyezték Erfurtból Wittenbergbe, hogy ott az egyetem egyik tanszékét elfoglalja és bölcseleti előadásokat tartson. Ekkor Luther még 25 éves sem volt.

Wittenberg, Luther későbbi munkálkodásának színhelye, abban az időben sáros, poros, szegényes helység volt, inkább falu, mint város. Alig 2000 lélek lakta. Szűken termő, homokos vidék terült el körülötte, sem gyümölcsös, sem szőlőskert nem gyönyörködtette az utasember szemét.A homokos határra találóan alkalmazta Luther a régiek egyik versét:

Földecském, homokom
Veled is megjárom;
Amikor szántalak,
Könnyű vagy, mint a hab.
De mikor aratok,
Termést nem találok.

S mintha a vidékhez hasonló lenne a szegényes, kispolgári lakosság is. Műveltség, udvariasság, barátság és vallásosság nélkül szűkölködtek s még húsz esztendő múlva is azt kellett róluk Luthernek mondania, hogy "a wittenbergiek a polgárosult világ legszélén laknak".

A városnak mindössze néhány nevezetesebb épülete volt. A fejedelem vára templomával, a kolostor, az egyetem és a városi templom volt a helység összes nevezetessége. Bölcs Frigyes szász választófejedelem mindent megtett Wittenberg fejlesztésére. 1502-ben megalapította a wittenbergi egyetemet. Hosszú esztendők során búcsúkat és ereklyéketszerzett meg a wittenbergi vártemplom számára, hogy ez minél több zarándokot vonzzon a városba. 1509-ben 5005 darab ereklyét őriztek itt. Ha valaki megszerezte magának mindazt a kedvezményt, mely ezekkel az ereklyékkel volt kapcsolatos, az 1443. évi búcsút nyerhetett el. A búcsú pedig elengedést jelentett a bűnökért elégtételül járó földi, főképp azonban az állítólagos tisztítótűzben való szenvedésekből.

Wittenberg

Különös dolgokat mutogattak itt, amikor évenként a húsvét utáni második vasárnap hetében az ereklye kiállítás a templomban látható volt. Például mutogattak egy vessző-darabot Mózes égő csipkebokrából, szalmát és szénát a betlehemi jászolból, melyben a kis Jézus feküdt, töredékeket a jászol fájából, darabkákat a kis Jézus pólyájából, kilenc tövist Krisztus töviskoronájából, részéket a keresztfából, Mária hajából, ingéből, kabátjából, fátyolából, sót még egy üveggel Mária tejéből is. Mutogattak 204 testrészt a Heródes által megöletett betlehemi gyermekekből, sőt egy egész gyermekholttestet is közülök. - Évek múlásával gyarapodott az ereklyekincs is. 1518-ban már 17443 darab ereklyével dicsekedett a wittenbergi vártemplom s az általuk elnyerhető búcsú 127 ezer 799 esztendőt és 116 napot tett ki. 1520-ban már 19 013 a wittenbergi ereklyék száma.

A város azonban a fejedelem minden jó igyekezete mellett sem akart gyarapodni. Luther még öreg napjaiban is csodálkozott azon, hogy ebben a városban egyetemet alapítottak.

Új munkaköre, az Aristotelész erkölcstanáról tartandó előadások, az egyetemi hallgatók tanrendszerű vitatkozásainak vezetése s ezenfelül még saját teológiai tanulmányainak folytatása, szinte emberfeletti erőfeszítést követeltek Luthertől. A bölcsészeti képzettség mellé 1509. március 9-én megszerezte a "bibliai baccalaureusi" tudományos fokozatot is. Ezentúl a bölcseleti előadásokon kívül - amelyekhez már egyáltalán nem volt kedve - még hittudományi előadásokat is kellett tartania. 1509 őszén a "theologiaisententiariusi" fokozatot nyerte él. Ezzel befejezte a hittudományi karon való tanulást s megnyílt az út előtte, hogy ezentúl kizárólag kedvenc tudományával, a hittudománnyal foglalkozzék. Amint ezt elérte - éppoly váratlanul, mint egy évvel előbb történt áthelyezésénél -, visszarendelték Erfurtba.

A munkával túlterhelt fiatal egyetemi tanárnak nem volt ideje arra, hogy saját lelkével behatóan foglalkozzék. Így hát ugyanazokkal a megoldatlan lelki kérdésekkel tért vissza Erfurtba, amelyeket az előző évben magával hozott.

