2.3. Játékról szóló pedagógiai gondolatok a neveléstörténet tükrében

„Én tanuló és szorgalmas, de amellett játékos magyar gyerekeket akarok. Mert csak játékos, eleven magyar gyerekekből lehet derűs, dolgos magyar férfi, aki vállalkozását s az élet nagy kötelességeit emelt fővel, mosolyogva, és nem elkeseredésével vállalja.”

Klebesberg Kuno beszéde az Országos Gyermekvédelmi Kongresszuson, Bp., 1926

A korai feudalizmusban a játék, akár a spártai kultúrához hasonlóan a harcra való felkészülés egyik eszköze volt. Hogy milyen játékkal játszhattak a középkor gyermekei, arról id. Pieter Brueghel festőművésznek 1560-ból való alkotása a „Gyermekjátékok” ismertetnek meg bennünket, amely 84 különböző játékot mutat be, melyek közül ma már csak néhányat ismerünk (pl. a karikázás, bakugrás).

Vives[1] főleg a leánynevelésben látta a játék jelentőségét (babák, a valóság miniatürizált mása) Tankönyveket írt, neveléstudományi műveket alkotott. Életműve igen jelentősnek mondható, még akkor is, ha már életében Erasmus mögött emlegették, akihez élete végéig szoros barátság fűzte.

A humanizmus[2] képviselői figyelmet fordítottak arra, hogy a tananyag vonzó, és játékos legyen. A nevelés lényegének a bensőséges emberi kapcsolatot tartották, meglátták az egyéni hajlamok, a játék jelentőségét.

Coménius[3] hirdette meg elsőként, hogy a munka és a játék egyenértékű fogalmak. Jon Amos Coménius munkássága kiemelkedő, aki szerint a tétlenség ellen a legjobb a játék, de nemcsak a gyermekeknek, hanem az ifjú embernek is. Coménius a mindenkinek minden (pánsófia) elvét vallotta. Szerinte a természet beoltja a tudomány, a bölcsesség, az erény, a vallás csíráit az emberbe. Minden ember Isten képmása. Az Orbis Pictus című műve, a látható világ, ebben a könyvben már képi illusztrációkat alkalmaz (szemléltetés). Foglalkoztatta az a kérdés, hogyan lehet felhasználni a játék pedagógiai értékét a tanulás hatékonyságának növelésére. Az iskola előkészület a komoly dolgokra, s legyen játékos, természetes, vidám. Iskolai színházat szervezett, felhívta a figyelmet a játék jelentőségére. Az egyik legismertebb műve, a „Schola Ludus” 1654-ben látott napvilágot.

Locke[4] a tananyag gyakorlati hasznosságának szerepét emelte ki. Nevelési eszménye a gentleman volt. A magánnevelés híve volt, mivel így jobban figyelembe tudta venni a tanítványa egyéni sajátosságait. „A játékot[5], mint a természetes gyermeki életmegnyilvánulást, megnyilatkozást fogadta el. Azt tartotta, hogy minden játéknak és szórakozásnak, hasznos szokások elsajátítását kell céloznia, máskülönben rossz.”

Franke[6], a pietizmus kiemelkedő alakja. Nagy iskolaszervező is volt. Iskoláiban arra törekedett, hogy tanulóinak gyakorlatias tudást, szakmai ismereteket nyújtson. Franke az iskolákon kívül könyvnyomdát, gyógyszertárat és árvaházat is létesített. Halálakor oktatási, kulturális és népjóléti intézmények egész városrésznyi rendszerét hagyta hátra. Célja a cselekedetekben megnyilvánuló hitéletre való nevelés. A játékot[7] a „romlás idejének” tartotta, a bűnhöz való közeledésnek, vagy magának a bűnnek – pl. a táncot, ugrálást. Fontosnak tartja a család nevelő erejét, és a tanítók személyes példaadását.

Bél Mátyás[8] volt az, aki korszerűsítette Magyarországon iskolája tantervét, a gyermekek adottságaihoz alkalmazkodott. A magolással szemben, a megértésen alapuló tanulásra helyezte a hangsúlyt.

Debrecenben a svájci és hollandiai tanulmányokról hazatérő Maróthi György[9] vezetett be jelentős reformokat. 1770-ben jelenik meg részletesen kimunkált tanterve. Emellett új szemléltető eszközöket és tankönyveket vezetett be. Ő az, a újjászervezte a kollégiumi énekkart, a kántust. Az addigi egyszólamú éneklést a többszólamú énekkultúrával váltotta fel.

A 18. század elejéig „a játékot tanulást könnyítő tevékenységnek tartják, elismerik szerepét az intelligencia formálásában. Gyermeki és természetszerű megnyilvánulásnak tartják, pedagógiai transzfer feladatát tölti be, nevelési eszköz. Voltak azonban, akik hangoztatták, hogy a tanulást és a komoly életet negatívan befolyásolja a játék.”[10]

Rousseau[11] nevelési eszménye a szabad ember. A játék célnélküliségét, szabadságát hangsúlyozza. Minden tevékenység, amelyet a gyermek maga tesz jó, és hasznos, természetes, és ehhez a játék is hozzátartozik.

