SZTÁRAI MIHÁLY[i]

(1500-1575)

Sztárai Mihály a mohácsi csatában

Sárospatak derék várura, Pálóczy Antal a becsületes, igaz magyarok közé tartozott. Összekürtöltette a várőrséget, és így szólt hozzájuk:

• Fiaim, vitézek! Rettenetes veszedelem fenyegeti szegény hazánkat. Ha nem védjük meg, a török szolgái leszünk!
• Megvédjük az életünk árán is! – fogadták a vitézek.

A kis csapat éppen indulóban volt, amikor váratlanul ott termett a vár fiatal papja, Sztárai Mihály.

• Nagy jó uram, én is veletek megyek.
• Papnak imádságos könyv való! – mondta mosolyogva a várúr.
• Az igaz, uram, de ilyen nagy veszedelemben a Bibliát a karddal együtt kell forgatni.

És elindultak Mohácsra, hogy útját állják Szulimán szultán tengernyi hadának… Hiába küzdött azonban hősiesen a kis magyar sereg, a túlerő győzött, a török ágyúk gyilkos tüzében megbomlott a hadirend. A vezér eleste után mindenki menekült. A török senkinek sem kegyelmezett. Elesett öt püspök, több főúr és nemes, és 15 000 magyar vitéz. Sztárai szeme láttára halt hősi halált Pálóczy Antal vitézeivel együtt. A csatateret halottak ezrei borították, a levegőt sebesültek jajgatása, a haldoklók hörgése és a vérszomjas törökök diadalordítása töltötte be.

Sztárait az életösztöne mentette meg. Lefeküdt a holtak közé. Mikor aztán elült a csatazaj, és leszállt az este, az éj leple alatt elindult a közeli nádas felé. Alakját elnyelte a sötétség. Hetekig vándorolt, míg hazatért Sárospatakra, mindenfelé hírelve a rettenetes pusztulást.

A pusztuló haza mentése

Mária királyné a csatavesztés hírére hajóra rakatta kincseit, és otthagyta Budát. Az őrizetlenül hagyott várba a török háborítatlanul vonulhatott be. Ami értéket találat – így Mátyás híres könyveit, a Corvinákat is-, összepakolta és kivonult az országból. Amit azonban maga után hagyott, merő pusztaság volt: kiégett falvak, lerombolt városok, földönfutó nép. Aki tudott, menekült. A föld népe barlangokban, nádasokban, földbevájt odúkban keresett menedéket. A temetetlen holttestek szörnyű bűzt árasztottak, fertőző betegségek és éhínség tizedelte a maradék népet. A vad életösztön sokszor borzalmas tettekre ragadtatta az embereket, mások bandákba verődve raboltak, fosztogattak. Teljes volt a zűrzavar, a fejetlenség.

• Minket már az Isten is lehagyott – siránkozott az árva nép.

Ámde, ahol nagy a szükség, ott közel van az isteni segítség. Amikor hazánk a pusztulás szélére jutott, a mi kegyelmes és irgalmas Atyánk az evangélium életet adó erejével megmentette a szakadék szélére jutott országot. Valósággá lett Ézsaiás próféta mondása: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” (9,1) Az evangélium bátor szívű bizonyságtevői, a megismert igazság bátor hitvallói járják az országot: Erdélyből Pozsonyig, a felvidéktől a déli határszélig, faluról falura, városról városra. Üszkös romok között tengődő, éhes embereknek, lassan éledő városok lakóinak hirdetik Isten igéjét.

Szinte elsorolhatatlan azoknak a hithősöknek a száma, akik vállalva az üldöztetést – nemegyszer mártírságot is-, az Úr Jézus követségében járnak. Legtöbben a ferencesek szigorú rendjéből, az obszervánsok közül kerülnek ki, de találunk köztük diákot, tanítót, kétkezi munkást is. Akiknek a szívében Isten felgyújtotta a hit lángját, ment, hogy élesszen ébresszen. Gondoljatok csak Tinódi Lantos Sebestyénre, a szegény vándordiákokra, akik verseivel, énekeivel tartotta a lelket az alélt lelkekben. „Siess keresztyén lelki jót hallani…”

Sztárai Mihály a török hódoltságban

Sztárai nem sokáig maradt Sárospatakon. A belső tűz egyre hajtotta, hogy útra keljen az evangélium üzenetével. Egyenesen a török hódoltságba, Tolnába és Baranyába ment, nem törődve a halálveszéllyel. Szomorú és kétségbeejtő a kép, ami elé tárul. Útja sok-sok kilométeren keresztül néptelen városok és falvak üszkös romjai között vezet el. Ember sehol, csak károgó varjúsereg és éhes kóbor kutyák.

