A KÖZÉPKORI KERESZTYÉN EGYHÁZ

11. Az egyház romlása

Az a keresztyénség, amit magyar őseink István király idejében elfogadtak, már nem volt azonos azzal, amit az apostolok hirdették és az őskeresztyének éltek. A közben elmúlt majdnem ezer év alatt nemcsak a világ fordult nagyot, hanem az egyház is megváltozott. Eltávolodott az evangéliumi alaptól tanításban. Szenteket és Szűz Máriát tisztelték, meg azoknak képeit, szobrait, ereklyéit. Megváltozott az istentisztelet is: nem az igehirdetés volt a fő, hanem a miseáldozat. Nagyot változott a keresztyén élet. Igaz Krisztus-követőknek a szerzeteseket tekintették.

Az üldözések alatt azokat a hivőket, akik félelemből vagy anyagi érdek miatt megtagadták hitüket, kizárták a gyülekezetből. Amikor a keresztyénség államvallás lett, ezek persze visszakéredzkedtek. Közbenjárót kerestek: olyan embereket, akik hitükért szenvedtek, de életben maradtak. Ezeknek a közbenjárására megbocsátottak nekik és visszavették őket az egyházba.

Szokás lett a vértanúk sírjához kijárni és hozzájuk imádkozni. Szenteknek nevezték őket, és azt tartották, hogy a mennyben ők is közbenjárnak Istennél azokért, akik hozzájuk fordulnak segítségért. A szentek között legnagyobb Jézus anyja: Mária lett. Isten anyjának is hívták, és buzgón imádkoztak hozzá.

Később nemcsak a szenteket tisztelték, hanem képeiket, szobraikat is. Ezekkel díszítették templomaikat, előttük térdepeltek és hozzájuk fohászkodtak. A szenteknek még a földi maradványait is kiásták: Csodatevő erőt tulajdonítottak nekik és a templomokban mint ereklyéket őrizték. Ahol nevezetesebb ereklye volt, oda elzarándokoltak, mert azt hitték, hogy azért bocsánatot kapnak. Ezt nevezték búcsújárásnak.

A keresztyén életből kiveszett az egyszerűség, szelídség, tisztaság, szeretet, amely olyan széppé, és vonzóvá tette a őskeresztyének életét. Vagyonszerzés, mulatozás, fényűzés és hatalmaskodás volt a legfőbb cél.

Voltak azonban komoly keresztyének is, akiknek üdvösségük volt a fontosabb. Miután a világot nem tudták megváltoztatni, otthagyták azt. Kivonultak a pusztákba, erdőkbe, barlangokba, hogy ott egyedül üdvösségükkel törődjenek. Imádkoztak, böjtöltek, testüket sanyargatták. Ők voltak a remeték. Később a remeték összefogtak, maguk építette kolostorokban laktak. Így keletkeztek a szerzetesrendek. Szerzetesek voltak a hittérítők, akik elmentek a pogányok közé. Nemcsak a keresztyén hitre tanították őket, hanem földművelésre, iparra, kereskedelemre is. Századokon át ők voltak a tudósok, könyvmásolók, tanítók. A szerzetesek így sok jót tettek. De nemcsak felebarátaik iránti szeretetből, hanem hogy érdemeket is szerezzenek maguknak, amiért Isten megadja nekik az üdvösséget.

12. Az egyház kettészakadása

Megváltozott az egyház szervezetében is. A kezdetben egyenrangú papok között különbség állott elő. A gazdagabb, nagyobb gyülekezetek vezetőit, amiért sokszor segítették a szegényebb, kisebb gyülekezeteken, nagyobb tekintély vette körül. Így lettek a falusi papok feljebbvalói a püspökök. A püspökök között is rangsor fejlődött kis. A püspökök fölé kerültek az érsekek, az érsekek fölé a pátriárkák.

Amikor a római birodalom kettészakadt, a két főváros: Róma és Konstantinápoly egyházfői között versengés támadt, amely végül is 1054-ben az egyház kettészakadásához vezetett.

A két országrész között addig is csak a hit volt egy, a szokásokban nem voltak egyformák. A keleti császárságban nemzeti egyházak alakultak, ahol az istentiszteletet a nép anyanyelvén tartották. Nyugaton azonban mindenütt egyformán latinul mondták a misét. A nyílt ellentét a képek, szobrok imádása miatt robbant ki közöttük.