A 18. század végi Németországban bontakozott ki a filantropisták (emberbarátok) mozgalma. Ez a pedagógiai irányzat magába ötvözte Locke, Rousseau gondolatait, és a Leibnitz – Wolf – féle német racionalista filozófia egyes elemeit. A filantropisták emberibbé, természetesebbé kívánták tenni az iskolai nevelést úgy, hogy az közelítsen a hétköznapi élet követelményeihez. Basedow[12] játékos ötletekkel tanította a geometriát, a törteket pl. almaszeleteken. A Filantropiumban folyó nevelés következtében edzetté, ügyessé, erőssé akarták fejleszteni a tanulókat. Sok szabadban folytatott gyakorlat, játék, kirándulás jellemezte a gyerekek életét. A felnőttek is együtt játszottak a gyerekekkel. Rousseau- t követték a tanítási módszerek tekintetében. Igyekeztek mindent játékossá, szemléletessé tenni. Az olvasás tanításához mézeskalácsból sütött betűket használtak. Salzmann[13] a nevelési tervben naponta egy bizonyos időt játékra és szórakozásra szánt. Trapp[14] szerint minden játék munka, és minden munka játék lehet.

Témánk szempontjából említést érdemel a németalföldi Guths-Muts[15] munkássága, aki könyvet írt a fiatalok és a felnőttek játékáról, melyben szükséglet-jellegét, unaloműző, pihentető vagy versenyeztető szerepét hangsúlyozta. Ezzel szemben Herbart[16] poroszos rendszere kizárta a játékot az iskolából. A nevelési folyamat szinte kormányzásból (a tekintélyelvű nevelés alaptétele, fenyegetés, felügyelet, parancsok, tilalmak, büntetések) oktatásából, és erkölcsi nevelésből állt, melynek célja a jellemformálás.

Schleiermacher[17] rendszerezi a játék társadalmi és pedagógiai összefüggéseit.

A játék kivételes jelentőségét a tanulásban a XIX. században Fridrich Fröbel[18] emelte ki. Jelentős érdemei vannak az óvodai nevelés módszereinek fejlesztésében. Játékintézetet, majd óvodákat alapított. Rámutatott a gyermeki játék nevelő-képző-fejlesztő jelentőségére. A játékos foglalkozások és eszközök egész rendszerét dolgozta ki, amelyeket a szakirodalom Fröbel „adománya” – iként emleget.

Magyarországon Brunszvik Teréz grófnő nevéhez fűződik az első óvodák (1828, Angyalkert néven, Budán) és bölcsődék megalapítása.

A magyar közoktatás Eötvös József minisztersége idején nagyszabású reformon ment át. Ehhez az időszakhoz fűződik a magyar iskolaügy, a népoktatás első modernizációs kísérlete, melyben részt vett a magyar pedagógia egyik nagy alakja Kiss Áron[19], aki fontosnak tartotta a néphagyományok, ezen belül a népi játékkincs szerepét. A pedagógiai irodalom „elhanyagolt ágaként” emlegette a játékokról szólót, és felhívta a pedagógus kollégáinak figyelmét a népi játékok pedagógiai hasznára. Kiss Áron Magyar Játéktársaság őrzi, ápolja névadójának lelki, szellemi hagyatékát. 2005-ben emlékeztek meg Kiss Áron püspök születésének 190. valamint fiának dr. Kiss Áron pedagógusnak, néprajzkutatónak születésének 160. évfordulójára Porcsalmán, egy rövid kiállítás keretében.

Nógrády László[20], Nagy László gyermektanulmányi munkaközösségéhez tartozott, mint annak egyik legkiválóbb tagja. Szerinte a gyermek fejlődésének biológiai jelensége a játék (ösztönelmélet). Okai a fejlődésben szerepet játszó ösztönök. A játék jellemzői: az ösztönök kielégítésével járó jóleső érzés. A gyermek mindig játszik, még akkor is, ha beteg. Mivel a gyermek fejlődésére legnagyobb hatással a játék van, ezért figyelembe kell venni a gyermek vizsgálatánál, családi és iskolai nevelésben egyaránt. Ennek következtében – vallja Nógrády László – a gyermeket és a játékot nem szabad elválasztani egymástól (sem a családban, sem az iskolában) mert a gyermek egészséges nevelése a játékon keresztül valósul meg.

A reformpedagógia, az alternatív iskolatípusok megjelenése változást hozott a játék megítélésében. E mozgalom a 20. század elején bontakozott ki, és rendkívül jelentős volt kora nevelési felfogására, egyes irányzatai a mai napig élnek, és hatnak a mai kor emberére is.