Az erfurti egyetem egyiktudós tanára s Luther jóakarója dr. Nathin, aki az ágostonos kolostornak az egyetemnél is magasabb fokú külön teológiai tanfolyamát is vezette, a 26 éves Luthert azzal bízta meg, hogy ezen kolostori tanfolyamon tartson dogmatikai előadásokat. Luther szinte beletemetkezett a dogmatikába. Ekkor kezdett foglalkozni Augustinus (354-430) műveivel. Isten igéje iránt érzett nagy szeretete pedig arra késztette, hogy megismerkedjék az Ószövetség eredeti nyelvével, a héberrel is.

Míg Luther a kolostor csendjében tanított és tanult, az alatt Erfurt városában felbomlott a rend. Az elszegényedett és adókkal agyonsanyargatott polgárok pusztító lázadás útján akartak emberibb megélhetéshez jutni. Az 1510-ik év pusztításait Erfurt soha többé nem heverte ki. Az Európa-szerte kiélezett társadalmi és megélhetési nehézségek - melyek később nagyon sok gondot okoztak Luthernek - Erfurtban már ekkor nyílt lázadásra vezettek.

*   *   *

Erfurtban szorgalmasan olvastam a Szentírást. Egy-egy nagy fontosságú ige uralkodott néha egész napon át minden gondolatom felett. Főképp a fontosabb prófétáknál vannak olyan igék - jóllehet nem értettem még őket -, melyekre még ma is emlékszem. Ilyen például Ezékielnél: "Nem gyönyörködöm a hitetlen halálában." (33, II)

Petrus Lombardus(1105-1160), akinek négy könyve a "Sententiák" a leghíresebb dogmatikai művek egyike volt, igen szorgalmas és kiváló tehetségű ember volt. Sok nagyszerű dolgot írt. Igazán hatalmas egyházi tanítómesterré válhatott volna, ha teljes erejével és igazságszeretetével a Szentírásra támaszkodott volna, így azonban maga zavarja össze művét sok haszontalan kérdéssel. Bizonyos, hogy ő és társai a legjobb gondolkodók voltak a maguk idején, de az ő koruk egészen más volt, mint a mienk. Mert a skolasztikusok odáig jutottak, hogy tanításuk szerint az embernek a jóravaló erkölcsi ereje megvan, csak kissé megsérült. Mégis van képessége az embernek arra, hogy saját erejéből Isten kegyelme nélkül is betöltse a törvényt. Aki megkapta a kegyelmet, az természetesen könnyebben betölti a törvényt, mint pusztán a maga erejéből tehetné. Ilyesféle szörnyűségeket tanítottak anélkül, hogy meglátták volna Ádám bukását, avagy megértették volna, hogy Isten törvénye szellemi természetű.

Azok a felhők, melyekből nem esik eső, hasonlók a törvényhez és a belőle származó igazsághoz. A törvény üdvösséget ígér ugyan, de nem adja meg, mert nem adhatja, hiszen nem evégből kaptuk. Pál apostol is ezt mondja a Galatákhoz szóló levélben: "Ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság." (3, 21) Tehát a törvény éppen olyan, mint az a felhő, mely úgy látszik, mintha esőt hozna, de nem hoz.

A törvénynek egyetlen részecskéje sem vezet megigazulásra. Aki a törvényt helyesen megérti, azt kétségbeesésbe viszi, aki helytelenül értelmezi, azt képmutatóvá teszi. A helytelenül értelmezett evangélium elbizakodottá, helyesen értelmezve viszont istenfélővé és kegyessé teszi az embert. Tehát a törvény a parancsolatok áthágása miatt adott (Gal. 3, 19), hogy az emberek vágyakozzanak Krisztus után.

Erfurt városából a "bolond esztendőben" (1510) nem a pénz hiányzott, hanem a bölcsesség. Egy közmondás így szól:

Magabízó gőg, titkos irigység s meggondolatlanság,
E három ellenség tette tönkre Rómát és Trója hatalmát.

Így történt Erfurtban is.

Erfurtból Wittenbergbe való távozásom 1508 őszén oly hirtelen történt, hogy legjobb barátaim is alig értesültek róla. Így hát felsőbb parancsra, vagy még inkább Isten akaratából Wittenbergben vagyok. Tudni akarod, hogy megy sorom? Hála Istennek jól vagyok, csak a sok tanulás fáraszt, különösen a bölcsészet, amit már kezdettől fogva legszívesebben felcseréltem volna a hittudománnyal. Mégpedig az olyan hittudománnyal, mely a dió belét, a búzaszem lelkét s a csontok velejét vizsgálja. De Isten az Isten. Az emberek véleménye sokszor, sőt majdnem mindig téved, ő azonban a mi Istenünk, Ő vezet majd minket állandóan szerétéivel.

