PLAJBÁSZ, PENNA, KALAMÁRIS[1]

„Készülgess az iskolába,

Mint tudomány vásárába,

Vedd a kalamárisodat,

Pennádat és papirosodat.

Figyelmezzél a leckére,

És tanítód intésére.

Addig tanulj, míg időd van,

Előveszed nagykorodban…

Így buzdította a kisiskolásokat ez a kétszáz évvel ezelőtt készült verses magatartás – szabály. Az iskola eszerint a „tudomány vására”, ahol mindenki megfelelő tudást szerezhet magának. S most, gyerekkorban kell forgolódnak ebben a hatalmas vásárban, hogy mindazt a tudást összegyűjthessük magunknak, amire felnőtt korunkban majd szükségünk lesz. Ezért minden fiúnak, leánynak egyaránt figyelnie kell a tanító szavára, magyarázatára, intelmeire.

De mit kell vinnie a kisdiáknak az iskolába? Hallottuk: a kalamárist, a pennát és a papírost… A harmadikat, a papírost, értjük ( bár ma ezt inkább „papír”- nak mondjuk). De mi lehet a kalamáris és a penna? Egy 19797-ben írt sárospataki tanítói útmutatóban, Tóth Pápai Mihály könyvében a következőket olvassuk:

„A jó és szép írás nagy segítségére lévén az embernek, szükséges azt is gondosan tanítani a gyerekeknek. A tanító ezért maga megmutogatja  a táblán minden betű írásának a módját, olyan lassan tévén a vonásokat, hogy a gyermek észrevegye, mi módon megyen egyik vonás a másik után. Szükséges azt is megmutatni a kezdő gyermeknek, hogyan fogja a pennát, hogyan üljön, s vigyázzon, hogy a görnyedve való íráshoz ne szokjon. A tanító készítsen pennát is tanítványainak, hogy mindig jó pennával írjanak, azután pedig a penna készítésének módjára is tanítsa meg őket.”

A penna tehát nem más, mint írótoll. Hosszú évszázadokon keresztül az írótoll valódi toll volt, mégpedig libatoll. A pápai kollégium neves tanára, Márton István 1800-ban így ír erről:

„Oly gondos és szorgos légyen a tanító, hogy az oskolában – kivált falun- maga tartson készen kifaragott pennákat. Elég, ha a gyerekek tollat adnak. Evégre mindig légyen készen a tanítónak a kétszáz- háromszáz pennája, skatulyákra vagy fiókokra elosztva, amelyeket osztán hetenként osztogasson ki tanítványainak.”

Tehát a tanulóknak kellett vinniük a tanítónak a libatollakat. Ezekhez akkor juthattak hozzá, amikor otthon ünnepi ebédre egyszer-másszor szüleik levágtak egy libát, s annak szárnytollait e fontos iskolai célra megkapták.

Vagy másképpen, ahogyan Károly János visszaemlékezett gyerekkorára a Ráczkevei Hírlap 1897. december 23-i számában:

„A pocsolya, amely a mi házunk és a kovácsműhely előtt elterült, mily alkalmas eszköz volt az irodalom előbbre lódításában! Az irodalomhoz pedig az a köze volt ennek a pocsolyának meg lúdjainak, hogy ez utóbbiakat néhány szem kukoricával becsaltuk vagy mi, vagy Gózonyék vagy a Bereczkyék istállójába, ott azután fosztottuk őket, kihúzkodtuk szárnytollaikat, mint irodalmi működésünk eszközeit. Azután minden hét bizonyos napján nevünkkel jegyzett papírdarabba bedugva két ilyen tollat, oda tettünk a tanító asztalára, hogy megvágja s egy vágottat visszaadjon, a plajbásszal leírt tentával való átírására. Ez volt a mi irodalmunk.