• Óh, uram! – kiált fel fájdalmasan-, kinek hirdessem itt a te vigasztaló igédet?

Feláll egy magas dombra, és végignéz a néptelen tájon. Egyszerre jó gondolata támad. Előveszi hegedűjét, és elkezd hegedülni, majd erős, csengő hangon énekelni kezd. Szívből jön a hang, messze száll, tele van Istent kereső könyörgéssel:

„Sok ínségünkben hozzád kiáltunk, Felséges Isten,

Mert parancsoltad, hogy megkeressünk a mi szükségünkben.”

S lám egyszerre megelevenedik a táj. Földbe vájt odukból, a nádas sűrűjéből csonttá-bőrré aszalódott férfiak, asszonyok és gyermekek bújnak elő. Alig van emberformájuk. Láttukra kicsordul Sztárai könnye, szíve megtelik forró szeretettel.

• Szegény nyomorult népem, ne essetek kétségbe. Ha mindenki el is hagyott, Isten soha nem hagy el titeket. Szeret és szán benneteket. Ha ideig-óráig el is fordította orcáját népünkről – ha megtértek -, ismét felénk fordul, megépíti újra hazánkat, és leveszi rólunk a török terhes igáját.

Az emberek sírva hallgatták.

• Ne sírjatok – bíztatta őket Sztárai .
•  Fogjatok újra munkához. Építsétek fel hajlékaitokat, műveljétek a földet, és bízzatok a jobb jövőben, mert Isten veletek van. Írtam egy szép éneket, tanuljátok meg, és énekeljétek velem együtt:

„Tudjuk, hogy méltán a mi bűneinkért Te megvertél minket,

Mert nem tiszteltünk, sőt ingerlettük a te szent Felségedet…

Végy ki immáron e nagy ínségből, pokol köteléből,

Hogy te szent neved magasztaltassék, Mi nemzetségünktől”

(384.2. és 7. vers)

Amikor elbúcsúzik tőlük, hogy egy másik romos falu népét keresse föl, alig akarják elengedni. Van, aki ruhája szegélyét csókolja, mások kezét simogatják, mindenki áldja, magasztalja. Tartanák vissza, de Sztárait hajtja a belső tűz: minél több helyre elvinni az evangélium vigasztaló szavát.

• Isten áldjon meg Sztárai Mihály, hogy elhoztad hozzánk a reményt.

Így megy faluról városra, egyik helyről a másikra, naponta 25-30 kilométert is gyalogolva. Sok helyen csak az üszkös falakat találja, a parlagon hagyott földeket, elvadult gyümölcsfákat. Sokat fázik, éhezik, de megy ellenállás nélkül. Tolna városában végre megpihenhet. Ez a város valamennyire épen maradt, lakói nem menekültek el, a török sem dúlta föl. Temploma is van, és egy József nevű szerzetes a papjuk.

Sztárai hosszú időt tölt a városban, hirdetve a reformáció igazságát, é sokan lesznek az evangéliumi hit követőivé. De aztán egy nap fogja vándorbotját és újra útra kel. Végigjárja Baranyát, végül a Drávaszögben, Laskón telepszik meg. Nagy örömmel fogadják, mert papjuk nincs, és igen szomjazzák a szívből jövő igehirdetést. Sztárai pedig nagyon tud a nép nyelvén szólni. Igehirdetéseire még a szomszédos falvakból is elzarándokolnak az emberek. Híre, neve, lassan a Dráván túli vidéken is ismertté válik és sokan kérlelik, hogy náluk is hirdesse ezeket a szívet-lelket frissítő igazságokat. Sztárait azonban nem kellett kérlelni, ment magától is. Állandóan úton van, szervezi a gyülekezeteket, fiatal lelkészeket állít az élükre, hogy a hívek megmaradjanak a megismert igazság mellett. Hét munkás, fáradságos esztendő telt el így. És valóságos csoda történt. Százhúsz gyülekezet alakult, amelynek ő a lelki vezetője – ahogy mondták: szuperintendense (püspöke). Minden községben rendbe hozták a templomot. Iskolát létesítettek, ahol nemcsak az ábécét tanulták, hanem az új hit igazságait is. Vasárnaponként zsúfolásig megteltek a templomok, délután pedig Sztárai színdarabjait adták elő az egyszerű fali emberek, olyan talpraesetten, hogy a hallgatóságot egészen magával ragadta („Az igaz papság tüköre”). Volt ám taps és nevetés, amikor a pénzéhes fapapokról hallottak. Mindenki tisztában van vele, hogy kiket kell érteni ez alatt.