Ezek a szászod nagyon barátságtalanok és udvariatlanok. Tőlük lágyan nem kapsz sem jó szót, sem eledelt. Ezt mondják: Kedves vendég, nem tudom, mit adhatnék enned, a feleségem sincs itthon, nem tudlak megvendégelni. Itt Wittenbergben is tapasztalhatjátok, mily barátságtalan a nép, nem törődik sem erkölccsel, semvallással. Egyetlen polgár sem taníttatja fiát, pedig látja az idegenek jó példáját. A wittenbergiek a polgáriasuk világ legszélén laknak. Ha kissé távolabb lennének, már egészen beleesnének a barbárok világaiba.

Egyszer egy Lipcséből érkező utas elmondotta, hogy lassan szemerkél az eső a távoli pusztaságon, a wittenbergi földeden azonban nem esik s a vetések a nagy szárazságban kiégnek. Olyan az eső - mondám -, mint a mi prédikálásunk: a pusztaságban esik, ahol nem nevel gyümölcsöt.

Isten igéjének a hirdetőit üldözik vagy a zsarnokok, vagy a hálátlan "barátok". Ahol az uralkodó nem istenfélő ember, ott többet szenvednek az igehirdetők hallgatóiktól, mint ellenségeiktől. A nürnbergieknél nem tudnám keresztülvinni, hogy lelkészeiket sajátjukból tartsák el. De a wittenbergiek sem áldoznak többet az evangéliumért egy egész esztendőre, mint négy krajcárt. Ugyanis ennyi adót fizet egy-egy ember. - Ha magam nem tapasztaltam volna, nem tudnám elképzelni, hogy az ördögnek ilyen nagy hatalma van a világban. Rettentő durva tévedései voltak a pápaságnak. Akkor még nem ragyogott az evangélium fénye. Most szégyenkezünk, ha elgondoljuk, mi mindent imádtunk, amiket ereklyeként mutogattak, pl. szent József nadrágját, szent Ferenc alsónadrágját stb. Ezeket itt Wittenbergben mutogatták. Ellenben alig akadt olyan lelkész, aki a lélek legkisebb baján is segíteni tudott volna jó tanácsaival. Sőt a terhes és szoptató anyáknak szigorú böjtöt rendeltek el s ez alól nem volt felmentés.

Szemérmetlenül dicsekedtek még azzal is, hogy szent Mihály főangyal szárnyából van tolluk. A mainzi püspök pedig azzal büszkélkedik, hogy neki van egy kis lángocskája annak a csipkebokornak a tüzéből, mely Mózes előtt lángolt. Spanyolországban Compostellában mutogatják azt a zászlót, mely Krisztus kezében volt amikor a poklokra alászállott. Mutogatnak még töviskoronát, szegeket a keresztből, sőt Máriától való tejet is.

A római út

Az ágostonos kolostorok belső békéjét kellemetlen vitás ügy zavarta. A kolostorok egy részében a lehető legteljesebb rendi szigorúság szerint éltek. Ilyen volt az erfurti is. Más kolostorok viszont valamelyes szabadságot is engedtek a szerzeteseknek. A rend vezetősége arra törekedett, hogy a szigorúságot meghonosítsa a laza rendházakban is. Közös vezetés alatt akarta egyesíteni valamennyit és a barátok kölcsönös áthelyezése révén szándékozott a rend belső megújítását véghezvinni. A maguk igazságára és életszentségére büszke szigorú rendházak azonban nem akartak közösséget vállalni kevésbé tökéletes társaikkal. A tartományi főnök, Staupitz János viszont kész volt arra is, hogy erőszakkal vigye keresztül szándékát. Erre a szigorú fegyelmű rendházak éltek azzal a jogukkal, hogy igazságtétel végett Rómában a pápai udvarhoz fordulhatnak. Az ügy elintézésével egy Rómát jól ismerő, tapasztalt szerzetest bíztak meg s útitársául a 27 esztendős Luther Mártont jelölték ki.