A libatollak összegyűjtése után tehát fontos feladat várt a tanítóra: a libatoll szárának szarus végét szakszerűen meg kellett faragni, hogy vele szépen, vékonyan írni lehessen. A kezdő kisdiák számára először a tanító készítette el a lúdtollat, majd maga is elsajátított ennek fortélyait. Márton István írt erről: ”Szükséges, hogy a tanító tanítványait, valamennyit csak lehet, a pennafaragás módjára tanítsa meg, kiknek segítségével osztán nagy bajtól menti meg magát. Azonkívül ugyanis, hogy a kötelesség s a jó rend hozza azt magával, hogy az oskolás – gyermek maga is tudjon magának pennát faragni, ha a mindennapi életben író – pennára van szüksége, ne fusson mindjárt a falu nótáriusához, jegyzőjéhez.”

A pennafaragás tehát elengedhetetlen tevékenység volt a régi iskolában. De nemcsak jó kézügyességet kívánt, hanem egy különleges eszközt is: a pennafaragó kést. Ez volt a penicilus. Ez amolyan kisbicska – szerű szerszám volt, számos tanítói intelem szólt arról, hogy a nagyobb fiúk, akik már ezt is kezükbe kapták, nagyon vigyázzanak, nehogy megsebesítsék vele magukat vagy társaikat.

1829-ben jelent meg Veszprémben a helyi népiskola tanítójának, Papp Ignácnak a tájékoztatója a szülők számára. Ebben olvasható:

„Az íráshoz ezek az eszközök, úgymond papíros, ténta, toll szereztessenek meg mégpedig az oskola kezdete előtt egy egész oskolai esztendőre. De mindezeknek a megszerzése mellett el ne feledkezzenek a szülők arról is, hogy valamint a téntát markokban nem vehetik, úgy a tollat ujjaikkal nem csinálhattyák a gyerekek, ezért a téntához kalamáris és a tollhoz penicilus szükséges, melyekhez éppen nem nagy költség kívántatik. Csak mindőn a penicilus a gyermekeknek átadatik, megparancsoltassék nekiek, hogy azt magokkal az oskolába ne vigyék, mert avval a gyermekek a padokat szokták faragcsálni, ami nékeik a penicilusnak elvétele mellett tilalmaztatik. Az írás eszközeihez tartoznak a linia és a ceruza.”

Elkészült tehát az írótoll, vagy a penicilussal szakszerűen, szabályosan megfaragott penna. De hogyan vették a tintát a régi tanulók? Bizony, nem árulták a boltokban az elmúlt századok folyamán, hanem azt is mindenütt a helyi tanító készítette el. Számtalan recept forgott akkoriban közkézen, hogy lehet szép mélybarna színű tintát készíteni. Az elkészült tintát azután tintatartóba, vagyis kalamárisba tették. A kalamáris kis üvegtartály volt, alul széles talapzattal, felül kis nyílású szájjal, ahová a tollat be lehetett mártogatni. Márton István papi tanár erről így tanított:

„Szükséges, hogy a gyermekek otthon magok számára kalamárist tartsanak. De ha ez nem is lenne meg, legalább az iskolai közös használatra kalamárisokat kell csináltatni, azokat az oskola asztalára dróttal lefoglalva leszegeztetni, amelyekből osztán mindegyik tanuló szabadon írhasson, Ezeknek épségére, dugójuk megmaradására, azoknak – amikor a gyerekek nem írnak – szorgalmatos bézárására igen nagy szemességgel viseltessen a tanító. Múlhatatlanul szükséges, hogy a tanító maga tartson oskolája számára téntát, sőt hogy a gyerekeknek otthon tartandó kalamárisába is ottan – ottan ő adjon tentát.”

A használatban lévő – tehát tintás végű – tollakra gondosan ügyelniük kell a tanulóknak, mégpedig úgy, hogy henger alakú pennatokokat – így mondanánk – tolltartót készítenek számukra. Így elkerülhetik, hogy teleszórják pacákkal füzetük lapjait, netán az iskola falait. Ezt kívánja pápai tanáruk is:

„Pennatartót kemény papírosból magokkal a gyermekekkel kell –sodrófára tekerve – csináltatni, amit ők a tanító mutatására örömest megcselekszenek, mint akiknek az ilyetén babrálására természeti hajlandósásuk van. Szükséges ez általjában a jó rend megtartására, hogy tudniillik a gyermekek mind írótollaikat illendő gondosságban tartsák, mind írásukat holmi szemettel el ne mocskolják, vagy még a falakt is el ne rontsák velük.”