Mária Montessori[21] (1870-1952) orvos-pedagógus munkássága mérföldkövet jelentett a játéktörténetben. Pedagógiai rendszerének két alapeleme a gyermeki aktivitás és szabadság. a szabadság elve azt jelenti, hogy minden gyermeki tevékenység megengedett, ami nem sérti a többi gyermek önálló tevékenységét. A gyermeki aktivitásnak Montessori szerint két alapvető feltétele van: a gyermekhez méretezett, megfelelően berendezett tér és a tevékenységet befolyásoló, irányító eszközök. A gyermekek számára elérhető magasságban, didaktikai eszközrendszert dolgoz ki, amelyet intézményében alkalmaz. A gyerekek ezekkel az eszközökkel, melyek tulajdonképpen játékszereknek tekinthetők, bármikor játszhatnak. ezek fejlesztő eszközök, észlelési, érzékelési, gondolkodási, manuális képességeiket fejlesztik. Az eszköz mindig valamilyen probléma elé állítja a gyermeket, amit maga oldhat meg. A tanító segítőtárs és vezető, kapocs a gyermek és a környezete között.

„Módszertani eszközei mind a világ megismerésére és felfedezésére, törvényszerűségek felismerésére serkentik a gyermeket. Sok képet, puzzlét, betűkészletet is használt, a szerepjáték jelentőségét azonban nem ismerte fel. Követői később megteremtették a szerepjáték lehetőségét is.

Sok Montessori-óvoda működik ma is. A játékot sajátos gyermeki tanulásként értelmezik, melynek lényege az érzékelve cselekvés. Fő módszer a gyermek megfigyelésére építő szeretetteljes szolgálat. A berendezés gyermekközpontú: kicsinyített bútorok, nyitott polcok, és a jellegzetes Montessori eszközök sokasága látható.”[22]

Celestin Freinet[23] a modern francia iskolamozgalom kiemelkedő alakja, tanító, új iskolát alapított. Lényege, hogy a gyermek ismerkedjen meg, kerüljön közel a természethez. Játékban, megfigyeléssel, egyéni és közvetlen természetismerő tevékenységekkel kívánta elérni ezt a célt. Az érzelmekkel is átitatott személyes átélés biztosítja az aktív, szabad önkifejezést, a motivált tanulást.

„Ma is működnek Freinet-óvodák.[24] Ezekben az óvodákban szabad választás alapján alakul a napirend. Minden tevékenység örömteli játék is egyúttal, valódi eszközökkel valódi munkavégzés folyik műhelyszerű környezetben. A gyermek fejlesztésére egyéni tervek készülnek.”

A Waldorf-pedagógiában[25] is domináns a játék, mint a szabad gyakorlás egyik formája, amelyhez itt is a gyerekeknek készült tárgyakat használnak.

A reformpedagógiában fontos szerepet tulajdonítottak a játéknak, ebben legfőképpen a pszichológiai megfontolások működtek közre. Megpróbálják feltárni a játék fejlődés-lélektani jelentőségét, a különböző nézőpontokból közelítenek hozzá. Megpróbálják összefoglalni, rendszerezni a játék pedagógiai jelentőségét.

Karácsony Sándor a 20. századnak kiemelkedő egyénisége új utakat keresett a nevelés terén. Pedagógiai koncepciójának társlélektani alapjait dolgozta ki.

A pszichológia egészen a 19. század végéig az egyén, az individum lelki működéseit tanulmányozta. Vizsgálta az egyes ember értelmi, érzelmi, akarati tevékenységét, sőt közérzetét és hitét is. A 20. században a pszichológia keretei között is előtérbe került a közösségi szemlélet. Hatékonynak bizonyult kis közösségek társaséletének tanulmányozása. „...legegyszerűbb két ember társaslelki életét tanulmányozni, hiszen az, ami társaslélek törvényszerűségét teszi, mindig az egyes ember sajátos viselkedése a másikhoz képest ( másikkal, a másik által, a másikra nézve) s ez már két személynél megfigyelhető”[26]. A társaslélektan egy viszonyt feltételez, és ezt a viszonyt, kapcsolatot vizsgálja két ember között. Ilyen viszony és kapcsolat létezik növendék és nevelő között is, ún. pedagógiai alapviszony. Vizsgálni kell ebben az alapviszonyban a gyermek, a növendék és a nevelő viszonyát egymáshoz. Kölcsönösen hatnak egymásra, s egymásra vonatkozásuk eredménye a növekedés.

Mi a kisgyermek joga? Mi a kisgyermek szociális életérzése? Miben él a gyermek „másokra nézve”? Mi a gyermek kollektív életmegnyilvánulásainak természetes kerete? – kérdezi Karácsony Sándor, majd meg is adja a választ: a játék. A játék a kisgyermek kollektív életmegnyilvánulásainak kerete. Az a kisgyermek él jogaiba beleágyazottan, akinek a játék megadatott. És az a gyermek van lelke mélyén kisemmizve, akinek nem adatott meg a játék. Természetesen nemcsak a játék az egyik társaslelki jelenség kis életének megnyilvánulásai közben. Természetesen van művészete, nyelve, társadalma, sőt vallása, de ezek mind játékosak.

Karácsony Sándor pedagógiai munkássága során tudatosult az az alapvető felismerés, hogy a 20. század a „társ”, a „másik ember” felfedezésének a kora, művészetben, tudományban, társadalomban egyaránt. Felfedezése alapvetően változtatta meg pedagógiai gondolkodását, melyben követendő mintát adott az utókor számára.