Részlet a római Callixtus katakombából

Luther nem is sejtette, hogy miért fontos számára a római út. Mélységes áhítattal, mint valami "eszét vesztett szent" járta be a zarándokhelyeket. Szomorúan tapasztalta, mily tudatlanok, világiasak és erkölcstelenek a papok. Azonban a sok "búcsú" és "kegyelem" egyelőre még háttérbe szorították benne a Rómában látott elszomorító jelenségek képét. Csak később, amikor lelki látása egészen világos lett és Isten igéjének fényébe kerültek római élményei is, akkor mondta el bíráló véleményét. 1510 utolsó napjait és 1511. január hónapját töltötte Rómában. Ő lelki kérdéseinek megoldását várta útjától, de hiába. Egyházához való ragaszkodása mégsem csökkent, annyira el volt telve a pápaság dogmáival és azzal a bizonyossággal, hogy szerzetessége révén mégiscsak kiérdemeli az üdvösséget.

A római út a kolostorok közötti viszályban nem hozott javulást, mert a rend római főnöke is a reformot akarta. Amikor ezt Luther látta, arra hivatkozva, hogy a további ellenállás árt az egyháznak és ellenkezik az engedelmesség szerzetesi fogadalmával, a kolostorok egységes vezetés alá helyezése mellett foglalt állást. Osztozott véleményében egyik társa, Láng János. Ezért nem volt maradásuk az erfurti barátok között. Erre a rend tartományi főnöke, Staupitz János, mindkettejüket elhelyezte. Így került Luther ismét Wittenbergbe 1511 nyarán.

*   *   *

1510-ben voltam Rómában, Staupitz-cal kapcsolatos vitás ügyben utaztam oda.Isten csodálatos végzése volt, hogy Rómába mentem. Csak négy hétig voltam ott, de megláttam ezalatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges. Tizennégy napig jártam-keltem és nagy veszélyek között néztem meg a várost. A régi Rómát, ahol a legjobb és legszebb épületek voltak, a gótok lerombolták és a földdel tették egyenlővé. A Capitolium hegyen van a minoriták kolostora. A Tarpeius nevű hegy magasabb, mint az Aventinus, a Capitolium, vagy a Quirináli hegy. A Colosseumot kör alakúra építették, 15 fokozat magassággal s e fokozatok körös-körül egymás fölé emelkednek úgy, hogy rétegesen helyezkedhetett el és nézhetett mintegy 200 000 ember. Még állanak a falak és megvan az alapzat. Ezután következik a szent Callixtus katakomba, ahol néhány ezer vértanú van eltemetve.

Rómában nem tudják, hogy Péter és Pál apostolt hová temették, koponyájukat mégis mutogatják.

Mivel az Úr, a mi Istenünk sodort bele engem ebbe a rút perpatvarba, hogy a pápa ellen írjak, százezer forintért sem adnám, hogy Rómát láttam. Enélkül folyton aggódnom kellene, hogy a pápa ellen erőszakosan és jogtalanul lépek fel.

Abban az időben volt Rómában egy mezítlábas barát, Lajos úr, egy Egyed nevű ágostonrendi, valamint más két prédikáló szerzetes, akik szidták és kifogásolták a pápaság tévelygéseit. A legközelebbi reggelen azonban holtan találták őket, nyelvük pedig ki volt vágva.

A régi Róma nyomait alig lehet felismerni. Látja az ember a színházat, Diocletianus thermáit, melegfürdőit, amelyhez 25 német mérföldnyi vezeték tartozott. Ez egészen Nápolytól jött egy gyönyörű pompával épített házba. Itt volt a világ kincse és gazdagsága; ezért hozzá is láttak és vágyaik szerint éltek.

A szent Péter székesegyház építése több mint 130 évig tartott. Nagy pénzösszeget fordítottak rá.

A pápa ugyanis megparancsolta az angyaloknak, hogy azoknak a lelkét, akik Róma felé útközben meghalnak, még abban az órában vigyék a mennybe. Ezért írt Húsz János a pápa ellen, mert neki nincs arra hatalma, hogy az angyaloknak parancsoljon.

Amikor Rómát távolról megpillantottam, földre borultam, kezeimet felemeltem, és így szóltam: "Üdvözlégy szent Róma, valóban szent, a vértanúktól és az ő vérüktől, mely itt ömlött ki."

Ilyen érzésekkel jártam Rómában. Ilyen "eszét vesztett szent" voltam. Végigzarándokoltam valamennyi templomot és katakombát s elhittem mindazt, amit ott összehazudoztak. A Rómában mondott misékről azt állították, hogy minden egyessel a pap kiszabadíthat egy lelket a "tisztítótűzből". Én is tartottam Rómában sok misét és szinte sajnáltam, hogy édesapám és édesanyám még élnek, mert inkább szerettem volna őket miséimmel, egyéb jócselekedeteimmel és imádságaimmal a tisztítótűzből kiszabadítani. Rómában az a közmondás járja, hogy "boldog az az anya, akinek fia szombati napon a szent János templomban (római zarándokhely) misét mond". Mennyire szerettem volna én akkor édesanyámat üdvözíteni! De igen sok pap tolongott és nem jutottam hozzá. Helyette megettem egy sózott halat.

