MIÓTA VAN TANKÖTELEZETTSÉG?[1]

(…)

Három lépcső

A tankötelezettség (vagy iskolakötelezettség) arra kötelezi a gyereket és a fiatalt, hogy egy meghatározott életév elérésétől egy ugyancsak meghatározott életév eléréséig iskolába járjon. A tankötelezettség tehát az iskolábajárás életkori határait határozza meg, nem valamiféle iskolatípus (elemi iskola, általános iskola ) elvégzését teszi kötelezővé.

Lényeges vonása a tankötelezettségnek, hogy elmulasztása esetén a szülőt felelősségre vonják (hiszen maga a mulasztó gyerek még kiskorú), s a jogszabályok szerint őt büntetik meg.

Már az ókor és a középkor századaiban felismerték és kialakult a gyakorlat. általában 5-6-7 éves korban lehet – persze egyéni különbségekkel – elkezdeni a tanulást, vagyis a tudatosan irányított rendszeres szellemi tevékenységet, ennek legelső – legalsó fokát, az olvasás-írás tanulását. Kisebb korban még nem lehet ehhez hozzáfogni, későbbre meg nem érdemes halasztani. A középkori s a 16-17. századi írott iskolaszabályzatok is ez kívánták, s az első hazai királyi iskolaügyi dokumentumban, az 1777-ben kiadott Ratio Educationis-ban is a 6. életév az iskolakezdés ideje. Egy 1789-ben kiadott népiskolai tanelügyelő – utasítás a 6-12 éves korú gyerekek iskolábaküldését sürgette.

A 19. század elejéig azonban jogerős, ugyanakkor mulasztókat büntetéssel sújtó központi rendelkezés még nem intézkedett a kötelező iskolábajárásról. Ennek több oka is volt.

Egyrészt a nemesi és jómódú polgári gyerekeket hivatalos rendelkezés nélkül is kellő időben iskoláztatták – taníttatták szüleik, hiszen családjuk társadalmi presztizse a fiúgyermekek kellő műveltségétől függött.

Másrészt a falusi-mezővárosi népesség, valamint a városi plebejus rétegek összes gyereke számára illuzórikus lett volna elrendelni a kötelező iskolábajárást ezekben a századokban. A 10-12 éves fiú ugyanis komoly munkaerőt jelentett a parasztcsaládokban, de már a 8-10 évesek gyenge munkaerejét is sokféleképpen hasznosították otthon. Az egész életét mezőgazdasági munkában töltő parasztember iskolai tanulás nélkül is tökéletesen elvégezhette felnőttkorában minden dolgát.

A tankötelezettség hazai bevezetése a 19. században történt, mégpedig három lépcsőben. Mindhárom mögött kettős ok állt: a társadalom alsó rétegei számára is szükségesség vált már – egyéni és közérdekből egyaránt az alapműveltség minimuma, ugyanakkor az állam ereje jobban kiterjesztette irányítási – felügyeleti jogát az iskolarendszer felett.

Az 1806- ban megjelent második Ratio Educationis tartalmaz először – hatályos állami jogszabályban – tankötelezettségi rendelkezést. A 11. §-ban ez olvasható:

„Fontos közérdek, hogy a parasztfiatalság társadalmi helyzetének megfelelő oktatást kapjon és kellő időben tanulja meg, mivel tartozik Istennek, mivel tartozik magának és másoknak, milyen kötelességekkel van lekötve az uralkodónak, a hazának, szüleinek és földesurainak.” Ezért a helyi egyházi és világi elöljárók kötelessége, hogy  „a lakosokat részletesen felvilágosítsák az iskolába járás sokféle hasznáról és az iskolától való távolmaradás káráról.” Feladatuk, hogy „a falvakban és a mezővárosokban minden fiatal, mindkét nemből, a hatodik életévtől kezdve – vagy a jobb értelmi képességűeket már korábban – az iskolába küldjék: azokat pedig akik betegeskedésük miatt gyakrabban távol maradni kényszerültek, tizenkét éves korukig itt tanulni kötelezzék.”