A kisdiák kezében ott a penna, előtte a kalamáris: valami még kell az íráshoz. Papír, vagy ahogyan régen mondták: papiros. Ma ehhez is könnyen hozzájut minden tanuló: tanév elején a tanszercsomagban ott vannak megfelelő füzetek. Az ilyen gyári előállítású iskolai füzet azonban nem éppen régi találmány: csak mintegy száz év óta árulják készen a boltokban. A régi századokban a tanulók nagy papiros – íveket – ahogyan akkor mondták : árkusokat – vittek az iskolába, s abból a tanító készített füzetet, legalábbis a kisebb gyerekeknek. Az így elkészített iskolai füzetet a már többször intézett pápai kollégiumi tanár, Márton István írókönyv-nek vagy diárium-nak nevezte, így magyarázta a tanító és a tanuló vele kapcsolatos teendőit: „Az írásgyakorlásnak egyik fő eszköze a papíros. Ha ezt maguk a gyermekek veszik, akkor  a jó sima s nem itató papiros tulajdonságaira meg kell őket tanítani. De mivel falun nem lehet ez meg, hogy annyi gyereknek legyen papirosa, amennyinek egy oskolában írást lehetne s kellene gyakorolni, ezen fogyatkozáson másként nem segíthet a tanító, mint ha – legalább a szegényebbek számára – papíros készletet tart. Mindenesetre pedig az írásban az legyen a tanító legfőbb gondja, hogy a gyermekekkel írókönyvet – diktáriumot – tartasson, és semmiképpen meg ne engedje, hogy a gyerekek árkusonként hordjanak papirost az oskolába. Hogy pedig a diktáriumot annál inkább meg lehessen a gyerekekkel kedveltetni, maga a tanító varja össze a papírosaikat, azokat csinosan körülvágja, s cifra papírossal borítsa be.”

Idők múltán azután a tanulók is így tartják majd természetesnek, s már maguk is nagy kedvvel készítik el saját füzeteiket.

„Ha lehetne, minden gyerekkel lineát, plajbászt s penicilust kellene tartani. De mivel ez falun nem remélhető, szükséges, hogy a tanító maga tartson oskolája számára egynehány lineát, plajbászt s két penicilust, s ezeknek ottan-ottan leendő megélesítettségére köszörűkövet is. Amely tanító a költségeket ezekre sajnáljá, sokkal több bosszúságokra tartson számot, mint amennyi kis zsugori fájdalomba kerül ez a kis költség.”

Újabb két ismeretlen szót hallottunk Márton Istvántól: plajbász és linea. Ma így nevezzük ezeket: ceruza és vonalzó. Ezekkel az volt akkoriban a régi iskolában a legfőbb tevékenység, hogy a tanulók füzeteit – azaz „írókönyvei”-t- megvonalazták. Mennyivel egyszerűbb a mai diák dolga: pillanatok alatt elvégzik ezt a papírgyár vonalzó-gépei! Akkoriban ez bizony fáradságos munka volt. A füzet vonalazását régen így nevezték: lineázás.

„A jó lineázástól függ a szép s jó írásnak egyik mivolta. A plajbászt nem hegyesre, hanem ék formára kell kifaragni. De mivel lehetetlen, hogy a tanító az egész oskola számára maga lineázzon, szükséges, hogy a tanító elébb a nagyobb gyerekeket tanítsa meg lineázni, hogy ezek osztán a gyengébbeket segítsék. Lassan-lassan pedig arra kell igyekezni, hogy minden gyermek az utolsótól fogva az elsőig maga lineázzon magának.”

Milyen felszereléssel indult el a reggelenként iskolába a régi századokban az olvasását – írást – számolást gyakorló, elemi ismereteket, készségeket tanuló kisdiák falun és városon? Láttuk, hogy ezt kívánták az illetékesek: vigyen magával plajbászt, pennát a pennatokban, penicilust és lineát – vagyis ceruzát, tollakat a tolltartóban, tollfaragó kést és vonalzót. S e tanszereken kívül szíjjal átkötve vitte egy-két füzetét, ábécéskönyvét vagy olvasókönyvét, esetleg más tankönyvet.