Rómában 1511-ben dr. Staupitz hallott egy mezítlábas szerzetesről, aki azt álmodta, hogy X. Leó pápa idejében egy remete meg fogja támadni a pápaságot. Ezt mi akkor még nem tudtuk megérteni. Akkor még igazán nem gondoltam arra, hogy én leszek az a remete. Az ágostonrendi barátokat ugyanis remetéknek is nevezik. Rómában kitűnő és kemény kormányzat van. A kapitány és a bíró minden éjjel keresztül lovagol a városon 300 szolgával és erős őrséget tart. Akit az utcán ér, annak meg kell állnia. Ha fegyver van nála, vagy felakasztják, vagy megfojtják és a Tiberisbe dobják. Mégis feslett az élet és gyilkolnak.

Róma, ahogy ma áll és látható, a régi épületekhez képest olyan, mint valami hulla. Mert ahol ma házak állanak, ott voltak egykor a tetők. Ilyen vastag réteg az omladék. A Tiberisnél is látható, hogy a réteg vastagsága két katonai dárda hosszúságának felel meg.

Most nagy a pompa. A pápa szép, feldíszített ménlovakkal tart diadalünnepet, amelyek előtte vonulnak, ő maga pedig a Szentséget (igen a kenyeret!) egy szép fehér ménlovon viszi.

II. Gyula pápa egyszer elhatározta, hogy a Ferenc-rendet megreformálja. Erre azok 80 000 dukát aranyat hoztak s azt neki ajándékozták. Mégpedig azért, hogy ezzel rábírják a tervezett reform elejtésére. Az aranypénzen fegyveres katona képe volt. Mikor ezt a pápa meglátta, állítólag így szólt: "Ki tudna ilyen sok fegyveres ellen harcolni?"

Római utam legfőbb célja az volt, hogy teljes, ifjúságomra is kiterjedő gyónást végezzek, hogy istenfélő legyek. Ilyen gyónást Erfurtban már kétszer is tartottam. Rómában azonban teljesen tanulatlan emberekhez kerültem. Uram Isten, mit érthetnek a lelki dolgokhoz a bíbornokok, akik oly sok politikai munkával és megbízatással vannak túlterhelve! Elég fáradság van velünk, akik mindennap tanulunk és óránként gyakoroljuk magunkat! Nem sokáig voltam ugyan Rómában, de sok misét tartottam és sokat láttam tartani, úgyhogy borzadok, ha csak rá is gondolok. Itt hallottam más durva élcelődés közben egyeseket nevetni és dicsekedni azzal, hogy a mise közben a kenyér és bor fölött ezt mondják: "Panis es et panismanebis" (kenyér vagy, és kenyér is maradsz) és így mutatják fel a szentségtartót a népnek. Én akkor fiatal és igazán jámbor szerzetes voltam s az ilyen beszéd fájt nekem. Mit is gondolhattam volna? Mi más juthatott volna eszembe, mint ilyen gondolatok: Itt Rómában szabadon és nyíltan így beszélnek az asztalnál? Ha a pápa, a bíbornokok és a pápai udvar papjai mindnyájan így tartják a misét, hogy becsaptak engem, aki tőlük annyi misét hallgattam! Emellett erősen undorodtam attól is, hogy ők olyan gyorsan el tudták végezni a misét, mintha szemfényvesztő játékot űznének. Ugyanis amíg én az evangéliumhoz, a mise 41 része közül a tizedikhezértem, a mellettem lévő pap már elvégzett egy misét és átkiáltott hozzám: "Tovább, tovább, siess, eredj már onnan!" Bennünket egyszerűen kigúnyoltak, akik istenfélő szerzetesek voltunk, a keresztyén embert pedig bolondnak tartották. Tudom, hogy ők hat, vagy hét misét is elvégeztek, míg én egyet. Ők pénzt fogadtak el érte, én azonban semmit se. Olaszországban semmi sem szégyen, csak a szegénység. A gyilkosságot és a rablást is büntetik ugyan még egy kissé, mert meg kell tenniök. Egyébként azonban nincs bűn előttük, ami igazán súlyos volna.