A szövegből kitűnik: ez az iskolára kötelezés még csupán részleges, mivel csakis a földesúri hatóság alatt álló szülők gyermekeire vonatkozik. Nemesekre, polgárjoggal rendelkező városlakók gyermekeire ekkor még királyi rendelet sem mondhatta ki a tankötelezettséget, ez féltve birtokolt nemesi és polgári privilégiumaikban ütközött volna. Alighanem haragosan prüszkölt volna még legkisebb kurtanemes is, ha a szolgabíró – a királyi rendelet alapján- előírta volna számára, hogy mit tegyen a saját fiával.

Azok a falusi – mezővárosi szülők – folytatódik a 11.§ -, akiket „sem buzdítással, sem utasítással nem lehet rábírni arra, hogy gyermekeiket szabályszerűen iskolába járassák és ennek eredményeképpen az ifjak a vallási és erkölcsi ismereteket elsajátítsák, azok mind büntetés alá eső vétkesek.”

S hogy e feudális társadalmi közegben érvényesülő tankötelezettség képe teljes legyen, hozzáteszi a paragrafus: ha az iskolát mulasztó gyermek szülőjének „származása és társadalmi helyzete alsóbb rendű”, akkor a hatóság „a testi büntetés kiszabásával is szorítsa és kényszerítse” őt gyermeke iskoláztatására.

„Elemi tanodai szabályok”

Az 1806-i említett jogszabályokra hivatkozva különösen az 1830-as években s az 1840-es évek elején ugrásszerűen megemelkedett a népiskolába járó gyerekek száma falun és városon egyaránt. A reformkori országgyűlések visszatérő témája volt a jobbágykérdés politikai – társadalmi rendezése, s ehhez szorosan kapcsolódott a népoktatás fejlesztésének ügye is. Ennek eredménye volt az 1845-ben kiadott magyar nyelvű iskolaügyi királyi rendelkezés e címmel:”Magyarország elemi tanodáinak szabályai”.  Ennek IX. fejezete – „Tanodákba járás kötelessége, szüksége és hatása” – a hazai tankötelezettség történetének második lépcsőjét jelenti. E fejezetben található a szabályzat 76.§-a:

„Azon naptól fogva, melyen valamely községben alsó elemi tanodák rendesen fölállíttattak, azokbai járás minden ott található 6, legfeljebb 7 esztendős fi-és leánygyermekekre nézve egész 12 éves korukig kötelesség, hacsak magány-tanító által külön nem oktattatnak.” Folytatás a 77. §-ban: „Ha ezen kötelesség elmulasztatik, a család felelőssége, illetőleg maga útján megszabandó pénzbeli büntetés alá vonatik.”

A szabályzat szerint a meglevő népiskolákat tovább kell fejleszteni: az „elemi tanoda” két évfolyamos alsó tagozatból és három évfolyamos felső tagozatból áll: a népiskola tehát összesen öt osztályos. A 82.§ alapján a tankötelezettség ideje alatt az alsó elemi tagozat tananyagával foglalkoznak a tanulók, ha nem tanulnak tovább más iskolatípusban: „A fi és leány tanítványok, kik az alsó elemi tanodákból egyenesen életpályára lépendenek, mindaddig tatoznak magokat gyakorolni, míg jövő sorsukhoz és állásukhoz képest elegendő erkölcsi oktatást és tudományt nem szereznek és 12 éves korukat el nem érték.”

Újdonság a korábbi jogszabályokhoz képest, hogy nemes, polgár és jobbágy gyerekére, fiúra és lányra egyaránt vonatkozik a kötelezés: minden gyerekre érvényes.

A népoktatási törvény

Királyi rendeletek alapján érvényesített tankötelezettség volt tehát érvényben hazánkban a 19. század első felében. „Szabályos” tankötelezettség volt ez, az állami tanügyi szervezet tisztviselői által foganosítva, a mulasztókat megbüntetve. A harmadik lépcső a tankötelezettség kiterjesztését jelentette. Az Eötvös József miniszter által az országgyűlés elé terjesztett, megszavazott s a király által szentesített 1868-i népoktatási törvény megfelelő paragrafusa intézkedett erről.