Már Augusztinusz is panaszkodott, hogy a templomba bevitt Jézus képeket és a szentek képeit – amelyeket azért vitték be, hogy írni-olvasni nem tudó nép belőlük megtanulja Jézus és a szentek életét – az egyszerű emberek imádják. Térdre borulnak előttük és csókolgatják. Később ez odáig fajult, hogy egyesek még a képek festékeiből is levakartak, azt az ostyára vagy borba szórták, hogy hatásosabb legyen a bűnbocsánat.

A konstantinápolyi pátriárka ezért elrendelte (Kr.u. 726), hogy a képeket függesszék olyan magasra, hogy a nép ne érhesse el azokat. Amikor ez sem használt, kihordatta a szobrokat, képeket a templomokból. A pápa kiátkozta a képrombolókat. Hosszú harc után a képek ismét visszakerültek Keleten a templomokba, azzal, hogy csak tisztelni kell azokat és nem imádni. A szobrokat nem vitték vissza.

Száz év múlva a pápa hatalma annyira megnőtt, hogy bejelentette. Egyedül Ő Krisztus utóda, a keleti pátriárka kisebb, mint ő. Az nem hagyta magát, hanem jelentette: Rómában sok a tévedés, pl. a papokat nőtlenségre kényszerítik, holott ez nincs a Bibliában. A döntő vita 1053-ban robbant kis. A konstantinápolyi egyházfő megtámadta a pápát levélben, hogyan merte az úrvacsorában a kenyér helyett az ostyát behozni és a bort elvenni a hívektől. A pápa követeket küldött Konstantinápolyba. Ezek azonban nemhogy kibékítették volna az ellenfeleket, hanem kitették a főtemplom oltárára a pápai átkot, azután hazamentek. A pátriárka gyorsan zsinatot hívott egybe és ezen viszontátkot mondott a római pápára. Ezzel szakadt ketté az addig egységes keresztyén egyház 1054-ben. Az egyik lett a római katolikus, feje a pápa, a másik a görög keleti, feje a konstantinápolyi pátriárka.

13. A pápaság

Az egyház kettészakadása után Európa nyugati országai elismerték mind, hogy a római pápa az egyház feje, Krisztus helytartója. A pápák azonban nem elégedtek meg azzal, hogy ők parancsolnak az egyházban, hanem parancsolni akartak a világnak: népeknek, országoknak, királyoknak, császároknak is. Céljukat el is érték. Tekintélyüket rendkívül emelték a keresztes hadjáratok.

A zarándokhelyek között legtiszteltebb volt a Szentföld, ahol Jézus és az apostolok életek.  Azt hitték, hogy a Betlehemben, Názáretben, de leginkább a Golgotha hegyén épült templomban elmondott imák biztosítják az üdvösséget. Századok alatt sok tízezer keresztyén zarándokolt el ide. Amikor azonban a törökök elfoglalták Palesztinát (1070-ben) a zarándokokat kirabolták, legyilkolták.

A pápa erre szent háborút hirdetett, hogy törököket kiűzzék. Százezrek tűzték mellükre a keresztet és indultak a harcba, mert a pápa teljes bűnbocsánatot ígért a harcosoknak. 1099-ben vissza is foglalták Jeruzsálemet és a hadjárat vezetőjét a francia Bouillon Gottfriedet (Bujon Gottfrid) királlyá akarták koronázni. Ő azonban visszautasította, azt mondván:

• Nem viselhetek aranykoronát ott, ahol Krisztus töviskoronát hordott!

Hiába voltak azonban a hadjáratok, a túlerőben levő török végleg visszafoglalta a jeruzsálemi királyságot és ezzel a Szentföld, mint keresztyén zarándokhely megszűnt, a pápa tekintélye azonban megmaradt.