A reformáció győzelmének híre nemsokára Nyugatra is eljutott. Az emberek nem győzték magasztalni Istent, és dicsérni Sztárait lelkes munkájáért. Erről az óriási eredményről Sztárai így számol be külföldi barátjához írt levelében: „Az Úrtól lett e dolog, és csodálatos a mi szemeink előtt.”

Támadás Sztárai ellen

Ahogy kezdett a helyzet helyreigazodni, lassan visszaszivárogtak a régi egyház papjai. Minden eszközzel megpróbálták híveiket visszahódítani. Nagyon mérgesek voltak Sztáraira. Rágalmazták, csúfolták, sőt megfenyegették:

• Jó lesz, ha vigyáz a bőrére!

Sztárait azonban nem olyan fából faragták, aki megijed a maga árnyékától. Nyílt vitára hívta ki a papokat és a szerzeteseket. Előbb a Valpón, majd a Vukováron tartott hitvitákban annyira sarokba szorította ellenfeleit, hogy a felbőszült nép megvert és menekülésre kényszerítette a papokat.

• Kiinek akartok hinni – kérdezte Sztárai a hitvita során-, az igaz Istennek, vagy ezeknek a pénzéhes, tudatlan papoknak, akik titeket kitalált mesékkel ámítgatnak, és nem a Szentírás  igazságait hirdetik?

Állítólag megtörtént az a furcsa eset, hogy néhány pap, aki a népharag elől nem tudott idejében elmenekülni, ijedtében mosóteknő alá bújt, hogy életét mentse.

A csúffá tett papok azonban nem nyugodtak bele a vereségbe. Bosszút forraltak Sztárai ellen. Egyik híve idejében figyelmeztette:

• Vigyázz nagyon, mert ellenségeid gonosz tervet forralnak. Azt eszelték ki, hogy ha kilépsz az ajtódon, agyonvernek.
• Köszönöm, hogy szóltál, kedves barátom, de van, aki őrködik felettem!

Hanem azért volt esze Sztárainak, és mielőtt kilépett volna háza ajtaján, egy botra szúrt tököt dugott ki az ajtó résén. A leselkedő ellenség azt hitte, hogy Sztárai kopasz feje. Nosza, nekiestek, és darabokra vágták a tököt.

• No, ezt jól elintéztük – dörzsölték kezüket elégedetten.

Sztárai pedig jót nevetett az ellenség felsülésén.

Sztárai életveszélyben

A hódoltság népe mindig ki volt téve a török háborgatásának. Sztárai ajándékokkal igyekezett távol tartani őket a falvaktól. Egyszer azonban egy fosztogató martalóc török csapat rátört, elfogták és megkötözték.

• No, megvagy átkozott gyaur, már régen gyanakszunk rád, hogy te imádkozol ránk átkot, azért ér minket újra és újra vereség.

Sztárai hiába tiltakozott, letépték ruháját, és addig verték, míg elájult.

• No, ha még egyszer átkot imádkozol ránk, nem úszod meg ilyen olcsón – fenyegették a törökök, és magára hagyták a véres, ájult embert.

Hívei találtak rá. Kiszabadították a kötelékéből, lemosták róla a vért, s gondosan ápolták, amíg újra talpra állhatott. A török azonban egy újabb vesztett csata után ismét őt hibáztatta.

• Megmondtuk, hitetlen eb, hogy ne imádkozz átkot ránk. Most aztán nem szabadulsz a kötéltől.

Magukkal hurcolták. Sztárai halálra szántan ment velük. Ha Isten akarja, meg tud szabadítani, legyen minden az Ő szent akarata szerint. A falu szélén egy magányos fa alá hurcolták, kötelet dobtak a nyakába. Az egyik török katona már fogta a kötél végét, és csak a vezér intésére várt, amikor a falu felől kaszával, kapával, botokkal felfegyverzett sokaság rontott a törökre.

• Előre, testvérek! Ne hagyjuk a mi jó pásztorunkat!  Üsd, vágd a rabló törököt!

No, a török se vette tréfára a dolgot, lóra kaptak, eliszkoltak. Így szabadította meg Isten az Ő hű szolgáját a halálos veszedelemből.

Sztárai Mihály utolsó évei

Öregen sem pihent. 1553-ban újra Tolnára ment, ahol együtt dolgozott Szegedi Kis Istvánnal, aki akkor a tolnai iskola igazgatója volt. Ő szentelte pappá Szegedit, majd maga helyett Laskóra küldte lelkipásztornak. 1561 decemberében Sárospatakra ment, és Perényi Gábor földesúr birtokain lelkészkedett. Végül 1567-ben Pápán telepedett le, itt is halt meg, abban a boldog tudatban, hogy győzött a reformáció hazánkban.