Aránylag későn, mintegy kétszáz évvel ezelőtt azonban egy új eszköz tűnt fel a kisiskolások tanszerei között, amelyet ugyancsak mindennap magukkal kellett vinniük az iskolába: a palatábla. Márton István ezt 1800-van így ajánlotta:

„Ha fekete kőtáblákat (nem lenne drága ez) lehetne a gyermekkel szereztetni, kivált ha azoknak gondját tudnák viselni, sok papirost meg lehetne menteni.”

Átlagos könyv nagyságú volt a fakeretbe foglalt, sima felületű palatábla, amelyre vonalakat karcoltak vagy festettek. E vonalakra kerültek az írástanulás kezdetén álló kisdiák első íráspróbálkozásai. Ez azután – akárcsak a nagy falitábláról a krétát – könnyen le lehetett törölni, s így sok papírost meg lehetett takarítani. A palatáblára a palavesszővel írtak, ezt is palából – ebből a szépen hasadó kő anyagból – állították elő a palatáblát készítő mesteremberek.

Budán 1870-ben jelent meg Gáspár János olvasókönyve a népiskolák második osztálya számára. Részlet az egyik olvasmányból:

„A palatábla.  Én már tudok írni. Eddig a palatáblára írtam palavesszővel. Palatáblám palakőből van fakeretbe foglalva. A tábla sima, lapos és négyszögű. A palatábla könnyen eltörik, azért nem szabad azt leejteni vagy ledobni. A palatáblát nem csak az írásnál, hanem a számvetésnél és rajzolásra is használjuk.”

Egy másik olvasmány a palakő kibányászásáról szól. Egy látogató levele a Pozsony melletti Máriavölgy palakőbányájából:

„…ez az a hegy, melynek kebelében rejlik a gazdag palakőbánya, hol – mint valami óriási könyv levelei – hevernek a feketekő rétegei. Ezekből készítik palatábláikat. Két gőzgép emeli ki a bányából a nyers palát: munkások egy része széles élű csákánnyal nagyjából kifaragja s rakásba teszi. Mások kiszabják s különböző formájú táblákat s széleiket pontosan négyszögre metszik. Azután vizet öntenek a lapokra s finom fövenykővel köszörülik. Végül olajat és szénport tesznek rá s kemény dörzsölés által kellő simára csiszolják, más munkások meg szép fakeretbe foglalják. Így készülnek a máriavölgyi finom palatáblák, melyek írás- és rajztanulásra igen kitűnőek, könnyűek és olcsók.”

Más nyersanyag kell a palavesszőbe. „A palavesszők készítésére lágyabb palakövet használnak, mely ritkábban jön elő. Ez a palakő nem lemezekben, hanem rudakra hasad. Hegyes kalapáccsal választják el a darabokat egymástól, aztán írórudacskákra hasítják. Végre megsimítják és meghegyezik. Egy részét tarka papírral ragasztják körül, sőt némelyt fába is foglalnak, mint az irónt (=ceruzát) szokták.”

A palatábla használatáról így írt egy 1868- ban megjelent tanítói útmutató, Környei János könyve:

„Kezdetben palatáblára kell írni. E palatáblán vonalakat kell húzni, amelyekbe a betűk beíratnak. A palavesszőre nézve a következőkre figyeljen a tanító: a.) Legyen a vessző elég hosszú. Rövid palavesszővel nem szabat íratni, mert evvel nem lehet jól írni, s ezen nem tanulhatja meg a gyermek a kéz szabályos tartását. b.) A tanító vigyázzon arra is, hogy a palavessző mindig jól meg legyen hegyezve. Tompával nem tanul meg a gyermek írni. ezen íráshoz kell még egy szivacs is. Falusi iskolákban az ilyen szivacsok még kevéssé vannak szokásban, de célszerűségüknél s azon oknál fogva, hogy a tisztaságra szoktatnak, nem lehet azokat eléggé ajánlani.”

Száz – százötven évvel ezelőtt a szivacs – vagy másképpen spongya – eléggé drága portéka volt, hiszen még valódi, messze földről ideszállított, tengerből halászott, egyszer élő szivacs kiszáradt váza volt (amelyet a mai műanyag szivacsok is utánoznak.)