A törvény első fejezete ezt a címet viseli: „A tanítás kötelezettsége és szabadsága”. Az 1.§ leszögezi: „Minden szülő vagy gyám, ide értve azokat is, kiknek házában gyermekek mint mestertanítványok vagy házi szolgák tartatnak, kötelesek gyermekeiket vagy gyámoltjaikat (ha nevelésökről a háznál vagy magánintézményben nem gondoskodnak) nyilvános iskolába járatni, életidejök 6-ik évének betöltésétől egész a 12-ik,illetőleg a 15-ik év betöltéséig.”

E törvény – pont szerint tehát a család feje nemcsak saját gyermekei, hanem a házában szolga- vagy cselédfeladatokat ellátó, illetve mesterinasként itt lakó fiúk és lányok iskolába küldéséről is köteles gondoskodni. A törvény további paragrafusaiból tudjuk, hogy 6-tól 12 éves korig a mindennapos iskolába – az elemi népiskolába – köteles járni a gyerek. 12 és 15 év között pedig az ún. ismétlő iskolát kell látogatni. Ez utóbbi a téli időszakban működött, heti néhány órás közös tanulást jelentett.

A törvény szabad választást engedett a szülőnek abban, hogy gyermekét – tankötelezettségének ideje alatt – a helyi iskolában taníttatja-e, vagy házitanítót fogad és magántanításban részesítse-e, vagy pedig más helységben levő bentlakásos intézetbe nevelteti-e. A 7.§ azonban előírta- „A háznál tanult növendékek kötelesek évenként vizsgát tenni valamely megfelelő nyilvános tanintézet illető tanítója előtt.”

A törvény 4. §-a szigorúan megszabja a tankötelezettség megsértőinek büntetésnemeit. Az első fokozat: „Ha a szülő (gyám vagy gazda) a tankötelezett növendéket visszatartja, ebbeli kötelességének teljesítésére komolyan figyelmeztetendő.”

A folytatás fokozatai: „Ha az e célra szolgálható erkölcsi eszközök felhasználása sikertelennek bizonyulna, s a tankötelezett növendék az iskolától továbbra is visszatartatnék, a kötelességét ekként teljesíteni nem akaró szülő (gyám vagy gazda) első ízben 50 krajcárra, második ízben egy forintra, harmadik ízben 2 forintra, negyedik ízben 4 forintra büntettessék az iskolai pénztár javára.”

S a végső fokozat: „Ha még ezen négyszeri büntetés sem térítené a szülőt (gazdát vagy gyámot) kötelességének teljesítésére, akkor az illető iskolai szék erről a felsőbb iskolai hatóságnál jelentést tesz, mely aztán az iskolától visszatartott tanköteles gyermek számára a községi hatóságnál külön gyám kirendelését is szorgalmazhatja.”

A tankötelezettség időtartamának növekedése

Az 1868-ban törvénnyel elrendelt tankötelezettség jelentős lendületet adott a 6-12 éves gyerekek iskolába járásának a következő évtizedekben, ezáltal a haza alsóbb társadalmi rétegek alapműveltségének szétterüléséhez, gyarapodásához. Az 1868-i, majd az 1921-i törvény tankötelezettségi paragrafusai alapján fokozatosan egyre feljebb emelkedett a 6-12 éves korukban szabályszerűen „rendesen” mindennapi iskolába járó tanulók száma.

A tankötelezettség időtartamát illetően az 1940. évi 20. törvény hozott változást. Ez elrendelte ugyanis a korábbi hat osztályos népiskola nyolc osztályossá való átszervezését. Ez együttjárt a 6-ik életévében kezdődő tankötelezettségnek a 14. életévig történő felemelésével.

(…)

Természetesen a mai jogszabályokban is szerepel büntető szankciókat tartalmazó paragrafus. 1806-ban még deresre húzták a gyermekét iskolába nem küldő szülőket, ma ez a szabály….”