A két leghatalmasabb pápa III. Ince és VIII. Bonifáciusz volt. III. Incét már a „világ ura”-ként tisztelték. Mikor lóra szállt, három király segédkezett neki. Ő hívta egybe a fényes lateráni zsinatot, 1215-ben, amelyen 71 pátriárka, 412 püspök, 911 apát és számos világi küldött jelent meg. Megnyitó beszédében kijelentette. A pápa ugyan kisebb Istennél, de nagyobb, mint egy közönséges ember, mert az Úr Péter kormányzása alá adta nemcsak az egyházat, hanem az egész világot. Ekkor mondták ki azt is, hogy azt úrvacsorában, a pap miséje alatt a kenyér és a bor átváltozik – átlényegül – Jézus valóságos testévé és vérévé és a híveknek csak ostyát adnak.

Kihirdette azt is III. Ince, hogy aki nem engedelmeskedik a pápának, vagy mást hisz, mint amit ő tanít, azt kiátkozza az egyházból. Akire átkot mondtak, azt nemcsak az egyházból, hanem még a társadalomból is kivetették. Ilyennel nem volt szabad szót váltani, neki szállást vagy élelmet adni, még orvosi segélyt sem kaphatott. Nemcsak egyes emberre, hanem a városokra, sőt országokra is lehetett átkot mondani. Ilyen helyeken a templomokat bezárták, a papok nem miséztek, nem kereszteltek, nem harangoztak, még a halottakat sem temették el szentelt földbe. Az ilyen büntetés a legmakacsabb népet is térdre kényszeríttette.

Persze voltak sokan, akik látták, hogy ez nem az igazi keresztyénség. Krisztus nem ezt tanította, a Bibliában más van megírva. Ezekre ráfogták, hogy tévelygők, eretnekek. Felállították ellenük az eretnekséget nyomozó törvényszéket, az inkvizíciót (1215-ben). Akiről azt volt a gyanú, hogy eretnek, azt rettenetes kínzásokkal kényszeríttették, hogy vallja be bűnösségét, majd máglyán elégették.

A másik hatalmas pápa volt VIII. Bonifáciusz (1294-1303-ig). 1302-ben kijelentette, hogy az egyházi és az állami hatalom két kard, az Úr mindkettőt Péternek adta, tehát a pápának. Az egyiket, a lelki kardot a pápa kezeli, a másikat, a világi hatalom kardját visszavonásig átengedte a királyoknak. Az egyház és az állam viszonya olyan, mint a nap és a holdé. Az egyház a nap, az állam a hold. Az állam csak az egyháztól kapja a fényét, mint a hold a naptól. Végül, hogy a pápának való engedelmesség feltétlenül szükséges az üdvösségre.

VIII. Bonifáciusz e merész kijelentéséért drága árat fizetett. Szép Fülöp, a franciák hatalmas király elfogatta. Bár hívei kiszabadították, a kiállott izgalmakba belehalt.

Szép Fülöp kihasználta győzelmét: a pápa halála után (1305) egy francia püspököt választatott pápává, aki nem ment el Rómába, hanem Franciaországban maradt, Avignonban, onnan igazgatta az egyházat. Kb. 70 évig volt Avignon a „Szent Péter székhelye”. Ez volt a pápák „babiloni fogsága” tartott 1374-ig.

ELŐREFORMÁTOROK

14. Vald Péter

Amíg a pápa tanításában mindjobban eltávolodott az evangéliumtól, addig az egyszerű hívek kezdték azt felfedezni. Észrevették, hogy az egyház egyik-másik tanítása, legfőképpen amit a pápa magáról tanít, az vagy nincs meg a Bibliában, vagy egyenesen ellenkezik vele. Közülük némelyek észrevették a hibákat, hanem a felfedezett igazságról szólni is mertek. Kezükben s Szentírással bátran felléptek és sürgették az egyes hibák kijavítását. Őket nevezzük előreformátoroknak. Ilyen volt Franciaországban Vald Péter, Angliában Wiclif János és Csehországban Husz János.