Meddig használja a kisfiú, kisleány a palatáblát? Mikor térhet át a papírra való írásra? E kérdésre így felelt a szabályzat:

„Mindaddig, míg a gyermekek a kis és nagy betűket elég biztosan leírni nem tudják, s míg a palavesszőt nem tudják kellően tartani, nem szabad téntával íratni. Tehát az első osztályban az első félév alatt csakis palatáblán írnak a gyermekek, azután pedig, mielőtt a téntával való íratás megkezdetnénk, lehet egy ideig ceruzával papírra íratni.”

Felsorolt példáink nyomán világos, hogy mit is rejtenek ezek a régi iskolai tanszer – elnevezések. Így hát nem okos bonyodalmat a következő hirdetmény megértése sem. 1840-ben a debreceni leánynevelő intézet vezetősége pontosan előírta, hogy mit hozzanak magukkal az elemi iskolai tanulmányaikat most kezdő kislányok. Többek között e tanszerek nevét olvasták az erről szóló értesítőben a debreceni és környéki szülők:

„Egy palatábla, íróvessző és spongya. Egy pennatartó pennával, plajbásszal. Rajzhoz egy darabocska ruganyos mozgó. Egy jó penicilus a pennakészítés megtanulása végett.”

Még ebben a felsorolásban is akad egy ismeretlen kifejezés. Mi lehetett az az egy darabka „ruganyos mozgó”? Nem más, mint a „radírgumi”.

Láttuk, hogy miből áll egy tanuló felszerelése a régi iskolákban. De vajon milyen lehetett az iskolaterem felszerelése, berendezése, ahová minden reggel összegyülekeztek a gyerekek a hajdani századokban?

A legtöbb népiskolában egyetlen tanteremben folyt a tanítás, s ennek belső képe nem sokat változott az egymást követő évszázadok alatt. Ott állt a tanító asztala, néhol magasított dobogón, azután ott voltak a padok a tanulók számára. S mindenütt megtalálható volt – már a középkorban is – a fekete tábla, akár a falra felfüggesztve, akár lábon állva. ősi, mégis modern taneszköz ez a jó öreg fekete tábla, ma sem lennénk meg nélküle (bár manapság már nem mindig feketére festik). Melyek az iskolai táblával kapcsolatos legfőbb tanítói teendők? Így foglalta össze 1800-ban Márton István, a már többször idézett pápai tanár:

„Minden oskolai értelmes és okos tanításnak múlhatatlan főeszköze s mintegy lelke a tanítandó dolgoknak táblán való lerajzolása s mutatása. Melyvégre egy alkalmas nagyságú fenyődeszkából igen-igen simára gyalult s jó feketére erős firnáccal megfestett táblát kell az iskolateremben olyformán felállítani, hogy arra minden gyermekek ráláthassanak. Azonban egy olyan lábra állíttasson, hogy azt a gyermekek kicsinységéhez s nagyságához képest hol feljebb emelni, hol alább ereszteni lehessen. Hogy a tábla feketesége állandóul megmaradjon, minden szombaton avas dióbéllel kell azt megdörgölni.”

A táblára mindig, már a középkorban is krétával írt a tanító és a tanuló. mivel törölték le a táblát? Szivaccsal azaz spongyával.

Erre nézve érdekes ötlete van a pápai tanárnak: környezetében bizonyára így tisztították le az iskolai táblákat.

„A tábla mellett szüntelen tartani kell egy arra rendelendő fiókban spongyát vagy nyúllábat (de ez, ha jól ki nem szárad, hamar megbüdösödik!) és krétát, amit szemesen (= igen figyelmesen) kell venni, mert ha kemény, köves s nem zúzós, meghasogatja a tábla színét.”

A népiskolákat fenntartó falusi, községi elöljáróság gyakran írásba foglalta saját kötelezettségeit az iskolaterem berendezését illetően. A Szentendrei – sziget északi csücskén levő Kisorosziban például erre kötelezte magát 1806-ban az elöljáróság:

„Az iskolaépületnek szüntelen jó állapotban való megtartása végett minden esztendőben kimeszeljük, és ami kisebb reparációkat illeti ajtókban, ablakokban, kályhákban, azt mind megcsináltatjuk. Az iskola illendő asztalkát, padokat, fekete táblát megcsináltatjuk, és ha azok romlandóvá lesznek, mindenkor reparáltatjuk vagy megújítatjuk.”