Nem adnám ezer forintért sem, hogy Rómát láttam, mert nem tudtam volna ezeket elhinni, ha más mondta volna és magam is nem láttam volna. Róma egykor a legszentebb város volt s most a legromlottabb. Mi is úgy vagyunk, mint a próféták, akik hasonlóan panaszkodnak: "Paráznává lett a hív város." (Esaiás 1, 21.) Mert ami a legjobb, abból válik, ha megromlik, a legrosszabb. A világ mindig hű marad önmagához: hitszegő, sátán országa, Krisztus ellensége.

Borzasztó bálványozás folyik ott; ha valaki misét akar tartani, odafutnak a népek nagy tömegben s ha valaki egy félórával tovább húzza, kap egy egész marék aprópénzt. Az áldozati misénél pedig akkora a tolongás, hogy ugyanannál az oltárnál egyidőben két pap áll egymással szemben és úgy tartják a misét. Már nagyon otthon vannak a mesterségükben; egészen rövid idő alatt összecsapnak egy misét. Ha ezek lejönnek, más kettő megy fel és misézik. Ezért szeretném, ha minden leendő lelkész előzőleg Rómában lett volna és látta volna, mi történik ott.

Olaszország igen termékeny, jó és szép ország. Különösen Lombardia völgye, mely mintegy 20 német mérföld széles. Közepén folyik a Pó; igen szép folyó, olyan széles, mint Wittenbergtől Brate-ig; két oldalán emelkednek az Alpok és az Apenninek.

Az olaszok jobban félnek szent Antaltól és Sebestyéntől, mint az Úr Krisztustól, aki szeretetteljes és jóságos. Ha valaki azt akarja, hogy háza biztonságban legyen, ráfesti a tüzes dárdát tartó szent Antalt.

Lombardiában, Pádua mellett a Benedek-rendnek igen gazdag kolostora van. Ennek évenként 36 000 dukát arany a jövedelme. Itt olyan vígság és dőzsölés folyik, hogy 12 000 dukátot a vendégeskedésre költenek, 12 000-et az épületekre, a harmadik részt pedig a konventre és a testvérekre. Voltam ebben a kolostorban s itt becsületesen megvendégeltek és elláttak. Isten tisztelete azonban nem az a gazdagság, melyről ez a közmondás szól: Mater religio peperitdivitas, posteafiliadevoravitmatrem. A vallás, mint anya, gazdagságot szült; azután a leány elnyelte az anyját.

Olaszországban a kórházakat igen jól ellátják. Az épületek szépek, az étel, ital jó, szorgalmas szolgáik és tanult orvosaik vannak. Az ágyak és a ruházat ragyogó tiszta. A szobákat szépen kifestetik. Ha beteget hoznak be, levetik ruháit egy jegyző jelenlétében, aki hűségesen feljegyzi és beírja azokat. A ruhákat jól megőrzik. Ezután fehér zubbonyt adnak a betegre és szépen megvetett tiszta ágyba fektetik. Csakhamar hoznak két orvost, majd jönnek a szolgák, ételt, italt szolgálnak fel tiszta üvegben és edényben. Egy ujjal sem érnek hozzá, tálcán hozzák. Tiszteletre méltó matrónák és asszonyok is jönnek elfödött arccal, pár napig szolgálnak a szegényeknek ismeretlenül, úgyhogy az ember nem tudja róluk, kicsodák. Ezután ismét hazatérnek. Firenzében láttam, hogy a kórházakat ilyen szorgalmasan gondozzák. Ugyanígy viselik gondját a lelencházaknak is, melyekben a gyermekeket igen jól táplálják, nevelik, oktatják és tanítják. Mindnyájukat egyforma és egyszínű ruhákba öltöztetik s nagy gonddal ügyelnek rájuk.

A teológia doktora

Az ágostonos rend németországi tartományi főnöke, dr. Staupitz János, a wittenbergi kolostorban élt. Ide kötötte őt az egyetem, melynek bibliai teológiai tanszékét töltötte be. Mint rendfőnök, 1511 szeptemberében parancsot adott Luthernek, hogy készüljön a teológiai doktorátusra. "Neked doktorrá és prédikátorrá kell lenned s akkor majd valami nagyon komoly munkát kapsz." Luther tizenöt pontban fejtette ki, miért nem lehet ő doktorrá. Minden szabadkozása hiábavaló volt, hiszen rendi feljebbvalói iránt engedelmességet fogadott. Készülnie kellett tehát a doktorátusra és meg kellett kezdenie a prédikálást a kolostor ebédlőjében, a szerzetesek előtt.