Vald Péter gazdag lyoni selyemgyáros volt (élt 1140-1217-ig), de hogy vagyonát gyarapítsa, még uzsorával is foglalkozott. Egy barátja hirtelen halála döbbentette arra, hogy milyen messze van Istentől, üdvösségétől. Felkereste papját és kérte, mutassa meg a mennyországba vezető utat. A pap többféle utat említett, de Vald Péter a legbiztosabbat akarta tudni. A pap ekkor elmondta neki a gazdag ifjú történetét. Ekkor (1176) úgy döntött, amit a gazdag ifjú nem tudott megtenni, azt ő megteszi: Engedelmeskedik Jézus parancsának. –Add el minden vagyonodat és kövess engem! – vagyonának felét átadta a feleségének, a másik felét pedig kezdte szétosztani a szegények között. Úgy, hogy hetenként háromszor kenyeret, és húst és más ennivalót osztott ki közöttük. Amikor minden pénze elfogyott, elindult, hogy Jézus parancsának másik felét is teljesítse: - Jer, és kövess engem! Egy barátjával lefordíttatta a latin nyelvű Biblia jó részét franciára, majd tanulmányozta, majd ezzel a kezében házról házra járt barátaihoz, ismerőseihez és olvasott belőle nekik. Utána beszélgetett velük az olvasottakról. Sokszor az utcán is felolvasott a köréje gyülekezőknek.

Sokan csatlakoztak hozzá. Az apostolok példájára kettesével indultak el az evangélium hirdetésére: bot és erszény nélkül, mezítláb vagy fapapucsban. Valdenseknek vagy lyoni szegényeknek nevezték őket, mivel szegénységet fogadtak.

Lyon püspökének nem tetszett a dolog, mert a beszélgetések szinte prédikációk voltak és ahhoz csak a papoknak volt joga. Meg is tiltotta munkájukat. Vald Péter azonban így válaszolt:

• Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek! – és társaival együtt bátran hirdette az Igét.

A pápa (1184-ben) kiátkozta őket, az inkvizíció pedig „szent háborút” hirdetett ellenük. Az üldözött valdensek szétoszlottak. Elmenekültek Dél Franciaországból a Piemonti hegyek közé. Ez később Olaszországhoz került. Utódaik (1532-ben) elfogadták a reformációt és még most is virágzó egyházaik vannak.

15. Wiclif János

A pápa nemcsak engedelmességet kívánt a hívektől, hanem egyházi adót, „Péter filléreket”. Fizették is szorgalmasan, még akkor is, amikor a pápai udvar Avignonban volt. A pápa pedig, amikor a francia királynak szüksége volt a pénzre, a Péter – fillérekből adott neki. Ebben az időben vívta Anglia a százéves háborút Franciaországgal (1137 – 1453 – ig)

Az a visszás helyzet állott elő, hogy az angolok által a pápának fizetett egyházi adó, legnagyobb ellenségük: a francia király kezébe került. Ekkor lépett fel Wiclif János (1324-1384), aki pap volt. Szorgalmasan tanulmányozta a Bibliát, azt tanácsolta a királyának, hogy ne fizessen adót a pápának, mert erről nincs szó a Bibliában. A király örömében kinevezte Wiclifet oxfordi egyetemi tanárnak és a Péter – filléreket visszatartotta. Majd követséget küld Avignonba, hogy nézzenek körül, mi történik a Péter fillérekkel. A küldöttség tagjai között ott volt Wiclif János is. Nagy vágyakozással indult útnak, örült, hogy közelről láthatja a szentéletű egyházfőt és annak udvarát. De nagyot csalódott. A pápa csak a művészetre, pompára pazarolta pénzét, udvara is léha, könnyelmű életet élt. Kiábrándulva tért vissza Oxfordba.

Ekkor újabb botrány tört ki az egyházban (1378). Az avignoni pápa halála után nem tudtak megegyezni a franciák és az olaszok, hogy ki legyen a pápa és egyszerre két pápát is választottak: az egyiket Rómában, a másikat Avignonban. Most már két feje is lett az egyháznak. Aki azután kölcsönösen kiátkozták egymást. A hívek nagy bajban voltak: melyik az igazi, kinek engedelmeskedjenek, hogy üdvösséget nyerhessenek? Ami még nehezebb volt, egy helyett kettőnek kellett fizetni a Péter filléreket.