1816-ban így írták le a felügyelők a Tolna megyei Udvari népiskoláját: „Az iskolaház vertfalu, náddal fedve. Az első szoba a tanítóé, a másik az iskolaterem. 35 gyermeknek elég tágas, van benne két hosszú asztal, négy hosszú pad, egy fekete tábla, egy négszögű tanító asztal. Mind a két szobát a konyhából fűtik.”

Ugyancsak 1816-ban jegyezték le a Tolna megyei Medina község iskolájának felszerelését. A szokásoson kívül itt „egy ivó dézsa” is volt a tanteremben. Ebből ittak a gyerekek a szünetekben. Az egyik sarokban pedig ott állt „egy pintes karafina téntána”, tehát egy demizsonszerű edény, ebben tartották a tintát. Érdemes beleolvasni az Esztergom megyei Nagyölved falu iskolájának helyi szabályzatában is, amely a 19. század elején keletkezett. Többek között ezt teszi a tanítók kötelességévé:

„A tanítók a fűtésre gondot tartsanak, hogy a rendben és mértékletesen legyen, szintén az oskolaajtóra, kulcsra, kályhára, a három asztalra, egy fekete táblára, ivó korsókra gondot viseljen. Az oskolát minden nap ki kell söpreni, melyet legalkalmasabb lesz délután a tanítás után, akkor az ablakokat is ki kell nyitogatni, a szobát szellőztetni, ugyanakkor helyes lészen az innivaló vizet is hozni, melyet mindig a tanítványok közül rendre a nagyobbak fognak hozni, valamint az ablakokat is letörölni.”

1817-ben jelent meg a kolozsvári Józsa János tanítói kézikönyve: „Oskolai vezér” címmel. Ebben a szerző írta le egy ideális népiskolai tanterem belső képét:” Egy szál asztal az iskolaterem közepén, körülötte tanulói padok. Két fekete tábla, egyik a tanító háta mögött, a másik a tanítóval szemben, ahhoz tartozandó kréták, törlők. Egy csomó mintabetű-tábla az írás gyakorlására. Négy térkép: Erdély, Magyarország, Európa és az egész Föld térképe. Egy földgömb. Egy mágnes. Állatok, növények képei. Könyvszekrény oskolai könyvekkel. A sötétebb szegletben egy szégyenpad és vessző.”

A 20.század közepéig többé-kevésbé lényegében ilyen volt a népiskolai tantermek belseje. Azóta azonban szinte minden megváltozott, egy mai osztályterem már egészen más.

Vajon a 20. század végére megmaradt-e a plajbász? Igen, megvan, használjuk, de ceruzának hívjuk. Hát a lénia? Vonalzóra most is szükségünk van. De nagyon régen eltűnt az iskolából a palatábla, századunk elején használták utoljára, ma csak az iskolatörténeti gyűjteményekben látható.

S hol van már a penna, vagyis a lúdtollból készült írószerszám? A 9. század közepén – mintegy másfél évszázaddal ezelőtt – kezdték alkalmazni a vas-, illetve acéltollhegyeket,ezek kiszorították a libatollakat az iskolákból. Tintára, tintatartóra  természetesen ezután is szükség volt, de penicilusra, tollfaragó késre már nem.

Majd a 20. század első felében feltalálták a töltőtollat, az iskolában azonban még sokáig, az 1950-es évekig megmaradt a tintatartóban mártogatható acéltollhegy és a tollszár. Végül az 1970-es években győzött a gyolyóstoll: ma már kalamárisra, tintatartóra nincs szükségünk.

Ezeket leszámítva azért a 200 évvel ezelőtti iskolába - hívogató vers többi része ma is igaz a tudás, a tudományok vásáráról:

Készülgess az iskolába,

Mint a tudomány vásárába,

Vedd a kalamárisodat,

Pennádat s papirosodat.

Figyelmezzél a leckére

És a tanítód intésére.

Addig tanulj, míg időd van,

Előveszed nagykorodban…”