A doktorrá avatás költségei ötven forintot tettek ki. Dr. Staupitz ezt a választófejedelemtől, Bölcs Frigyestől kérte. Sikerült is megkapnia, miután megígérte a fejedelemnek, hogy Luther a bibliai teológiai tanszék munkáját el fogja látni. Staupitznak ugyanis annyi elfoglaltságot adott a szerzetesrend igazgatása, hogy olykor-olykor hosszú időn át nem tudta megtartani egyetemi előadásait. Hogy lelkiismeretén könnyítsen, utódot keresett az egyetemi katedrára s Lutherben találta meg azt. Luther pedig megbízatásának megfelelően prédikálgatott szerzetestársai előtt és szorgalmasan készült a doktori vizsgára. Doktorrá avatása 1512. október 19-én történt. Három nap múlva felvették az egyetem tanári karának tagjai közé és október 25-én reggel, mint a szentírástudományi tanszék egyetemi tanára, megkezdte előadásait. Később azt mondotta életének erről az időszakáról, hogy bár doktor volt, akkor még nem ismerte az igazi lelki világosságot.

*   *   *

Staupitz áthelyezett Wittenbergbe 1511 nyarán. Itt egészen beleestem a skolasztikus tudományba. S mikor a Bibliával kapcsolatosan behatóan megvitattuk a dolgokat, már annyira előrejutottunk, hogy a végső okokat kerestük. A jelenlévők azt mondták, hogy ezeket előre el kell fogadnunk, a tudósok erre az eredményre jutottak s nem szabad velük szembehelyezkedni. Én azonban erősködtem: próbáljuk meg, ne fogadjuk el őket előre! Ezután óvatosan visszavonultam a skolasztikusoktól, egyedül, magamban akartam tanulni s imádkozni. Tanulmányoztam a szentírásmagyarázó tudósokat és leginkább a zsoltárokban leltem kedvemet. Átnéztem a szaktekintélyek műveit, hogy bizonyítékokat fedezzek fel. De amint az írásmagyarázatokat átkutattam, azt láttam, hogy mindegyik ellentmond önmagának. Mégsem mertem megtámadni a tudósok véleményét. Staupitz azonban újra előhívott és megbízott azzal, hogy előadásokat tartsak és prédikáljak. Elrendelte továbbá, hogy minden előadás az asztalnál történjék és a Szentírást a szerzetben mindenütt olvassák. Én előadásaimban és prédikációimban is megmaradtam a Szentírás alapján. Ezért aztán két esztendő múlva itt eretnek hírébe keveredtem.

A kolostorban volt elég étel és ital, de szívünk és lelkiismeretünk kínokban vergődött. Pedig a lélek szenvedése a legsúlyosabb. Sokszor megijedtem Jézus nevének hallatára és ha a keresztre pillantottam, úgy éreztem, mintha villám sújtott volna.

A kolostorban nem törődtem sem asszonnyal, sem vagyonnal, hanem amiatt remegtem és vergődött a lelkem, hogy miképp lesz hozzám kegyelmes az Isten. Igen nehéz dolog az embernek hinnie, hogy Isten kegyelmes hozzá. Az emberi szív ezt fel nem foghatja. Hogy is történt ez velem? Fiatal koromban Eislebenben az úrnapi körmenet alkalmával, amelyben én is papi ruhába öltözve vettem részt, a szentség előtt, amelyet dr. Staupitz vitt, annyira megijedtem, hogy verejtékezni kezdtem, és csak arra gondoltam, hogy meghalok a nagy ijedségtől. Amint a körmenet véget ért, meggyóntam és elpanaszoltam ügyemet dr. Staupitznak. Ő erre így szólt: "A te gondolataid nem Krisztuséi". S e szavával komoly vigasztalást nyújtott.

Dr. Staupitz sok jót cselekedett. Különösen kedvelte és támogatta azokat, akik tanulmányokat folytattak.

Staupitz azt akarta, hogy igehirdető legyek. Nagyon féltem a szószéktől. Mégis ebben az irányban kellett előrehaladnom. Rákényszerítettek a prédikálásra. Eleinte az ebédlőben kellett beszélnem a testvérekhez. Mennyire féltem a szószéktől!... Több mint 15 érvem volt, melyekkel dr. Staupitz előtt vissza akartam utasítani a megbízatást, épp e körtefa alatt ahol most ülünk. De nem használt semmit. Végül ezt mondottam: "Dr. Staupitz Uram, Ön a halálba kerget engem; nem élek még egy negyed évet sem" - így felelt: "Legyen az Isten nevében! Istenünknek nagy dolgai vannak; odafönt is nagy szüksége van okos emberekre!"