Wiclif tanulmányozta a Bibliát, bátran hirdette, hogy a pápa nem Krisztus helytartója és az egyház igen szépen meglehet pápa nélkül is, mert a Szentírás áll a pápa felett. Olvasni kell tehát a Bibliát, hogy mindenki személyesen győződhessék meg az igazságról. Ezért lefordította a Bibliát angol nyelvre. Tanítványai, mint egykor Vald Péter követői kettesével járták az országot és hirdették az evangéliumot. A pápa természetesen kiátkozta. A király és a főurak megvédték az életét, de ott kellett hagynia Oxfordot. Egy vidéki főúr birtokán élt csendesen. Halála után 31 évvel csontjait kiásták (1415-ben) elégették és hamvait a Themze folyóba szórták. Tanításait azonban nem égethették el, azok tovább hatottak.

16. Husz János

Az oxfordi egyetemen, ahol Wiclif tanított, sok külföldi diák tanult, köztük cseh ifjak is. Ezek hazavitték magukkal Wiclif tanításait. Így kerültek ezek a prágai egyetem egyik tanárának: Husz Jánosnak a kezébe.

Husz János kezdetben buzgó híve volt a pápának. Egyszer utolsó 4 garasát adta oda búcsúért: bűnbocsánatért. De amikor tanulmányozta Wiclif írásait és hozzá a Bibliát, rájött, kinek van igaza. Mind az egyetemen, mind a prédikációiban kikelt a pápaság visszaélései ellen. Hirdette, hogy hitünk egyetlen alapja a Szentírás, abból pedig az olvasható, hogy az egyház egyetlen feje a Krisztus. A pápa őt is kiátkozta. Csakhogy a csehek nem törődtek a pápa átkával.

Közben ugyanis a pápasággal még nagyobb baj történt. Hogy megszüntessék a kettős pápaságot, összehívtak egy zsinatot, amelyen letették a két ellenpápát és választottak egy harmadikat. Azonban az első kettő nem engedelmeskedett a zsinatnak, nem mondott le! Így most kettő helyett, három pápája lett az egyháznak (1409)

Megsokallva a botrányokat, az erélyes német-római császár, Zsigmond, aki egyben magyar király is volt, összehívott egy egyetemes zsinatot Konstanzban (1414). Ez megfosztotta a mindhárom pápát a méltóságától és megválasztotta a törvényes, egyetlen pápát, aki végre keresztülvitte a zsinat határozatát.

Zsigmond szigorú rendet akart teremteni az egyházban, ezért az eretnekek ellen is fordult. Elrendelte a zsinat Wiclif csontjainak kiásását és elégetését. Majd megidézték Huszt. Husz Jánost nem akarták elengedni barátai, de Zsigmond menlevelet, vagyis írásos biztosítékot küldött neki, ígérve, hogy bántatlanul visszatérhet hazájába. Alig érkezett azonban meg, máris börtönbe vetették. Többször megkínozták, hogy vonja vissza tanításait. Mikor erre nem volt hajlandó, halálra ítélték. Husz Zsoltárokat énekelve lépett a máglyára, 1514. július 17-én. Utolsó szava ez volt:

• Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam.

A csehek hallva Husz halálhírét, hogy Zsigmond megszegte adott szavát, megtagadták a neki való engedelmességet, és fegyvert fogtak ellene.

Husz János követői, akiket huszitáknak nevezték, két párta oszlottak. Az egyiknek: a mérsékelteknek a címere a kehely volt, ezzel jelezve, hogy visszatérnek az őskeresztyén egyházhoz és nemcsak kenyeret, hanem a kehelyben bort is adnak a híveknek úrvacsorában. Ezért lett a nevük kelyhesek. A másik szigorúbb párt nem elégedett meg ezzel, hanem visszatért az őskeresztyén gyülekezeti élethez. Mivel Prága közelében lévő Tábor hegyen rendezték be új államukat, táboritáknak nevezték őket.

Zsigmond nem bírt a huszitákkal, ezért békét kínált nekik. A mérsékeltebb párt belefáradva a 12 évig tartó háborúskodásba, elfogadta a békét. Ebben megengedték nekik a két szín alatti úrvacsoraosztást. A táboriták azonban Husz elárulásának tartották volna, ha ennyivel megelégednek és ezért tovább folytatták a harcot. Ők azonban (1434-ben) Zsigmondtól vereséget szenvedtek. Kegyetlen megtorlás után a husziták szétszéledtek. Később azonban ismét gyülekezeteket alapítottal. Magukat cseh-morva testvéreknek nevezték.