Milyen sokat prédikáltam! Azt hiszem ezer esztendő alatt sem akad olyan ember, akinek a hivatása annyira súlyos terhet jelentene, mint nekem, aki már 30 éven át prédikáltam, sokszor egy nap háromszor, azonkívül mindennap a böjtben. Néha egy napon négy prédikációt is mondtam, úgyhogy azt hiszem, tartottam annyi prédikációt, mint Ambrosius és Augustinus.

Ha prédikálni akarsz, beszélj Istennel ilyenformán: "Édes Istenem, az a szándékom, hogy a Te dicsőségedet hirdessem, Rólad beszéljek, Neked adjak hálát és a Te neved dicsőítsem. Jóllehet én ezt nem tudom olyan jól, amennyire kellene."

Álmomban sokszor szenvedtem, mert azt éreztem, mintha prédikálnom kellene és nem volna meg a kéziratom.

Krisztus prédikálása igen nehéz és veszélyes tisztség. Ha ezt annak idején tudtam volna, sohasem prédikáltam volna, hanem Mózessel együtt (II. Móz. 4, 13.) azt mondtam volna: "Kérlek Uram, csak küldd, akit akarsz." Senki nem tudott volna rábírni a prédikálásra.

Sokszor tettem magamnak szemrehányást, amikor a szószékről lejöttem: "Pfúj, hogyan prédikáltál?! Ezt ugyan jól megcsináltad, nem ragaszkodtál a kézirathoz." De ugyanezt a beszédet az emberek igen-igen dicsérték, hogy ilyen szép prédikációt már régen nem mondottam. Amikor a szószékről lejöttem és gondolkoztam, azt találtam, hogy egyáltalán semmit, vagy igen keveset prédikáltam abból, amit leírtam.

Minden lelkésznek meg kell szoknia, hogy világosan és egyszerűen prédikáljon. Gondolniok kell arra, hogy fiatal, fejletlen értelmű embereknek prédikálnak, a pórnépnek, mely épp oly keveset ért meg, mint a fiatalok. Ilyenek vannak a legtöbben. Olyan legyen a beszéd, hogy ezek is megértsék, vagy legalább valamit felfogjanak belőle és életüket megjobbítsák. Nekem és Melanchthon Fülöpnek nem kell, hogy prédikáljanak, noha mi is tanulhatunk. Nem kell a prédikálásnál a nagy szavakkal vitézkedve dobálózni, pompásan és művésziesen, hogy lássák, milyen tanult az ember és nem szabad a maga dicsőségét keresnie. Nem erre való ez a hely. A hallgatósághoz kell alkalmazkodnia és ez hiányzik általában a lelkészeknél. Úgy prédikálnak, hogy a köznép igen keveset tanul belőle... Egyszerűen prédikálni nagy művészet. Krisztus maga így tett. Ő a földmívelésről, a mustármagról beszél és csupa egyszerű, pórias hasonlatot használ. Krisztus a lehető legegyszerűbben beszélt és mégis ő maga volt az ékesszólás. A próféták se túl magasak, mégis sokkal nehezebbek. A leghelyesebb és legszebb ékesszólás az egyszerű beszéd.

Így hát Wittenbergben igehirdető lettem. Kevéssel ezután Staupitz, a rendfőnököm egy napon elgondolkodva ült az alatt a körtefa alatt, mely ma is az udvaromon áll.^[9]

Egyszer csak így szólt hozzám: "Magister Úr, Önnek le kellene tennie a doktorátust; így tud majd alkotni." Amint vonakodtam, így szólt Staupitz:"Ugyan kedvesem, ne légy okosabb, mint az egész konvent és az atyák." Erre én: "Bizonyos, hogy nem fogok sokáig élni, minek hát ilyen nagy költségeket csinálni?" Staupitz ezt válaszolta: "Mindegy. A mi Urunk Istenünknek most sok dolga van a mennyben, ha meghalsz a tanácsába kerülsz, neki pedig néhány doktorra is szüksége van!" Így utasított vissza tréfával. Nem sokkal ezután Lipcsébe utaztam, hogy a fejedelmi kincstártól az avatási költséget átvegyem.

28-ik életévemben (1512. október 19-én) avattak doktorrá. Amikor doktor lettem, még nem ismertem az evangéliumot. E szavak: "igaz" és "Isten igazsága", mint mennydörgés hatottak lelkiismeretemre. Amikor hallottam, megijedtem és azt gondoltam: "Ha Isten igaz, akkor meg fog büntetni."